Már megint itt vagyok. Ülök a három lábú kis széken és nagyapám tekintetét fürkészem. Ma megint morcos. Ül a konyhai priccsen, ujjai között alig látható a kossuth cigaretta maradványa. Még egy utolsót szippant belőlle, előhúzza a heverő alól a fahamuval teli köpőcsészének kinevezett kopott zománcos lábost, beleejti a csikket, krákog egyet, majd kissé meghajolva beleköp. Akkurátosan visszatolja. A falon delet kakukkol az óra. Átnyúl az asztalra, és bekapcsolja a kis sokol rádiót. Most csendben kell lenni, híreket mondanak. Nagyanyám abbahagyja a krumpliganca kavargatását, lehúzza a sparhelt szélére és kivonul a jószágoknak friss vizet önteni. Felállok és halkan, szinte lábujjhegyen körbesimogatom a konyha ismerős tárgyait. A kredenccel kezdem. Egy reklámtáblából készített kartondobozban nagyanyám gombjai, cérnák, biztostűk. Oldalán még látszik a Corvin Áruház felirat. Mellette egy kopott Kincses Kalendárium. Belelapozok. Nagyapám cirádás betűi naplószerűen vezetve, melyik nyúl mikor lett „búgatva”, mikor fial, hány hetesek a malacok, kinek mikor kell eper, cseresznye, vagy köszméte. Mikor vetette el az uborka magot, mikor palántálta ki a paradicsomot. A morcos kazánkovács igazi kertész lett a nyugdíjas éveire.
Egy teljes oldal a gyerekek (mind a hat) levelezési címe, hogy karácsonykor, húsvétkor mindenki pontosan megkapja a képeslapokat.
A konyhaszekrény tetején tejes köcsögök, virágváza és kiolvasott régi ujságok. Sok színes magazin is, amit a pesti gyerekek hoztak egy-egy hazaruccanáskor.
A falon kormos üveggel, félig megtöltve hatalmas ácsszegen a petróleumlámpa. Esténként olyan misztikus volt fényének imbolygása. A petróleum illatát még ma is érzem az orromban, ha eszembe jut, vagy ha valamelyik ócskapiacon meglátom.
A barnára mázolt vastag ajtófélfán nagyanyám hímzett függönyszegélyei. Némelyiken már a sok mosástól kirojtozódott a cérna. Vékony bányai lövésdrótra fűzve két apró szögön díszelegnek. Belépek a szobába. Megcsap a földes padozat frissen mázolt illata. Kesernyés, de annak ellenére, hogy állítólag tehén trágyával készült a mázolás mégsem undorító. Inkább csak különleges illat.
Itt minden szimetrikus. A két hatalmas ágy magasan felpakolva libatollal tömött párnákkal, dunyhákkal. Tetején hímzett fehér terítő. Mindkét ágy végénél két hatalmas barna tölgyfa szekrény. Középen vastag esztergált lábú asztal, rajta kézzel pingált, amúgy tömegárú porcelán tányérok. Valaki jobb kézügyességű gyerek, vagy rokon festhette rá a kicsit giccses tulipánokat, rózsákat.
Szemben a falon a nagyszülők esküvői képe, két oldalt elősször a kedvenc gyerekek, majd a többi és legszélén, a már meglévő unokák fotói.
Az ajtó mögött a kedvencem egy kopott cimbalom, amit egy elvégzett munka ellenértékeként kapott nagyapám valaha. Ő nem tudott rajta játszani, de mi gyerekek is csak akkor ütögethettük húrjait, ha kint volt a kertben. Neki a tangóharmonika volt a mindene. Vendégségek alkalmával,-mikor összejött a család-kissé felöntve a garatra, elővette a harmonikát és bár itt-ott hamisan húzni kezdte kedvenc nótáit, majd reszkető hangjával énekelte is….sétáltam a réten, egy akna mellé léptem…és zengett a kis vályoglakás.
Zajt halottam a konyhából, mintha telefon csörögne. Kiléptem, nagyapám még mindig ott ült, kezében egy villogó, zenélő mobiltelefonnal. Nyújtotta felém, de már nem volt morcos. Mosolygott, ahogy nagyon ritkán láttam. Visszamosolyogtam rá, és kinyujtottam a kezem a telefonért. Abban a pillanatban kiürült a kis konyha. Eltűnt nagyapám, eltűntek a tárgyak és csak álltam ott a nagy ürességben, bámultam ki az ablakon, hátha megpillantom őket, ahogy kézen fogva nagymamámmal, mint az esküvői képen áhítattal néznek egymás szemébe. Talán még kacsintanak is egymásra, de csak úgy, hogy senki ne vegye észre.
2 hozzászólás
Nagyon hangulatos írás! A tanyasi rokonaimat idézte, az “izös” vidéki embereket. Tetszett, köpőcsészéstül, Sokol rádióstul!
Nagyon jól sikerült ábrázolnod nagyszüleid vidéki életképét.