Tara

A vakolatlan kertvárosi ház hátsó kertjében egy férfi ül egyedül a burkolatlan betonteraszon a reggeli napsütésben az arcát fény felé tartva. Kisvártatva felesége lép ki a teraszajtón, kávéval kezében.
Zsuzska férje mellé húzza a kempingszéket, meggyújt neki egy cigarettát és átadja, majd magának is gyújt egy másikat. Sokáig némán slukkolgatnak, s fújják füstöt a friss tavaszi levegőbe. A szemetes még nem jött, pedig máskor már régen megjárta ezt a részt. Reggel kilenc óra, és ők kint kávézgatnak. Valamikor ez nem volt megszokott dolog, de sajnos azzá vált. Nincs munka, régebben az is volt.

Németjuhászuk farát billegetve közelebb jön, orrával megpiszkálja a férfit, mire az megsimogatja.
– Nem jó ez így! – böki ki Zsolt. – A csekkek ellepik a konyhaasztalt, már a gyerekek ebéddíját sem tudtuk befizetni.
Valamikor nagy becsben tartották, hívták dolgozni az ország minden szegletébe, még külföldre is. De mostanában munka csak ritkán akad, mert kihagyott egy évet – építette a házukat –, és az alatt kikerült a köztudatból. Úgy néz ki, átok ül rajtuk, mióta beköltöztek. Először a betörés, mikor mindenüket elvitték. Meg még a baleset is… Mikor az ereszcsatornát akarta felszerelni, akkor leesett a létráról, pont a gerincére.
– Beszélek a sógorral, hátha ki tud vinni Németországba dolgozni – elmélkedik tovább. A kutya megböki, mire ő annak tarkóját kezdi el vakargatni. Az leereszti fülét, de farka tovább jár, fejét szinte belefúrja a gazdájába.
– Fiatalon nem voltál ilyen pesszimista – pirít rá Zsuzska. Kinek kell Németországban egy kerekesszékes? – teszi hozzá gondolatban.
– Emlékszel? – kérdezi, hogy más irányba terelje férje gondolatait. – Sokszor szorultunk, mégis lett valahogy, csak lassabban, mint ígérted.
– Hogy érted? – rántja meg a tolószék jobb kerekét, így szembekerül feleségével.
– Hát, már nem emlékszel? Mit ígértél nekem a házasságunk napján?
– De. „Kicsim, az első ötéves tervben benne van a ház, gyerekek, és egy piros kabrióba i beleülhetsz.” Igen, ezt ígértem. Hát nem álltam a szavam, legalább félig? Itt a ház – kacagja el magát.
– De igen – nevet vele a nő is –, csak eltelt tizenkilenc év, azaz már a negyedik ötéves tervnek is a vége felé járunk, és a kabrióval adós maradtál. Krákogsz. Szívj kevesebbet!
– Akkoriban esténként mindig az Elfújta a szél-t olvastad, mesélted, Scarlett O’Hara mennyire szereti a birtokukat – mereng, mintha a felszólítást nem is hallaná –, ragaszkodik hozzá, megtesz érte mindent, az élteti és ad neki erőt. Már a birtok neve is elvarázsolt, Tara. Én megesküdtem, hogy egyszer nekünk is meglesz a saját Taránk.
– Már megvan – mosolyog Zsuzska. Most őt böki meg a kutya, a kávé az ölébe fröccsen. – Mit csinálsz! – fedi meg, de azért szeretettel megpaskolja fejét, tudja, sokat köszönhetnek neki. – A gyerekek is megszülettek – már újra a férjéhez beszél –, pedig a Mama csak „fatökűnek” becézett. Büszkén cukkoltad, mikor Sára megszületett: „Na, ki a fatökű?” Majd, mikor Julcsi: „Nevezzen csak aranytökűnek, Mama!”
– Szerinted, tudok még valamikor velük együtt röplabdázni? – kérdezi Zsolt, mialatt torkában gombóc nő.
– Persze, ne gyötörd magad, inkább írj! – Tudja, az megnyugtatja. Mikor a gépnél ül, újra a régi, átszellemül, és tekintetéből nem a bánat, az önsajnálat tükröződik vissza.
– Abból nem lehet megélni.
– És ha mégis? – Ő sem gondolja komolyan, csak megint a másik gondolatait próbálja elterelni. A gyerekek, a kutya meg az írás férje bajának legjobb elixírjei.
– Ne izgulj, már túl vagyok rajta – érezi meg, hogy mi zajlik a másikban. – Elfogadtam, hogy évekig, talán egy életen át székhez leszek láncolva. Ő nyitotta fel a szemem. – Megborzolja a szőrt kutyája farán, amint keze lejjebb ér, pajkosan ránt egyet a farkán. Mire az eb elkezdi kergetni azt, majd megáll, fejét oldalra billentve értetlenül tekint a vidám párra. – Rádöbbentett, hogy felelősséggel tartozom felétek.
– Mindig németjuhászt szerettél volna. „Ha felépül a ház, veszek egy gyönyörű, hosszúszőrű németjuhászt” – mondogattad. Nem is hosszúszőrű. Bánod?
– Már hogy bánnám, ő a legszebb kutya az egész világon! Ugye te, te szépséges szuka? – Hangját mindig elváltoztatja, mikor kutyájához beszél, gügyög, mint bárgyú szülő szeretett gyermekéhez. Az eb pedig rázza a seggét neki.
– Hogy tud állni a füle? Pedig a húgod szerint eltört benne a porc, mert sokáig lekonyult a bal. Nézd! Észrevett valamit… Hegyezi fülét, áll, mint a cövek.
– És te? Még csak ki sem akartál jönni, annyira sajnáltad magad – a nő hangjában most komoly szemrehányást lehet érezni.
– Ne gyötörj!
– A barátaid is melletted álltak, térkövet csencseltek, megcsinálták a kertben az utat, hogy kényelmesen ki tudjál jönni bármikor, még esőben is. Te pedig csak gubbaszkodtál a szobában és sajnáltad magad, nem lehetett hozzád szólni. A gyerekek is kerültek.
Hallgat, tudja, igaza van a másiknak.

De nehéz volt megemészteni, mikor felkelt az altatásból, és közölték vele, hogy valószínűleg soha többé nem fog tudni járni. Üvöltött, tombolt, zokogott. „Miért én? Miért? Miért?” – sikította bele a nagyvilágba.
Mikor hazavitték, csak feküdt az ágyban, bámulta az olimpiát és sírt, siratta magát. Sokat gondolt arra, hogy véget vet ennek az állapotnak, eljátszott a gondolattal hogyan és miként. De életösztöne erősebb volt. Csak beszélni, enni és kimozdulni nem akart. Ha szóltak hozzá, akkor „Hagyjál!”– volt a válasz. Lassan elmaradtak a barátok és kerülte a család.
Pont akkor, a legjobbkor dobták ki az utcára őt, vagy a Sors vetette arra, talán éppen a puszta Véletlen – nem tudni. Egyszer csak megjelent, kint a kapun kívül, az út közepén kergette az autókat.
– Gyere ki Zsolt! Gyere, apa! Gyere! – üvöltöztek kintről, felesége és a gyermekei.
– Nem!
– De, de gyere! – szajkózták. – Egy kölyökkutya! Látnod kell!
Torkukban maradt a következő kiáltás, mikor meglátták a kigördülő apjukat, mert régen nem látták őt a házon kívül. Közben az eb egy autót kergetett a főút felé, a szembejövő kisteherautó pedig elkapta farát. Nyüszítve pördült meg tengelye körül és bicegve lebotorkált az útról.
– Apa, hozzuk haza! Kérlek? – kérlelte Julcsi.
– Légyszí! Na! – csatlakozott Sára is.
– Hozzátok!
A gyerekek szaladtak, de a kutyus megijedt, odébbállt.
– Sára! Julcsi! Gyertek! – szólt rájuk. – Hozzatok bentről szalámit! – kérte meg őket, ő pedig kihajtott a kerítésen, át az úton. Zsuzska rá sem szólt, hogy óvatosan, annyira hihetetlen volt.
Valamiért a kölyökkutya bevárta, talán, mert ülve közeledett, és ezért kisebbnek érzékelte. Minden ízében reszketett, orra száraz volt és a bal füle lekonyult.
Kidobták, mert elunták, nőni, játszani kezdett szegény – gondolta. Ahogy elérte, megsimogatta, becézte, nyugtatta, az csak remegett, meglapult, mintha a föld alá akarna elbújni. A gyerekek megérkeztek, szalámit toltak az orra alá, ő pedig az orrát a föld alá.
– Hazavisszük? Kérlek, apaaa!
– Persze, kicsim. Szaladjatok vissza valami kötélért! – ugrasztotta őket.
Mikor visszaértek, a kötelet rákötötte a nyakára – nem volt kimondott póráznak való, hanem az a fajta vastag kötél, amit a fuvarosok használnak rögzítésre –, és büszkén vezette.
– Toljatok lányok!
A karaván elindult, elöl kerekesszékben az apa, mellette fuvaroskötélen a kajlafülű, bicegő, kölyök németjuhász, utánuk a kocsit toló, vidám gyerekek, a sort könnyeivel küszködő Zsuzska zárta.
– Apa, hogy fogjuk hívni? – kérdezte Sára
– Hívjuk Kajlának! Úgyis olyan kajlán áll a füle – vetette fel Julcsi.
– Tara… Tara lesz a neve – jelentette ki Zsuzska, kezét óvón férje tarkójára tette és kigördülő könnye a kutyára csöppent.