Tétován indult bele az éjszakába. Éjfél is elmúlt már, ilyenkor nemigen járnak az utcán. A kaput is nyitva hagyta maga után, eszébe ötlött, hogy visszamegy, becsukja, aztán mégsem tette. Lassan bandukolt a kissé meredek utcán, csikorgott talpa alatt a hó. Ez most jó! Még gyermekkorából emlékszik ilyen csikorgós telekre, amikor anyával együtt mentek a hajnali misére. Csodaszépek voltak azok a hajnalok, még ragyogtak a csillagok az égen, a talpuk alatt csikorgott a hó, a szájukon füstölgött a lehelet. Ő mindig fázott, majd megfagyott, olyankor anyába karolt, hozzábújt, anya melengette a kezét, olykor rá is lehelt, ő meg nagyokat nevetett, s azt mondta – Te vagy a tűzokádó sárkány, anya! – ezen aztán nevettek utca hosszat. Sokszor még a misén is elnevette magát, mert eléje tolakodott mindig a kép, ahogyan anya a kezét melengeti, s a meleg pára gomolyog a levegőben. Anya olyankor szemrehányóan nézett rá, s csendre intette.
Vajon most mit szólna, ha látná? Vajon most mit mondana, ha tudná?
Elfordult az utcasarkon. Most is fázott. Annyira fázott, hogy már a lélegzetvétel is fájt, de nem törődött vele. Felnézett az égre, vajon látja-e Valaki? Valaki, aki őt szerette? Akik őt szerették, azok már mind ott fenn vannak. Most is szikrázóan csillagos az ég, csak éppen anya nincs mellette. Talán akkor volt boldog utoljára, akkor, gyermekkorában. Aztán valahogy nagyon félresiklott az élete. Alig tizennyolc évesen férjhez ment. Gyors egymásutánban szült két gyereket. A férje durva volt, bunkó, már a terhessége alatt is megverte. A második szülés után egyre gyakoribb lett a veszekedés, amit tettlegesség követett. A szülei sem bírták tétlenül nézni, hogy nap mint nap monoklival, kék, zöld foltokkal jelenik meg náluk sírva. Engedett a rábeszélésnek, hazaköltözött a két gyerekkel. Nem ment simán a válás, de a gyerekeket neki ítélte a bíróság, s azután a férje el is költözött a városból és nem is hallott róla többé. Természetesen a megítélt tartásdíjat sem fizette soha. Ő nem kérte, nem is kutatott utána, örült, hogy megszabadult tőle. Akkor még a szülei is dolgoztak, s mikor már óvodába vihette a gyerekeket, ő is talált munkát, hármuk keresete elég volt a megélhetésre. Akkor megfogadta, hogy többé nem megy férjhez.
Aztán találkozott Kornéllal. Fiatal volt, jóképű. Szerelem volt első látásra! A gyerekeit is szerette Kornél. Hitte, hogy ideális életük lesz. Igaz, nem házasodtak össze, nem is kérte meg a kezét, de hozzá sem ment volna, mert még emlékezett a fogadalmára. Összeköltöztek, albérletben laktak, amíg meg nem született a közös gyerekük. Akkor kapott anyáéktól egy lakást s odaköltöztek a három gyerekkel. Útban volt a negyedik, amikor jött a gazdasági válság. Az ő munkahelye megszűnt, egy fizetésből nehezen tudtak kijönni. Jött minden egymás után, előbb apa ment el, aztán kisvártatva anya is követte. Megszületett a kisfia. Végre egy fiú, örvendezett Kornél. Nem tartott sokáig. Nem bírta a feszültséget, elmenekült a felelősség elől. Elhagyta őket. Elköltözött egy távoli városba albérletbe, ott egyedül kijött a fizetéséből. Sohasem hitte volna, hogy erre képes lesz, de megtette. Egy fillérrel sem támogatta őt és a gyerekeket. Még GYES-en volt, meg a családi pótlékból tengették az életüket, aztán sikerült egy fél állást kapnia. A gyerekek nőttek, követelőztek, a nagyok már többet akartak, mint amit ő adni tudott nekik. Rossz társaságba keveredtek, drogoztak. Elvette tőle őket a Gyámhatóság. Aztán elveszítette újra a munkáját, lejárt a GYES is. A kicsiket intézetbe vitték. Azt hitte beleőrül. Ráment az egészsége, nyugtatókon altatókon él. Egyedül. Már azt sem tudja mióta nem látta a gyerekeit. Kórházba került, az őrület határán, csontig lesoványodva vitték kórházba. Évekig nem látta a gyerekeit. Aztán azt mondták most már ne is menjen, nevelőszülőknél vannak, ne zavarja meg az érzelemvilágukat… Azóta is gyógyszereken él. Bár most van munkája, egyedül eléldegél a kis lakásban. Kérte vissza a gyerekeit. A Gyámhatóság vizsgálódott nála. Azt mondták korhadt a parketta, cseréltesse ki, festesse ki a lakást, addig szó sem lehet róla. Amikor megtudták, hogy még mindig gyógyszereken él, azt mondták, amíg nem teljesen gyógyult, addig ne reménykedjen, hogy visszakapja a gyerekeit… Kornélnak sohasem bocsátotta meg azt amit vele tett. Tönkretette az életét, az életüket…
Most vette észre, hogy már meghaladta az utcát, ahol lakik. Annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette. Visszafordult. Most már a fogai is vacogtak, keze, lába majd lefagyott. Az ágak roskadoztak a zúzmara alatt, lába alatt egyenletesen csikorgott a hó. Na, még egy kis kitartás, aztán otthon felmelegedhet. Megtapogatta zsebében a gyógyszeres dobozt… Aztán elgémberedett ujjaival lassan szorítani kezdte, míg össze nem törte egészen laposra. Ő szerette Kornélt, ő őszintén szerette. Hogyan hagyhatta el? Soha nem volt kíváncsi a gyerekekre sem. Miért ennyire szerencsétlen, hogy őt senki sem szerette. Pedig ő nagyon szerette Kornélt, még most is szereti…
Délelőtt, amikor felhívta, majdnem kiesett kezéből a telefon. Itt van újra a városban! Csak megmondta, hol lakik, és hogy beteg, nincs aki ápolja… Felcsillant benne a remény!
No végre, haza ért. Levetkőzött, s az összegyűrt gyógyszeres dobozt a tűzbe dobta. Aztán ott melengette sokáig fagytól zsibbadó ujjait a kályhánál. Lassan kibuggyantak szeméből az első könnyek, majd megeredtek, vállát rázta a zokogás…
Nem bírta ki, hogy ne menjen el Kornélhoz, még egyszer látni akarta. Ott fetrengett negyven fokos lázban… Elmondta, hogy elhagyta a felesége. Külföldre ment a gyerekekkel együtt… Talán sohasem fogja őket látni többé… Az ő közös gyerekeiket nem is említette, meg sem kérdezte, hogy vannak, hol vannak… Lehet, hogy nem is emlékezett rájuk? Őt meg nem is szerette sohasem… Ezt csak most értette meg, most értette meg igazán. Belé mart a fájdalom.
Kipakolt a szatyorból. Vitt teát, citromot, mézet, lázcsillapítót. Főzött Kornélnak teát, egy egész kancsóval, sok citrommal, mézzel. Hálálkodott neki, a bocsánatáért esdekelt… Nem, nem tudott megbocsátani! Pedig még mindig szereti… Ő volt az egyetlen férfi akit szeretett. Az egész doboz altatót beletette a teájába. Élete minden keserűsége benne volt abban a kancsóban… Megvárta, míg megissza az egészet, aztán még elmosogatott… Amikor eljött, a bejárati ajtót jól becsapta maga után, hogy bezáruljon.
Kornél már mélyen aludt…
30 hozzászólás
Kedves Ida!
Kegyetlen sors, és kegyetlen vég. Mást most nem is tudok írni hozzá.
szeretettel-panka
Köszönöm, kedves Panka, hogy olvastad, s itt hagytad kézjegyed.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida nem először olvasom, de csak azt tudom mondani, hogy kiváló írás. Nagyon tetszett. Gratulálok Jega Ibolya
Ibolya, köszönöm, hogy olvastad.
Nagyon örülök elismerő szavaidnak.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Többször is elolvastam a novelládat. Már olvastam amikor feltetted, és ma is már kétszer. Nem akartam elhamarkodottan véleményt mondani róla.
Biztosan vannak ilyen szerencsétlen, félresiklott életek, de az a doboz altató a teában, az nekem nem megy le a torkomon. 🙂
Bármit is képzel a főhős arról, hogy Kornél tette tönkre az ő és a gyerekei életét, akkor sincsen joga megmérgezni a férfit. Elhagyhatta volna az első férjét, amikor először kezet emelt rá, hogy nem tette az egy nagy hiba volt, sőt szült még egy gyereket abban a kapcsolatban. Nem kötelezte a férjét, majd később Kornélt a törvény erejével a gyerektartásra, pedig a gyerekei érdekében meg kellett volna tennie. Ez is nagy hiba volt. Ő is sokat tett, illetve nem tett azért, hogy ilyen élete lett. /folyt./
Kedves Judit!
Húúú, de örülök a hozzászólásodnak, bár, mit tagadjam, egy kicsit meglep.
Írtam egy történetet, tegyük fel fikció, amely tragédiával végződik. Van ilyen számtalan a valós életben is, azt hiszem ez nem is lehet vita tárgya. Úgy próbáltam meg elmesélni a történetet, hogy beleéltem magam a főhős szerepébe, s az ő szemszögéből, minden keserűségével, bánatával, gyarlóságával, egész elhibázott életével próbálva azonosulni. Amikor azt mondom, hogy örülök a véleményednek, akkor úgy érzem, hogy sikerült hitelesen átadnom a főhős érzelmeit, vívódásait, egyszóval úgy érzem, olyan hitelesre sikerült, hogy hihető volt az olvasó számára. (folyt.)
folyt.
Az, ami meglep, az a vádaskodás, hogy mintha én együttéreznék a főhőssel…
Nos, semmiképpen nem dolga az írónak, hogy véleményt alkosson a főhőséről. Azt megtehetik az olvasók, vagy ha úgy tetszik, itt már leírhatom akár a személyes véleményemet, amit így hangzana: na, most tetted tönkre végérvényesen az életed, mert már biztos, nem kapod vissza a gyerekeidet, de az is lehet, hogy börtönben csücsülsz életed végéig! Nem tudom, miből olvastad ki azt, hogy egyetértek a főhőssel, mert tudtommal arról nem írtam, s nem is volt számdékomban. Azzal viszont egyet tudok érteni, hogy van az a pont, ahol elpattanhat a húr. Mint tudjuk a főhős pszichiátriai kezelés alatt állt hosszú időn keresztül, sőt, ma is gyógyszerekkel él. Biztos, hogy csak ő a hibás mindezért? Biztos, hogy nem felelős a társadalom is az ő tetteiért? (folyt.)
/Folyt./ Igen, könnyebb mást hibáztatni magunk helyett, és sokan meg is teszik, de úgy éreztem, amikor újra meg újra elolvastam, hogy ez nem jön le a történetből. Nagyon együttérzően mesélted el, úgy, mintha igaza lett volna. Mintha Te, a történet kitalálója egyetértenél azzal, amit tett. Azt kerestem benne, amikor újra meg újra elolvastam, hogy valóban így jön le a történet, vagy csak én olvastam elsőre így.
Judit
folyt.
Vegyük sorjában. Az anya egyedül neveli gyermekeit, tegyük fel mindent megtesz értük, de egy szép napon munka nélkül marad, s nem tudja eltartani őket. Biztos, hogy az a megoldás, hogy elvesszük az anyától a gyerekeit? Mint tudjuk, a nevelő szülők pénzt, talán mondhatjuk, fizetést kapnak a gyereknevelésért. Nem lehetne megpróbálni az anyát támogatni ugyanazzal az összeggel, amíg nem rendezi a körülményeit? Biztos, hogy az a megoldás, hogy szétszakadjon a család? Valóban a parkett korhadtsága, vagy lakás festése játszhat döntő szerepet, hogy egy anya visszakapja a gyerekeit? A nevelőszülőnél vajon megvizsgálták a parkettet? Ezek csak kérdések. Azonban egy anyát az őrületbe lehet ilyenekkel kergetni.
Továbbá, bírósági végzés van, hogy az apát tartásdíjra kötelezik. Nos, ha az apának van munkája, talán le is fogják a tartásdíjat, illetve behajtják, ha arra van szükség.
folyt.
Ha munkanélküli, akkor vajon mit tesznek? Kíváncsi vagyok rá, milyen ötleteid vannak. Van olyan apa, aki él, vagy visszaél az ilyen nemtörődömséggel, s szándékosan nem létesít munkaviszonyt, vagy bejelentetlenül dolgozik, akár a gyerekek nagykorúságáig, csakhogy elkerülje a tartásdíj fizetését. Az anya ilyesmit nem tehet, kegyetlen büntetést kap érte: elveszik a gyermekét.
Hogy az élettársától nem kérte jogi úton a tartásdíjat, arra viszont elég egyszerű lehet a magyarázat. Nem volt pénze ügyvédre, mert az volt az első, hogy jóllakassa a gyerekeit. Az ilyen hivatali buktatók, sajnos, az őrületbe kergethetnek egy anyát. (folyt.)
folyt.
S akkor még nem beszéltem arról, hogy tegyük fel, ügyvédre, bíróságra költi a kevéske pénzet, akkor mi van? Talán három, négy, öt év után jóllakhatnak a gyerekei? (ha ugyan túlélik). Valóban nagyon szomorú és kegyetlen sorsképet tártam az olvasó elé, arra azonban nem számítottam, hogy ezért kapok az olvasótól negatív pontot. Hááát, van ilyen.
Köszönöm, hogy olvastad, sőt, a többszöri olvasásért nagyon hálás vagyok, az mégis csak arról árulkodik, hogy megdolgoztattam a gondolatokat…
Ida
A novelládból tisztán kicseng, hogy azt a trachumát amelyet megélt a hölgy, sosem volt képes kiheverni. Sok kérdés felmerül bennem, bár a felelősségnek osztottnak kellett volna lennie. Bár hogyan is volt annak idején. Az elkeseredés nem szabadna, hogy elfajuljon betegessé, mert aki eddig hurcolja magában a fájdalmat, és nem képes önmagába nézni, csak a másikat hibáztatni, ott baj van. Orvosilag is. Aki pedig még arra is képes, hogy eljut odáig, hogy emberéletet oltson ki, arra pedig mit is mondhatnék? Én csak remélni tudom, hogy hogy Kornél nem halt bele…
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Köszönöm, hogy olvastad ezt a végzetes történetet.
Juditnak olyan bőséges választ írtam, hogy azt hiszem abban Te is megleled azt, ha esetleg valami hiányérzeted maradt.
Örültem Neked!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jól fűzöd a szavakat, érdekfeszítő olvasmány. A tartalomhoz nem kívánok hozzáfűzni semmit. Mindent megírtál, ami kellően megérintett.
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm kedves Ica, engem is megérintettek soraid.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida !
Az Élet nagy játékos, még olvastam volna tovább annyira érdekes és tanulságos történet, melyet remekül alkottál meg !
Szeretettel gratulálok: Susanne
Köszönöm, kedves Susanne.
Az a "még olvastam volna" – sokatmondó. Örülök!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Én is elolvastam a novelládat kétszer is. Elöljáróban leszögezem, hogy ez egy remek írás. Nem érzem azt,hogy részrehajló lettél volna, vagy a főhős mellé álltál volna, akármilyen formában is. Rengeteg gondolat zavarog a fejemben, és ezt az írásod kiváló minőségére foghatjuk. Olyan témát boncolgatsz remekül, amire mindenki – az egyedi látásmód miatt – különbözőképpen fog reagálni. Mint ahogy már tette is itt jó-pár alkotótársam. Tökéletesen megértem Judit hozzászólását is, de – talán azonos nézeteink miatt – a Te válaszoddal értek teljes mértékben egyet.
Hozzászólásommal nem igazságot szeretnék tenni, hisz az lehetetlen, hanem a figyelmedet szeretném felhívni, hogy eljutottál egy olyan szintre az írásaiddal, amikor annak megítélése már sohasem lesz egyöntetű. A magam részéről ezt óriási fejlődésnek érzem. Azt kívánom, hogy mindig legyen erőd ilyen vehemenciával megvédeni a látásmódodat, mert ha továbbra is ennyire jó novellákat írsz, szükséged lesz rá.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Nagyon szépen köszönöm elismerő soraidat, igazán jólesett. Azonban, bevallom kicsit megijesztettél… Nem, nem… már el is hessegettem, hogyan is lenne olyan jó ez a novella, bizonyára eltúloztad egy kicsit.:) Azonban, nagyon örültem. Köszönöm!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida! Igen, én is így gondoltam, ahogy a hozzászólásomra válaszolva kibontottad írói szemszögből a történet hátterét. Ezt azonban azért tudtam megtenni, mert talán egy picikét ismerlek már téged… Azonban olvasói szemszögből ezeket nem így érzékeltem.
Nos, lehet, hogy nem a megfelelő hangulatban olvastam el először, és másnap is többször. Nem találtam a főhőst az általad leírt gondolatai, és cselekedeti alapján sem idegbetegnek, sem begyógyszerezettnek. Logikus gondolatok, "értelmes" cselekedetek. Sehol egy utalás arra, hogy pld. túl sok gyógyszert vett be, mert felizgatta Kornél telefonja. Vagy ellenkezőleg: nem vette be a gyógyszerét a boldogságtól, hogy visszatért hozzá a szeretett férfi, újra egy család lesznek, visszakapja a gyerekeit. Ami aztán kontrollálatlan dühvé alakul, amikor rájön, hogy most is csak kihasználja őt. De ebbe a szituációba nem fér bele pld. a mosogatás. Judit
Kedves Judit!
Tudod, a pszichikai elferdülések, különösen kezdeti fázisban, nem észlelhetők a mindennapi ember számára. Lehet, hogy hiba volt annyira ügyelnem az apró részletekre. Nem akartam felhívni a figyelmet avval, hogy esetleg nem vette be a gyógyszerét, vagy többet vett be a kelletnél, inkább azokkal az apró jelzésekkel utaltam rá, amit te magad is említesz, hogy elmosogatott. Ott ült, végig nézte, hogy Kornél megissza a teát, csak ő tudta egyedül, hogy mi van benne, s azután mintha kiesett volna ebből a szerepből, a megszokás hatalma szerint, ha mosatlan edényt lát, összeszedi és elmosogat. Ezt, és más apróságot, éppen azért iktattam be, hogy lássék mennyire labilis pszichikai állapotban van. Egyik pillanatról a másikra, elfeledkezve magáról, minthogyha szerepet cserélne… Lehet, hogy nem jól gondoltam?:) Ida
A férfi azt mondja:-keresd a nőt! A nő ugyancsak ezt mondja és a férfit hibáztatja, de azért szereti. Segíteni szeretne rajta ezért altatót ad be neki, hogy nyugodtan aludjon, mert tudja az álom az egyik legjobb orvosság. Két nap múlva a férfi frissen ébred. Ki mondta, hogy meghalt? Szeretettel: István
Kedves István!
Köszönöm, megnyugtattál!
Igazad van, legyünk optimisták!:)
Szeretettel
Ida
Azt gondolom a témáról, hogy az emberek nagy részéből totálisan hiányzik a felelősségérzet. Ha két ilyen ember összeakad, akkor a dolog halmozódik. A problémák megoldását pedig mindig mástól várják. Egy másik embertől, a szülőktől, barátoktól, a társadalomtól…
Ha Kornél, teszem fel meghal, azzal megoldódik bármi is? A főhősnő egyre csak rontja saját helyzetét, mert minden helyzetnél létezik rosszabb…(A nemigen egy, az utca hosszat pedig két szó.)
Persze, hogy Kornél halála nem old meg semmit, viszont van az a pont, ahol elpattanhat a húr.
Köszönöm, hogy rámutattál a helyesírási hibákra, majd javítom.
Ida
Kedves Ida!
Remekül írod a novelláidat. A tartalomról annyit, hogy sok hasonló eset történik az életben, s mi is emberek, ahányan, talán annyi-félék vagyunk. Nagyon nagydolog, amit elkövetett a főhősnő, túlment a célon igaz, de amit el kellett szenvednie attól, akivel együtt élt, s aki őt faképnél hagyta, túl sok volt számára.
Nem bírta el a sorscsapást, megtette, amit azért mégsem kellett volna. Nem egy hasonló eset történik meg nap-nap még kicsi hazánkban is. Meg lehet érteni, hogy valaki felzaklatott állapotában ilyet tesz, főleg olyan, aki megközelítőleg hasonló keserveket élt át egy rosszul megválasztott férj mellett, aki gyerekeinek apja volt.
Sajnos, gyakori eset, hogy ott marad magára az anya, minden gondjával, míg a kedves apuka tovább áll, s még a gyerektartás fizetést is „elfelejti”.
Ezért én azon kevés férfi előtt, aki megkapja a lehetőséget, és anyaként neveli fel gyerekeit, emelem kalapom.
Gratulálok a novelládhoz: Kata
Kedves Kata!
Sajnos, vannak olyan apák, akik elmenekülhetnek minden következmény nélkül, a felelősség, a kötelesség elől. S van az a pont, amikor az anyánál elpattan a húr…
Szerencsére vannak felelősségteljes apák is, sőt olyanok, akik egyedül nevelik fel gyermekeiket. Minden elismerésem az övék!
Köszönöm, hogy itt időztél nálam.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nehéz az élet, de erősnek kell, kellene lenni…
Mária
Köszönöm, kedves Mária, hogy olvastad és véleményezted.
Szeretettel
Ida