Tanulj meg repülni!

Éva, egy nagyon szép fiatal lány, a Kossuth téren ül egy padon. Túrós buktát eszik, az a kedvence. Egyedül ül, háta mögött a magas, omladozó vakolatú házak, a legelsőben van pici otthona, a csigalépcső tetején, úgy mellékesen. A többi lakás rendesen a függőfolyosón, szépen sorban egymás mellett, szabályos távolságban. Neki ez jutott. Egy kalicka, és ő benne a rab kismadár, és minderről semmi tudomása. Repülés? Ugyan! Mint mindenben, a bukta evésben is elmélyed, olyankor nincs semmi, csak a buktaevés. A szenvedéssel is így van. A kalickával meg pláne. Nem tudja, hogy mi lesz vele tíz vagy húsz év múlva. Az idő múlásáról nincs fogalma. Az a világ, ami most van…, és az nagyon rossz… De ez már úgysem érdekes. Éva már nem fiatal. És nem is szép. A tabletjén nézi, melyik könyvet fogja megvenni, és hol van készleten. Kettőt néz ki magának, és már indul is. Szép lassan, komótosan viszi őt a villamos, még magabiztos, áh, ma minden oké, megúszom – gondolja. Belép a hatalmas épületbe, pláza, ez a neve, csakúgy, mint a többi ugyanekkora, sokemeletes csodapalotának. Nézi, hol lehet az a könyvesbolt. Persze az is egy lakosztály méretű, a többi üzlet is, olyan, mint egy ház belseje, függőfolyosóval, túlméretezett boltokkal, minden van ott. Egy város, minden bolt, ami egy városba kell, ide, ebbe a marha nagy valamibe be van zsúfolva, ha éhes vagy, olyan is van, ehetsz, nem csak egy, válogathatsz. Még wc is van, de minden emeleten, posta is van, minden, de minden. Mozgólépcső, lift, és azok a díszfények, vagy mik. Évának nem ez a legnagyobb baja, ha már így alakult, hát elviseli, bár a régi világ jobb volt, az a baja, hogy izzad. Mert fűtik ezt a marha nagy valamit. És ezt utálja az egészben. Nézi, aha, ott van, ott a másodikon. A bolt szép tágas, ott van, igen, a felirat, pszichológia. Egy nő épp tölti fel a polcokat. Éva rákérdez a két könyvre, nem tudja, egy másik, egy férfi eladóhoz küldi. Az egy számítógépen keresi, vajon van-e, és merre ebben az óriási könyvesboltban, hát nem ott, ahol a felirat volt, távolabb egy kisebb polcon. Éva kezébe adja. Ahogy áll a tömegben, zsúfolásig tele van az üzlet, a szokásos történik, aki nem fér el, nekimegy. Picit odébb tolja, megtaszítja, nekiütközik. Fura, azért itt nem kéne. Az egyik mégsem jó, választ egy sokkal jobbat, két könyvvel irány a pénztár. Ahogy odaér, kezd zsugorodni az egója, sorra kerül, a pénztáros nem köszön vissza. Éva önbizalma eltűnik. Nem baj, megvettem a könyveket, és csak ez számít, nyugtatgatja magát. Eszébe jut, hogy kardigánt kéne venni. A lifthez megy, érzi, hogy pisilnie kéne. Nem, kibírom, az már túl sok, nehéz, elvergődni a wc-ig, hamarabb végzek, minél előbb ki innen! – gondolja, de aztán úgy dönt, ezt nem teheti magával, a szükség az szükség, a tömeg borzalmas, meleg van, izzad, de pisilni kell. Ez jutott neki. A szenvedés. Amikor szenved, visszarepül a kalickájába, ott van egyedül, ő, aki már régen kiszabadult. De itt hogyan? Lökdösik, taszigálják, útban van, pisilnie kell, és még izzad is. Kigombolja kabátját, de így sem jó. Épp, mint aki a kádból lépett ki, és meg sem törölközött…
Túl minden kínlódáson, csurom vizesen már csak a kijárat érdekli, el innen, gyorsan, sietni, ki a hidegbe, már az se baj, kifelé a borzalomból. Valóban hideg van, vagy húsz fokkal kevesebb, és még sötét is lett közben. Éva gondolatai már máshol járnak. Újra azon a két nőn gondolkodik, aki miatt élete filmje megszakadt, vagy úgy is mondhatjuk, vége lett. Nincs tovább. Új film sincs, nincs aki megírja, nincs rendező, ő sem forgat semmilyen filmet, kijött a moziból, lelépett a filmvászonról, odabenn mindenki nézi a filmet, egy vetítővásznon, mindenki a saját filmjét, amit rendezett. És nem tudja, hol van, de nincs a közös filmben, amit mindenki néz. Gyakran kérdezi: kik ezek? Ki vagyok én? A vég akkor jött el, mikor elvesztette őket, a két nőt. Akik bántották, szórakoztak vele. A szokásos módszerekkel, bolodnak nevezték, te bolod vagy, mi nem mondtunk ilyet, rosszul emlékszel, túlgondolod, mindenről te tehetsz, nem számítanak érzéseid, rossz vagy, és a többi tipikus mondatok. Négy óra hossz sírás sem enyhített ezen a kegyetlen, szívtelen viselkedésen. Éva szerette őket, de becsapták, mikor megkérdezte, miért, örökre megharagudtak rá. A tükör darabjaira tört. Mögötte a két nő, ijesztő szörny képében. A tükörben önmagát látta, vágyait, és amire szüksége volt. Azt hitte, őket látja, de azok nem voltak ott, végig a tükör mögött álltak, elhitették, hogy oké minden, hogy aztán összetörjenek egy világot, Éva filmjét. A filmnek vége, hagyd el a mozit és menj haza. És ha ez nem egy mozi? Hanem az életem? Innen hova menjek haza? Bezárva a kalickájába ezen jár agya, a villamos már majdnem odaér, ahol ő le fog szállni, át fog menni a zebrán, a házak mellett elhaladva egy házhoz ér, oda, ahol felmegy a lépcsőn, és kinyit egy ajtót, leveti vizes ruháit, megtörli izzadt testét, jó meleg van, és azt mondja, itthon vagyok? Hazajöttem? Igen. Vagyis nem. Döntéstől függ, a kalicka van, de repülni is lehet. Aki repül, az tudja, nincs film, mozi sincs. Soha nem is volt. Amíg ezt nem tudod, nem érzed, addig nem repültél, ha azt hitted, repültél, akkor tévedtél. Senki nem írja a történeted. A kalickád az, hogy elhitted, történeted van.

Tanulj meg repülni!

Hagyd el a forgatagot, a tömeget, a sorsukba ragadtakat, akik ülnek a képzelt moziban, nézik az elképzelt filmjüket, és szilárdan hiszik, tudják, hogy az a valóság. Kalickában, mint boldog kismadarak, akiknek szárnyaik vannak.

Repülj!