Teaszertartás

Lívia nem szerette a teát. Gyerekként gyakran volt beteg, és lázasan iszonyú szomjúság gyötörte. Valami hűvösre, valami savanykásra vágyott, amit nagy kortyokban nyelhet, enyhülést szerezve forró testének.
Azonban enyhítő ital helyett anyjától mindig teát kapott. Tűzforró, fekete, sűrűre főzött orosz teát, rengeteg cukorral. Még a bögrét sem volt képes megfogni, olyan forró volt a tea.
Égette a kezét, égette a száját, rémes íze volt, ami akkor sem javult, ha végre kihűlt a tea.
Hiába kért bele citromot, a citrom sem tudta elnyomni a rengeteg cukrot és a fekete tea semmihez sem hasonlítható füstös, rossz ízét.
Amikor felnőtt, összerázkódott, ha csak a teát megemlítették előtte.
– Én csak akkor iszom teát, ha másokat már a mentő viszi a kórházba! – viccelődött, ha valaki teával kínálta. Évek teltek, múltak és a teához való viszonya nem változott. Csak akkor ivott teát, szigorúan cukor nélkül és egészen világosan, ha olyan náthás volt, hogy nem érezte az ízeket.
Az azonban, hogy egyszer majd naponta fog teázni, legvadabb elképzeléseiben sem szerepelt.
Egy vidám tavaszi nap változtatott meg mindent.
Az a nap is úgy indult a munkahelyén, mint annyi másik. Egy gyors üdvözlet, amikor az irodába belépett, mindazoknak, akik már a hatalmas egy légterű helyiségben szétszóródva az asztalaiknál ültek. Bár még több mint egy óra volt hátra a munkaidő hivatalos kezdetéig. Egy kis kutatás a parányi konyhában, hátha Géza a házias kontrollingos már megfőzte az első adag kávét. Egy kávézás az éppen akkor érkezőkkel.
Később sem történt semmi különös, csak betódult az ajtón a divatos könyvvizsgáló cég fiatal csapata, hogy elvégezze a szokásos táblázatok kitöltését, amit elvárt a sohasem látott könyvvizsgáló, ahhoz, hogy aláírásával hitelesítse a cég mérlegét.
A csapatot, mint minden alkalommal, most is egy új fiú vezette. A véletlen, vagy a sors úgy hozta, hogy Lívia kifelé tartott az irodából, és amikor az ajtóhoz ért, éppen akkor lépett be az irodába Laci, a csapat vezetője. A tekintetük összekapcsolódott és Lívia olyan megmagyarázhatatlan és semmihez sem fogható örömet és vidámságot érzett, hogy mosolyogva bólintott a fiúnak és szinte tánclépésben ment el mellette.
Azon meg sem lepődött, hogy visszatérése után pár perccel Laci már mellette ült és felvázolta milyen feladatokat fog a csoport elvégezni ezen a héten. Lívia álmából ébresztve is tudta milyen adatok kellenek a vizsgálathoz, így inkább a fiú hangjának muzsikájára figyelt, a kedves arcát nézte, a kézmozdulatait figyelte. Nagyon tetszett neki amit látott, és belepirult, amikor a fiú megkérdezte:
– Minden rendben? Kezdhetjük?
– Igen, igen persze! – mondta lelkesen, de nem mozdult. Laci játékosan felhúzta a szemöldökét és elnevette magát.
A vidámság egész nap velük maradt, és este amikor elment a fiú, Lívia még akkor is feldobva rendezte az anyagokat, amire másnap szükség lesz. Alig várta, hogy reggel legyen.
Másnap a szokottnál is gondosabban öltözött, kicsit kifestette magát, egy új frizurába tűzte fel a haját és dobogó szívvel várta a fiút. Aztán egy kolléga lefoglalta őt egy ÁFA problémával és nem vette észre, amikor végre megérkezett a csoport. Laci egyszer csak ott állt mellette, és ahogy megszólalt, Lívia olyan sugárzó arccal nézett fel rá, hogy a fiúnak önkéntelenül is mosolyognia kellett.
A napok repültek és közeledett a péntek, az utolsó nap, amikor még náluk dolgoznak a könyvvizsgáló cég emberei.
Lívia kíváncsian várta, hogy Laci mond-e neki valamit ezen az utolsó napon. Esetleg randevúra hívja… moziba, színházba… vagy koncertre…
Reménykedve nézegette a fiút, amikor úgy gondolta, hogy az nem látja. Még sohasem tetszett neki ennyire senki.
Azonban ami történt, arra nem volt felkészülve.
Teltmúlt a péntek és csakis hivatalos dolgokról esett szó, mint addig minden nap… Eljött a nap vége is és Laci semmi személyeset nem mondott neki. Lívia arcán a tündöklő mosoly egyre halványodott, egyre fogyatkozott, ahogy a fiúra nézett.
Amikor Laci tökéletes hivatalossággal elbúcsúzott tőle, úgy érezte, hogy soha többé nem süt ki már a nap. Ahogy becsukódott mögötte az iroda ajtaja, mintha kihúzták volna a lába alól a földet, úgy rogyott le a székére. Automatikusan pakolni kezdte az íróasztalán kupacokba álló irathalmokat vissza a helyükre. A fogyatkozó az iratok között, egyszerre csak feltűnt neki egy kis világoszöld boríték, ami a naptárjának támaszkodva álldogált. Gondolkodni kezdett, hogy mi lehet az és mikor is tette oda, de nem jutott az eszébe. Felvette a borítékot és megnézte a kézzel írt címzést: Lendvay Lívia részére. Feladó nem volt rajta, sem postabélyeg. Feltépte a borítékot és egy fényes fehér kartonlap került elő belőle. MEGHÍVÓ olvasta az egyik oldalán.
Megfordította, és olvasni kezdte:

„Szeretettel meghívlak 2008. március 18-án, délután négy órára

TEASZERTARTÁSRA „

Kiss László

Cím: Budapest, XIV. Telepes u. 405. II. emelet 4.

Egyszerre támadt kedve nevetni és sírni. Igen, igen nevetni, hiszen a borítékot Laci hagyta itt neki! Találkozni akar vele újra! Randevúra hívta őt!
És igen, igen sírni, hiszen utálja a teát. Nem lehet igaz, hogy pont egy teaszertartásra hívja! Egyáltalán mi az ördög az a teaszertartás? Hát ilyen nincs!
Nem kell csak egy napot várnia, hogy megtudja, hiszen holnapra szól a meghívás. Lívia hazafelé menet egyre azon morfondírozott, hogy most mit tegyen. Ahogy azonban maga elé idézte Laci mosolygó arcát, elhatározta, hogy megissza azt a teát, amit a fiú feltálal neki, ha belehal is.

Másnap már kora reggel felpattant a szeme, annyira várta a találkozást, ezúttal az irodán kívül, és annyira félt is tőle. Hogyan fogja palástolni, hogy utálja a teát, el sem tudta képzelni.
Ezek szerint Laci nagy tearajongó lehet…- gondolta.
Teaszertartás? Na ennek utána nézek, ugrott ki az ágyból és még hálóingben a számítógéphez ült. Beírta a keresőbe a szót, és olvasni kezdte, hogy mit hoz fel a GOOGLE.
Belefeledkezve olvasta a japán teaszertartás részleteit, egyik oldalt a másik után. Egyre érdekesebbnek találta a leírásokat. Amikor kikapcsolta a gépet egy kis fél mosollyal a szája szegletében sokáig nézett ki az ablakon a napfényben fürdő utcára és egy játékos terv kovácsolódott benne. Amíg zuhanyozott, a terve egyre színesebb és egyre vidámabb lett.
A késői reggeli alatt már azt is kitalálta, hogy mit vesz fel erre e különös randevúra.
Evés után ismét odaült a számítógépéhez és újraolvasta a teaszertartás részleteit. Líviának kitűnő volt a memóriája, nyugodtan rábízhatta magát. Nem volt kétséges, hogy a megfelelő pillanatban minden az eszébe fog jutni.
Aztán neki állt készülődni a tükör előtt.
Hosszú, egyenes szálú barna haját sokáig kefélte, majd egy fényes, zöld szalaggal összefogta a tarkóján. A szalagból igyekezett egy szép masnit kötni, aztán a haját lassan, óvatosan körbetekerte az egyik kezével, amíg a fonat elérte a feje tetejét. Ott visszahajtotta és megtűzte egy zöld lepke fésűvel.
Most az arca következik. Nem szerette a púdert, olyan régimódinak és kicsit nevetségesnek tartotta. Nem is volt neki. Kiszaladt a fürdőszobába és egy doboz hintőporral tért vissza. Óvatosan szétkente az arcán, aztán felnevetett, amikor a tükörbe nézett. „Mintha egy lisztes zsákba dugtam volna az arcom. Na nem! Ezt inkább kihagyom.” – döntötte el, és gondosan letörölgette magáról a hintőport. Egy fekete szemceruzával kihúzta alul a szemét, azután fölül is körbe rajzolta, majd a végén a külső szemzugot meghosszabbította egy fekete vonallal a halántéka irányába. Kis gondolkodás után egy kicsit megvastagította a vonalakat és egy mandulaszemű lány nézett vissza rá a tükörből. Hosszasan kutatott a fürdőszoba szekrényében, amíg rábukkant egy vörös rúzsra. Na, ez sem volt az ő stílusa, egy buli után hagyta nála valaki véletlenül. Azért tette el, mert azt gondolta, hogy jelentkezik majd érte a gazdája. Sokáig törölgette papír zsepikkel, amíg meggyőzte magát, hogy most már olyan, mintha új lenne, és nem használta volna még senki. Óvatosan kifestette vele a száját, és a fölösleget egy újabb papír zsebkendővel leitatta.
Volt egy gyönyörű fehér madeira blúza. Az anyukájától kapta már sok-sok éve, de a szépséges blúz azóta is háborítatlanul lógott a szekrényben, nem volt olyan alkalom, amikor úgy érezte volna, hogy ebben szeretne lenni. Most azonban eljött a blúz napja. Óvatosan belebújt és végig gombolgatta a pici kis fehér gyöngygombokat az elején és a mandzsettáján.
Aztán belebújt egy fél lábszárig érő nehéz, fehér selyemszoknyába. „Kicsit nyárias.”- állapította meg. A derekára egy zöld kendőt csavart öv gyanánt. A kendőhöz választotta a zöld szalagot a hajába. Majdnem teljesen ugyanolyan volt a színük. Oda állt a tükör elé és vidáman megpördült. „Mintha csak jelmezbálba mennék…”- gondolta. Aztán átrakta a barna táskájából a nyári fehér táskájába az iratait és a holmiját. A szekrénye aljában levő cipős dobozokból kikeresett egy ezüstszínű sarut, amit még gimnazista korában vetetett meg az anyukájával. Akkor úgy érezte, hogy nagyon jó választás volt az ezüst saru, de még sohasem volt a lábán.
Egy világos tavaszi ballonkabáttal eltakarta a ruháját, megkereste a kulcsait és bezárta maga mögött a lakása ajtaját. Ahogy leszaladt a lépcsőn, a cipője, mintha azt kopogta volna: tea, tea, tea. Egy pillanatra megbánta az egészet. „Talán jobb lett volna lemondani ezt a teázást.” – gondolta, de már késő volt mindenhez. Még ahhoz is, hogy visszamenjen átöltözni.

Pontban négy órakor becsengetett a megadott címen és szívdobogva várta, hogy Laci ajtót nyisson. Azonban semmi sem történt. A csengetés hangját az ajtó előtt is hallotta, de odabent nem mozdult semmi. Nem hallott az ajtó felé közeledő lépteket. Egyáltalán nem hallott semmit odabentről… csak a saját szívdobogása visszhangzott a fülében.
Még egyszer megnyomta erélyesen a csengőt, de most sem történt semmi.
Kimondhatatlan csalódást érzett és haragot. Már éppen készült sarkon fordulni, amikor egy kis fehér kártyát vett észre, bedugva az ajtó mellé. Némi tétovázás után óvatosan kihúzta a kis lapot az ajtó fogságából és megfordította.
„Az ajtó nyitva van, kérlek, gyere be!” – olvasta rajta. A lapocskát becsúsztatta a ballonkabátja zsebébe, és óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt és feltárult előtte egy kabátoktól, cipőktől és minden szokásos előszobai holmiktól teljesen kiürített és makulátlanul tiszta kis előszoba. A földön két sorban apró teamécsesek világítottak, egy kanyargós ösvényt alkotva a szemben levő ajtóig. A mécses ösvény egyik oldalán egy padlóvázában szép rajzolatú faágak, a másik oldalán egy cserép dús levelű fikusz állt. Röviddel ezelőtt gondos kezek bespriccelték mind a kettőt vízzel, amik most harmatcseppként ragyogva verték vissza az apró mécsesek fényét, tündérkertté változtatva a kicsi előszobát.
Lívia csalódottsága és haragja egy pillanat alatt elszállt, arcán felragyogott a mosoly és még ott a küszöbön óvatosan kibújt a ballonkabátjából. Belépett a mécsesek közé, lassan becsukta a bejárati ajtót, a kabátját felakasztotta a teljesen üres fogasra, a táskájával együtt. Majd a szemben lévő fal mellett álló cipős szekrény tetején levő barna cseréptálban levő vízbe belemerítette a kezét, és a mellette fekvő összetekert fehér kis frottír törölközővel megszárogatta. Közben szemügyre vette a szekrényke tetején, a cseréptál túloldalán a fehér, gömbölyű kavicsokból kirakott ábrát és örült annak, hogy nem jött készületlenül a teaszertartásra, hiszen imádott játszani. Visszatette az apró törülközőt a cseréptál mellé és három puha lépéssel a szemben levő ajtóhoz ért. Kinyitotta az ajtót és egy szépen ráncolt óaranyszínű függönnyel találta szemben magát. A függönyön világosabb színnel faágak hálója futott, amik most felragyogtak az apró mécsesek lángjának fényében. A függöny nem ért le egészen a földig, csak körülbelül az ajtó feléig. Lívia tudta mit kell tennie, nem húzta félre a függönyt, hanem meghajolt és bebújt a függöny által szabadon hagyott apró kis ajtónyíláson. Abban a pillanatban meglátta Lacit és elmosolyodott. Mintha csak egymáshoz öltöztek volna! Laci fehér farmernadrágját szinte térdig eltakarta a kívül hagyott fehér inge, amit a derekán egy széles barna bőröv fogott össze lazán. Lívia kutatóan körülnézett a szobában, és felfedezte az ablak melletti kis asztalkán a virágkompozíciót, amit a teaszertartás következő lépéseként meg kellett szemlélnie. Laci egyetlen szál fehér rózsát választott, a zöld levelére egyetlen vízgyöngyöt ejtett és a rózsát repkényre fektette, amin szintén vízcseppek csillogtak. Lívia szertartásosan meghajolt a virág előtt. Amikor megfordult, látta, hogy Laci letérdel a szoba közepén álló négyszögletes kis asztal egyik oldalán egy kis méretű szőnyegre, így ő szemben vele, az asztal túloldalán térdelt le egy másik ugyanolyan szőnyegre.
– „Üdvözöllek” – mondta mosolyogva a fiú.
– „Kitüntetsz”- felelte Lívia komolyan, belehelyezkedve a szerepébe.
Laci egy kis tálcát vett fel az asztalról, levette róla a hófehér szalvétát, ami eddig takarta. A tálcán, két kistányéron rizs párolgott, a rizsen művészien elhelyezett haldarabkákkal. A tányérok között fehér rózsaszirmok művészi rendetlenségben és szerencsére nem evőpálcikák, amitől Lívia tartott, hanem két kicsi desszertes villa. Lívia még sohasem evett pálcikával és biztos volt benne, hogyha erre kerülne a sor, több jutna az ételből a ruhájára, mint a szájába.
Amikor végeztek az evéssel, ami alatt nem esett szó közöttük, Laci szertartásos mozdulatokkal felemelte a tálcát és kivitte a konyhába.
Egyedül maradva Lívia kritikusan megszemlélte a szobát, ami egy teljesen hétköznapi nappali volt, ülőgarnitúrával, könyvespolcokon rengeteg könyvvel, TV készülékkel és DVD lejátszóval, s csak a félig behúzott sötétítő függöny és a látszólag találomra elhelyezett néhány rizspapír ernyős lámpa vetette fények, és árnyékok tették különlegessé. Megnövelték, ami kicsi, megszépítették, ami jelentéktelen és harmóniát teremtettek.
Hallgatta a láthatatlan konyhában csorgó vizet, a porcelán csörgését és nagyot sóhajtott. Most jön a tea.
Felállt, kiment az előszobába és szertartásosan újra belemerítette a kezét a kis cseréptálba, s megszárította a fiú által odakészített új törölközővel. A fényösvény még mindig csillogóan bevilágította a kis helyiséget.
Amint ismét elhelyezkedett az asztalka mellett, Laci megjelent az ajtóban és megkérdezte:
– „Adhatok most egy kis teát?” – Lívia valami játékos csengést érzett a fiú hangában, ránézett, de az arca komoly volt, ahogy a szertartásmester szerepe megkívánta.
– „Kitüntetnél. De kérlek, ne fáradj ennyit miattam.”- válaszolta az előírt szöveget.
A fiú letérdelt vele szemben, az asztal túloldalán. A kis tálcát az asztalra tette. Most egy cserép kanna állt rajta a rózsaszirmok között, és két egyszerű fehér csésze. Eljött a perc, amitől Lívia félt. Szerencsére cukrot nem látott a tálcán, igaz, citromot sem. Talán már a teában van gondolta aggodalmasan, és titokban elnyomott egy újabb sóhajt.
Amíg Laci a teát kitöltötte a két csészébe, Lívia nem is nézett oda. Az egyik rizspapírral borított lámpát szemlélte elmélyülten. Aztán a fiú térdeltében meghajolt feléje és átnyújtotta az egyik csészét. Lívia is meghajolt térdeltében és kecsesen átvette a csészét. Belenézett és egy halvány barna folyadékot látott benne. Kicsit csodálkozott, mert a szertartás szerint Lacinak a szobában kellett volna elkészítenie a teát, aminek zöld színűnek kellene lennie. Na mindegy, neki a tea, tea, zöld, vagy barna nem számít. A szájához emelte a csészét, behunyta a szemét és megadóan belekortyolt. Meglepetésében rögtön kinyitotta a szemét. A tea hideg volt, nem volt benne sem cukor, sem citrom. Hűvös vanília íz áradt el a szájában. Finom volt, nagyon finom. Az előírásos három kortyból a másik kettőt élvezettel vette a szájába. Azután kicsit pihent, amint az előírás megkívánta és ismét élvezettel kortyolt, amíg ki nem itta az egészet. Visszaadta a csészét. Laci újra teletöltötte, és újból megkínálta. Lívia megkérte, hogy kóstolja meg ő is a teát – ez volt a szertartás következő lépése. Laci belekortyolt a másik csészébe, majd újra, míg ki nem itta. Aztán kitöltötte a harmadik és a negyedik csésze teát is, amit lassan elkortyolgattak. Lívia a további kínálást udvariasan visszautasította. Laci meghajolt Lívia felé, és ő is meghajolt feléje. A tea szertartás véget ért, de egyikőjük sem akart mozdulni a beállt csendben, megtörni a rájuk telepedő békét.
Tekintetük egymásba fonódott, csendesen térdeltek egymással szemben és elmerültek a pillanat örömében, a gondolataikban.
Csoda ez a lány, valóságos csoda. – gondolta Laci. Milyen jól kiválasztotta a ruháját és milyen gyönyörű ezzel a kicsit japánosra vett, rendhagyó frizurával, és sminkkel, ezzel az ünnepélyes öltözékkel. Mintha apróra megbeszélték volna olyan jól sikerült ez a teaszertartás. Pedig amíg pakolt, rendezkedett, takarított, készülődött, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Lívia eljön. Még az sem volt biztos, hogy megtalálja az irodában, az asztalán tornyosuló irathalmok között a meghívóját.
Amikor meghallotta, hogy csenget, alig tudta megállni, hogy ne rohanjon ajtót nyitni. A szíve majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott az izgalomtól, hogy vajon meglátja-e a kis kártyát az ajtóban, vagy csalódottan elmegy. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor végre hallotta a bejárati ajtó nyílni. Most is eláradt benne az öröm, amit akkor érzett, amikor hallotta, hogy leöblíti a kezét és megszárítja odakinn, amikor kinyílt az ajtó és nem szólalt meg, nem húzta el a függönyt, hanem meghajolt és bebújt alatta. Mindent tudott, az egész teaszertartás alatt hibátlanul viselkedett, pedig látszott rajta, hogy még sohasem vett részt ilyenen. Az is látszott, hogy élvezi a játékot, a különleges első randevút, de azt alig tudta palástolni, hogy fél attól, hogy teáznia kell.
Lívia, mintha csak hallotta volna a fiú gondolatait, halkan megkérdezte:
– Honnan tudod, hogy nem szeretem a teát?
Laci elmosolyodott és bevallotta:
-Figyeltelek. Kávét ittál reggel, napközben pedig ásványvizet. Rá sem néztél a konyhában a tea filteres dobozokra.
– Ha tudtad, hogy utálom a teát, miért egy teaszertartásra hívtál meg?
– Mindjárt, az első pillanatban éreztem, hogy különleges lány vagy. Egy különleges lánynak, különleges meghívással szerettem volna kedveskedni. Nem úgy akartam a kedvedben járni, hogy amit nyilvánvalóan szeretsz, arra kapsz tőlem meghívást. Meg akartalak ismertetni a titkok világával, ahol azt is szeretni tudod, amiről nem is tudod, hogy szereted. A teaszertartás lényege, hogy mindennek illenie kell a vendéghez. A teának is. – nevetett huncutul Laci.
– Hát nem volt kicsi a kockázat, hogy a teát inkább kihagyom. – nevette el magát Lívia is.
– Mit ittunk tea helyett? Nagyon finom volt!
– Tea volt, de nem hagyományos, teafűből készített tea. Egy, az Andok őserdőiben honos fa belső kérgéből nyerik ezt a frissítő teát. Nagyon gazdag ásványi anyagokban: vas, kálcium, kálium, réz, mangán, magnézium van benne, ezért jót tesz az egészségnek. Lapacho teának hívják, és az inkák hagyták ránk örökségül a receptjét.
– Ez az első tea életemben, ami ízlett. Azt hiszem ilyet szívesen innék máskor is. A virág kompozíciódat nagyon érdekesnek találtam – intett Lívia az ablak felé -, elmondod mi a jelentése?
– A fehér rózsa a nagyrabecsülést, a repkény örökzöld levelei pedig, a tavaszt jelképezik, a kezdetet. – Nyújtotta ki a kezét Laci, és tenyerét ráfektette Lívia asztalon pihenő kezére -.

Az a nap lett a kezdet Lívia számára, a tea ivás kezdete és a viszonzott, boldog szerelem különleges kezdete.
Az ajtóba dugott kis fehér kártyát megtartotta, gondosan eltette a tárcájába. Ha úgy érezte, hogy Laci bezárkózik előle a saját kis világába, valamilyen problémáját nem akarja megosztani vele, a kis kártyát kitette valamilyen jól látható helyre. Laci tányérja mellé vacsoránál, vagy a párnájára lefekvésnél. A ráírt üzenet: „Az ajtó nyitva van, kérlek, gyere be!” mindig megtette a hatását.

Fél évvel később egy másik szertartáson, az esküvői szertartásukon a vendégek meglepődve tapasztalták, hogy a szertartás után kiosztott pezsgős poharakban nem pezsgő van, hanem valami hideg, friss, vanília ízű ital.