Naplórészletek
Marosvásárhely, 1944. február 20. – Az iskolában minden más, mint eddig. Gyorstempóban haladunk az anyaggal, nagyon szigorúan vesznek mindent, mintha kergetnének! Miért sietnek?
Március 23. – Igazi háborús nap. Lelkigyakorlat van az iskolában, – naponta légiriadó.
Otthon: Csengetnek! Távirat jött, nem jó hírrel. Gyugyi bátyámat a frontra vezényelték, megtartotta eljegyzését Ilikével. Mi van ma? Nemsokára ismét távirat, Zabolán (Páva testvérközsége) adták föl. Meghalt Aniska nagynéném. Így kezdődik a háború, a hadi szállítások miatt még a temetésére se mehetünk. Este megszólaltak a szirénák. Repülőzúgás! Mindenki rohan a pincébe! Én nem mentem le, a lépcsőn ülve néztem a csillagokat. Milyen borzasztó a háborúra várni. Riadó után a konyhában a fehér cica félve nézett rám, mintha mondani akarna valamit. Hajnalban ismét riadó szólt!
Március 31. – Beteljesedett, amitől féltünk. Vége a tanévnek! Ennek a vakációnak nem örülhettünk, mint máskor. Minden lány arcára valami különös félelem ült ki. A háború jeges keze nehezedett ránk. Holnap még be kell mennünk az iskolába. Az osztályterem már kong az ürességtől. Olyan rossz nézni a kiürített osztálytermet, pedig nemes célra adjuk át, – kórház lesz az iskolánkból.
Április 1. – Bánatos napsugár kandikál be az ablakon. Az égen sötét fellegek gyülekeznek. Ma utoljára megyünk az iskolába. Velünk szemben végeláthatatlan csapat jön: Asszonyok, gyermekek sírva kapaszkodnak a családfő, testvér, szerető férj vagy feleség karjába. De hová mennek?
Az iskolában a diri rendeleteket ad ki. Osztályfőnökünk tanácsokkal lát el bennünket, aztán leosztályozza a társaságot. Sziréna! Le a pincébe! Ott adtunk át tanárnőinknek, és barátnőinknek egy-egy kis rózsafüzért. Úgy örültek neki. Sokig tartott a légiriadó, addig maradtunk az iskolában.
Április 4. – Az utcákon még mindig mennek a katonák és civilek, autók, szekerek. Asszonysírás zaja vegyül a zűrzavarba. A máskor gyönyörű, csendes város olyan, mint egy felbolydult méhkas. Csapatokban vonulnak az emberek, – de hova? Védeni a hazát, minket védeni? Szent kötelesség! Így tanították nekünk: „Ne sírjatok, asszonyok, anyák! Szeretteitek hősök, akár élnek, akár halnak!”
Rohan az idő, mégis, a hosszú vakáció alatt akadtak boldog órák. – Városból hazafelé tartva Nusival (iskolatársam, aki nálunk lakott az udvari kis szobában), egy motorkerékpár kanyarodott mellénk, és kellemes külsejű egyenruhás fiatalember szólított meg. Egy utca felől érdeklődött. Nem akartam vele szóba elegyedni, akkortájt nem volt szokás utcán ismerkedni. Észrevette zavarunkat, ezért bocsánatot kért, tovább akart menni. Azért mégis útbaigazítottuk, majd gyorsan menni készültünk. Udvariasan megköszönte a felvilágosítást és sebesen elrobogott, ahogy jött.
Másnap séta közben megint összefutottunk vele, – két ismerős úrral jött velünk szembe. Nusi rámutatott: Nézd, ott a Kicsi! Egymás között így neveztük. Valóban ő volt. Megállítottak, ismerőseink bemutatták fiatal barátjukat. Láttam, lázba jött, még a szeme is nevetett örömében. Lehet, hogy a tegnapi találkozás nem is volt véletlen? Hazakísértek. Apukám nyitott kaput, behívta a társaságot.
Április 14. – Délután a vasútállomásra mentünk. Élelmet vittünk a Krim-i menekülteknek és hadifoglyoknak! Úgy köszönték. Annyira lehangoló volt látni az összezsúfolt emberek reménytelen arcát. Anyukám is velünk volt, szlovákul beszélt az orosz menekültekkel.
Másnap séta közben megint összefutottunk vele, – két ismerős úrral jött velünk szembe. Nusi rámutatott: nézd, ott a Kicsi! Egymás között így neveztük el. Valóban ő volt. Megállítottak, ismerőseink bemutatták fiatal barátjukat. Láttam, lázba jött, még a szeme is nevetett örömében. Lehet, hogy a tegnapi találkozás nem is volt véletlen? Hazakísértek. Apukám nyitott kaput, behívta a társaságot.
Lyvia tanárnő üzente, menjek az iskolába; a dirinek érettségi nyomtatványokat kell kitölteni az én „gyöngy-betűimmel”. Este készültem el, Nusival vittük föl. Siettünk haza, – Kicsi várt ránk, most barátai nélkül. Anyukám meghívta vacsorára. Gyanús nekem ez a fiú!
Reggel osztálytársammal a Ferences atyák templomába készülődtünk misére, mikor motorzúgást hallok, majd csengetnek. Ő az, „véletlenül” erre járt, csak benézett, aztán sietve búcsúzott, de még a sarokról is visszanézett és vidáman integetett.
Ebéd után Kicsi jött két barátjával. Együtt mentünk sétálni, Anyukám is velünk tartott. Kicsi nem mozdult mellőlem. Ragyogó szép idő volt, köröskörül már minden zöldben pompázik. Hazaérve elbúcsúztunk, de vacsora után ismét visszajött. Elhozta a harmonikáját, azon játszott. Egyszer csak megszólaltak a szirénák. Rohanás a pincébe. Kicsinek kellemes hangja van, ott is énekeltünk. Fél tízkor köszönt el. Kikísértük Nusival és Ilonkával a kapuig. Sötét volt, ő kihasználva az alkalmat, megfogta a karomat, meg akart csókolni. Én kiszabadítottam magam, mert nem akartam vele ilyen messzire menni. Nusiék nem tudták elképzelni, miért rohantam vissza a pincébe.
Másnap ebéd után motorzúgás, szól a csengő. Megint Ő. Láttam rajta, hogy bánja a történteket, bocsánatot kért.
Így ment nap-nap után, minden alkalmat megragadott, hogy jöhessen, ha csak egy-egy szóra is. Gyakran sétáltunk, udvarolt, én mindig kitértem, hiába kértem, beszéljen szüleiről, mondott valamit, de mindig visszakanyarodott! Nagyon komolyan kért, ne haragudjak rá azért, mert engem annyira szeret. Félbeszakadt a beszélgetésünk, hívtak vacsorázni. Le nem vette rólam a tekintetét.
Mikor a barátja búcsúzkodni kezdett, Kicsi megszorította a kezemet, kétszer is megcsókolta. Nem tudtam elaludni. Mi lesz ebből? Én ezt nem akartam! Mit tegyek? Nem akarom elküldeni, de szüleimet se beavatni, mi zajlik bennünk. Mit mondjak, ha érdeklődnek?
Éjjel kellemes melódiára ébredek. Először azt hittem, csak álmodom. Pityu bátyámék, a képzősök most tartották búcsúvacsorájukat. Kellemes-halkan sorba dalolták az ismerős slágereket.
Egyik nap zongoraórára menet, Kicsivel futottam össze. Csak megállt, bánatosan rámnézett, köszönt, majd elment. Mikor délután megérkezett, szerettem volna elfutni. Mi lesz, ha én is beleszeretek? Másnap csak a barátja jött el. Azt mondta, hogy Kicsi beteg. Sajnálom, de miért nem ver ki a fejéből? Nincs jövője ennek az érzelemnek. Előbb-utóbb úgyis továbbvezénylik őket a városból.
Vasárnap reggel, éppen misére készülődtem, mikor becsenget, csak annyit mondott, hogy délután jönnek, kért, menjünk velük egy nagy sétára.
Hosszú séta után a Somostetőn szinte ibolyaszőnyegen, vagy talán a Mennyekben jártunk! Minden üde zöld, a fák, a fű, – rengeteg virág! Ez már nem is április, hanem MÁJUS! Azért az ördög nem alszik! Észnél kellett lennem, pedig én is szerelmes voltam: a tavaszba, a májusba, az egész gyönyörű világba! Talán nem is lett volna bűn egy ártatlan csók.
Labdáztunk, futottunk, virágot szedtünk. Kicsi minden szál ibolyával hozzám jött. Hazaérve Nusi szobájában táncoltunk. Kicsi nagyon jól keringőzik. Nekem is ez a kedvenc táncom, persze, jó partnerrel, Kicsi pedig remekül táncol. Játszott a harmonikáján, aztán elbúcsúztak.
Este egyedül maradtam gondolataimmal… Egymás után jönnek a levelek Lacitól Dunántúlról, akivel tavaly nyáron Nagyilondán nyaralva ismerkedtem meg. Levelében határozottan kijelenti, hogy meglátogat. Mi lesz itt akkor? Most aztán benne vagyok a csávában! Levelei olyan kedvesek. De ez a távolság!
Csak ne volna már itt Kicsi. Igaz, nem tudok rá haragudni, annyira kedves, tisztelettudó és olyan szeretnivaló! Néhány nap után barátja jött és említette, hogy Kicsi el van keseredve. Az ő nevében kért, ne értsem félre, mert nagyon komolyan szeret, és feleségül kérne. Mit tegyek? Nem tehetek róla, én ezt nem akartam! Ő hibás-e azért, mert szeret? Olyan tiszta a tekintete, nem hazudhat. Érzem, hogy már én is… Én is úgy érzem: Csodálatosan, borzasztóan fájó, szép kaland az egész!
Klári néhány napra meglátogatott, éppen ott volt Kicsi. Bemutattam őket egymásnak. Elmondtam neki, milyen helyzetbe kerültem. Vigasztalt. Azt mondta, nem csodálja, ha beleszerettem, annyira kedves fiú.
Május elseje, a gyönyörű, szerelmes, édes, illatos tavasz! Reggel zenés ébresztő. Beosztottak rádió-szolgálatra. Éjfél van, csak a Himnusz dallamai szállnak az éjszakában. Könny szökik a szemembe, mikor hallom. Kinézek az ablakon, gyönyörű az éjszaka… Miért ragyognak olyan szépen a csillagok? Miért olyan mámorító a levegő? Tele illattal… A rádióban halkan szól a zene, én kinézek a tavaszi éjszakába, ábrándozom. Vajon érzi-e „VALAKI”, hogy gondolnak rá, hogy valaki nagyon szereti? De ki lesz az IGAZI?
Honnan fogom megtudni?
Május 6. – Csengetnek. Kicsi jött, egyedül voltam a verandán, beszélgettünk. Nézett rám, remegve fogta a kezemet. Biztosan érzi, hogy én is hasonlóan érzek iránta.
Késő este az ablak mellett ültem. Olyan gyönyörű a tavasz: csend, langyos esti szellő fújdogál. A holdvilág rám ragyog. Május és szerelem… Szép és boldog lehetne az élet, ha nem lenne annyi akadály.
Mindig ara gondolok, megtalálom-e az igazit? Vagy egyszer majd bevonulok egy zárdába. Ott csend van és nyugalom, nem olyan viharos, mint most az én szívem. Zűrök körülöttem! Vasárnap a templomban megnyugodott háborgó lelkem. Szeretem a templomi csendet. Eszembe jutott Ady gondolata: „Amikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten!”
Május 9. – Kicsi jött kétségbeesett, szomorú arccal. Mi történt? Elmennek. Közös levelet írtunk szüleinek. Búcsúzásnál könny szökött a szemébe, kétszer csókolt kezet, könnyei a kezemre hullottak. Milyen a SORS? Tegnap még minden bonyolultnak látszott, s most milyen gyorsan megoldódott minden.
Május 20-án levelet kaptam tőle. Azt írta, a frontra vezényelték. Nagyon mindig csak rám gondol, nem tud elfelejteni (én sem!). Imádkozzam érte! – Soha többet nem hallottam róla.
**
7 hozzászólás
Kedves Kata!
Elolvastam az írásodat, és… őszintén szólva, hirtelen nem is tudom, mit írjak… Nagyon szépen beleszőtted a tavaszt ezekbe a borzalmas időkbe. A vége pedig drámai… de végülis ilyen a háború… drámai. A szerelem viszont, amiről írtál, annyira szép…
Szeretettel: barackvirág
(Ui.: április 4-nél is és április 14-én is szerepel néhány mondatban ugyanaz az esemény – ez szándékos, vagy véletlenül sikerült így?)
Kedves Barackvirág! Köszönöm az észrevételt. Véletlenül maradt benne, én is észrevettem, és kitöröltem, de úgy látszik nem sikerült.
Köszönöm a szép szavakat.
Szeretettel: Kata
"Az iskolában minden más volt, mint eddig. Gyorstempóban haladunk az anyaggal, "
időzavar, gyorsan javítsd: az iskolában minden más, mint eddig …
Még egy gyors megjegyzés: a napló írásban kihasználhatnád a tipográfia nyújtotta elemeket, vagyis gyors olvasás folyamán is érződik éles kettősség az író LÁTOTT és ÉRZETT (közvetíteni szánt, de az olvasó érzelmeire bízott) hangulatokból.
Vagyis közvetlenebb lenne az írásod, ha egy-egy gondolatot elvonatkoztatva dőlt betűkkel jeleznél az olvasó felé.
Kedves fabatka! – Köszönöm az észrevételeidet. Szoktam alkalmazni dőlt betűket is, ennél valahogy elmaradt.
A javításra vonatkozóan pedig arra kérlek, légy szíves és e-mailben írd meg, hogyan kell javítani ezen az új honlapon. A réginél javítottam, de nem tudom, itt is úgy kell-e. Ugyanis más javítanivalóm is volna, a címeknél!
Köszönöm, hogy olvastad az írásaimat.
Kedves Kata!
Még a háború borzalmai közepette is eljön a tavasz, mert így kell lennie. Szívesen olvastam naplódat!
Szeretettel: Eszti
Kedves Esztika! Bizony, gyönyörű tavasz volt, pedig a háború már zajlott és közeledett, de akkor, a hosszú iskolai szünetben mi még nem gondoltunk rá. De hamarosan egyszerre ott termett és szeptember 10-én már menekülnünk kellett.
Szeretettel: Kata