Hatodikos voltam az általános iskolában, mikor először mentem egyedül ki hozzá. Anyuék féltettek mindentől, óvtak még a széltől is, most sem volt számomra meglepő, hogy hosszas unszolás után engedtek el csak hozzá. Pedig, elárulom kedves olvasóm, hogy csak a falu másik felében laktak nagymamámék.
A hegy alatti utcában, a Hunyadi úton. Igaz, elég nehezen lehetett hozzájuk eljutni. Meredeken kellett menni,ráadásul aszfaltos út nem vezetett feléjük. A hídon túl kezdődött az a rejtélyes világ ahol mamáék laktak. Csahó. Csak így nevezik a falu ezen részét a köznyelven, a rajta átfolyó patak miatt. Vékony kis ér volt az inkább, nem patak. A patak belső oldalán, a hegy tövében állt házuk. Igazi nagymamás ház, nem volt nagy ház,de nem is kicsi. Takaros volt a porta és a kert is mindig be volt ültetve. Természetesen mamának mindene megtermett, mert ő az én nagymamám. Krumpli, répa, saláta, zeller, nagyon értette a kertet művelni. Az udvaron volt egy kút, minden nap abból locsolt. Huh, de féltem én mindig attól a kúttól… Féltem,hogy beleesek, aztán azzal a vödörrel fognak kihorgászni, amivel a locsolóvizet húzták. Csodálatos fenyves volt a ház fölött. A tűlevelűk illata már messziről illatozott. A sárga út, amit anyuék neveztek el így kicsi korukban, egy kis homokos út volt, ami a ház mögött és a fenyves között futott át. Ide is ritkán engedtek ki anyuék, mert nehogy elbarangoljak az erődben. Mert ám nagy virág szedő voltam gyermek koromban! Sárga virágok, fehér virágok, csengő virág, akác virág, barka, ibolya, hóvirág (ezt ne mondjátok el senkinek mert egy tizesre büntetnek érte szálanként) mind mind arra vártak, hogy én, a kicsi Rita leszedjem és csokorba kössem őket és szaladjak mamához az illatozó csokrommal.
Mert nagyon szerettem mamát és szeretem most is felnőtt fejjel, ugyanazzal a gyermeki ragaszkodással ami régesrégről megmaradt bennem. Csodálatos asszony. Nagyapám agyvérzést kapott harminchárom évesen, lerokkant, korlátoltságát nem dolgozta fel és talán kényelmesebb volt neki dacosan duzzogni és nem küzdeni. Mai napig nem jött helyre teljesen. Mama öt gyereket nevelt szinte egyedül, művelte a kertet, kínlódott nagyapámmal, amikor jobban lett az öreg, mama elment dolgozni. Hétvégente azért sütött nekünk túrós lepényt! Arra mindig volt ideje (hogy, hogy csinálta ne kérdezd kedves olvasóm), hisz' nagy túrós kalács evő család vagyunk mi.
Épp a tésztát dagasztotta amikor először vettem észre, hogy remeg a lába.
-Mama fázol?-kérdeztem naívan tőle.
-Nem kislányom, nem fázom. Miből gondolod?Te fázol, hozzak egy meleg felsőt rád?-Kérdezte gondoskodó nagymamám.
-Nem fázok, de látom, hogy te igen, mert nagyon remeg a lábad.
-Kislányom, édesem, nem attól remeg az. Öregszek már és gyengülnek az izmaim. Tudod a kezem is szokott, de bizonyára másik mamádnak is remeg néha, nem?-Magyarázta el a remegésének valódinak vélt okát.
-Nem, neki még nem láttam. Fura.-Majd sarkon fordultam és mentem virágot szedni, meg kavicsokat dobálni a patakba.
Miután jól viselkedtem, és már cseperedtem is, egyre gyakrabban kiengedtek anyuék Csahóba. Nagyon szerettem ott lenni. Mama olyan jó volt hozzám mindig. Mindig sütött nekem és amikor már evés után pihentünk kicsit, kijött velem virágot szedni. (Még most is szedem a vadvirágokat, csak ráfogom, hogy a lányaimat viszem virágot szedni-ezt se áruld el kedvesem senkinek, nehogy lebukjon a komoly,felnőtt családanya!) Egyik ilyen virágszedés alkalmából sétáltunk a sárga úton és elkezdett velem komolyan beszélni.
-Kislányom, mondtam anyudnak, hogy ma komolyan akarok veled beszélni. Ő már tudja, mit akarok mondani, de veled személyesen akartam közölni.-komolyan mondta m ezeket a mondatokat.Éreztem ez fájdalmas beszélgetés lesz.
-Emlékszel, még régebben észre vettük, hogy remeg a lábam és a kezem is?
-Valami rémlik, igen, még régen… mondtam tétován, de félelemtől reszkető hangon.
-Nos, az egy betegség jele. Aminek az a neve, hogy Parkinson-kór. Hallottál már róla kicsim?
-Hallottam mama, meg iskolában is említette a biológia tanárnő. Csaknem? Ugye te nem vagy beteg Mamaaaa????!!!!
-Tudod kislányom, sok körülményt megvizsgáltak a doktorok és ezt állapították meg. Holnap fogok befeküdni a megyei kórházba, ahol meg fognak műteni.-mondta, majd egy zsebkendővel megtörölte a szeme sarkát.
-De mama! llyen hirtelen? És mondd, miért sírsz? Ugye nem fogsz…..?
-Nem kislányom, nem hirtelen. Rengeteg kivizsgáláson részt vettem és amikor azt mondtam, hogy ne gyere ki, mert fodrásznál leszek, akkor nem ott voltam, hanem az orvossal beszéltem a műtétről. Hogy miért sírok? Mert valami kis bogár belerepült a szemembe. Mit nem fogok? Nem foglak elhagyni, soha!
-És a kezedet fogják megműteni és a lábadat?-kérdeztem értetlenül
-Ez a betegség az agyban leledzik. Ott fognak műtétet végrehajtani a doktorok, de ne félj, nem lesz semmi bajom. Kicsit lehet, hogy sokáig leszek bent, de az csak azért lesz, hogy a doktornak elmagyarázzam, nem fáj semmim. Lehet, hogy nehezen fogja elhinni, ezért valószínű sokára fog hazaengedni.
-Értem. Akkor ha hazajöttél, majd folytatjuk a virágszedést, most menjünk és készítsünk egy fényképet rólam neked, hogy nehogy hiányozzak ha sokáig leszel.-mondtam játékosan és már nem is féltem,hogy mamának valami baja is eshet agyműtét közben.
Mikor hazamentem szép lassan lopakodtam, mert láttam, hogy a tesóm alszik. A lopakodásomnak az lett a vége, hogy meghallottam, ahogy anyu sírt. Sírt apu vállán és folyton azt mondogatta, hogy mi lesz, ha nem éli túl a műtétet? Mi lesz , ha esetleg még rosszabb lesz és lebénul? Rögtön értettem miről van szó. Nem voltam már olyan kicsi, hogy ne tudtam volna, hogy mamáról beszél és hogy mama akár bele is halhat a műtétbe. Bömbölve borultam anyu nyakába. Ekkor apu ránk veszekedett. Anyura és rám is, hogy ne cirkuszoljunk, nem lesz semmi baja mamának! Többre nem emlékszem, mert annyira megijedtem a halál gondolatától és apu kiabálásától, hogy azt hiszem elájultam.
Másnap mikor felébredtem szomorúan bandukoltam az iskolába. Egész napom letargikusan telt, de legalább elterelődtek a gondolataim néha a matekkal. Alig vártam, hogy délután legyen, mert anyu megígérte, hogy mehetek velük a kórházba mamához.
Buszon mentünk. Rám egy olyan ronda harisnyanadrágot adott anyu, hogy mai napig nem tudom, miért nem szóltam, hogy én ezt nem veszem fel, keressen másikat… pedig már volt önálló akaratom. Talán nem is érdekelt. Csak mama járt az eszembe.
Amikor a busz lerakott a kórháznál, egy nagy mogorva, szürke épületbe kellett bemenni. Onnét folyosókon keresztül egy kisebb osztályra és azon belül egy kétágyas szobába. Az ajtóval szemben egy idősebb hölgy olvasott, mellette feküdt az én MAMÁM. Nyakába borultam, nem szóltam semmit, ő sem. Csak öleltem és ő csak csókolta a fejemet, az arcomat, még az orromat is, emlékszem. Nehezen aztán megszólalt.
-Látod, kicsim. Nem lett semmi bajom. Sietek haza hozzád, szedjük a csokrot, mert nyílnak a tavasz virágok!
11 hozzászólás
Megható alkotás…:) Gratulálok!
Lyza
Köszönöm kedves Lyza és köszönöm, hogy olvastál:)
Barátsággal: Smile
Kedves Smile!
"Igazi nagymamás ház…" 🙂 Visszavittél írásoddal gyermekkorom finom élményeibe. Vadvirágok és Nagymama… 🙂 Azt hiszem összetatoznak.
Köszönöm!
Szeretettel: pipacs 🙂
Apró fogalmazási hibáktól eltekintve nagyon jó írás, kedves, szeretetteljes, megható történet ez! Izgultam a mamáért…
Kedves pirospipacs és Irén! köszönöm, hogy nálam jártatok. Pirospipacs ugye milyen jó, hogy van az embernek nagymamája:) Irén, az fogalmazási hibáimat kérlek írd meg nekem, hogy javíthassam. Mindig örülök a kritikáknak, mert még sokat kell tanulnom. Barátsággal: Smile
Kedves Black Smile!Kértél, hát megteszem.
Engedtek csak el…
anyuék, nehogy elbarangoljak…
virágszedő voltam ám…
fázom, öregszem
komolyan – 3 egymást követő mondatban háromszor fordul elő.
ránk veszekedett – ilyen kapcsolást nem használunk, nem olvastam legalábbis.
tavaszi virágok
Hát ennyi, kedves Black Smile!
Nem sok, és nem nagy hibák. De javítsd, ha akarod.
Szeretettel Irén
Köszönöm kedves Irén, este neki is látok a javításnak. szeretettel és köszönettel: Smile
Kedves Rita!
Azok a csodálatos nagymamák! A gond, és a boldogság ráncaival az arcukon…
Nagyon szépen írtál a nagymamádról, egészen megszerettem őt!
Judit
Nagyon kedves vagy Judit, köszönöm, hogy nálam jártál és átélted a történetet. barátsággal: Rita (Smile)
Aranyos történet. 🙂 Én prózával meg sem próbálkozom, de te csak írj bátran. 🙂
köszönöm:) én igazából most kezdem kóstolgatni az írást, nekem a versek nem mennek annyira-érzésem szerint:)