Tél-Tavasz

– Nincs mit szépíteni, a te időd hamarosan lejár. Tavasz szemtelenül fiatal, no meg pimaszul gyönyörű is volt; szeme szürke, szertelen haja szőke, amúgy nemigen engedelmeskedett soha, semmilyen fésűnek, néha kontyba tűzte, hogy asszonyosabbnak látszódjék,-szerfelett hiú volt erre, hogy mindenki lássa(!), szerették volna annyian(!), arcán még nem bújtak elő a szokásos szeplők, (majd fognak, tudjuk jól, mindannyian),aztán próbálták szeretni annyian, igazából, amúgy, még nem volt még olyan „igazi dolga” senkivel, szerették, szeretett, de vágyott már valamilyen igazi együttlétre, az ismeretlenre, szerelemre vágyott összes zsigereivel, és a fiatalok pimasz magabiztosságával gondolta: igazán megérett már a találkozásra.
Az öregember sértődött, szánalmas fintort vágva összegörnyedt:
– Szeretnék maradni! Nézd! A pocsolyákat reggelente jég fedi, összes erkélyeken, csatornák összes ereszein tartják még magukat jégcsapjaim! Hideg hajnalokon az emberek meg fázón toporognak reménytelen buszmegállókban, kesztyű sapka van rajtuk, ujjaik gémberedettek, nem szívesen bújnak ki a kesztyűből, amikor jegyet lyukasztanak, vagy fel kell mutatniuk szűk Időre szabott, drága bérleteiket.
– Na ja! De tudod, a te jégcsapjaid megfáztak már, régóta náthásak, délelőtt, ahogy kisüt a nap, az orruk azonnal csöpögni kezd, a városokba meg az utak szélére kotort mocskos, kormos hókupacok is elolvadnak, csatornák fuldokolnak, nem győzik elnyelni a sok szennyet; mindez a te műved, mindenütt csak undorító pocsolyák, buszok, autók fröcskölik le a mérges, felháborodottan ugráló járókelőket, és az emberek meg szegények, cipőjük lukas, beázik, ahogy lábujjhegyen próbálnak átkelni az út (Idejük) másik oldalára. Már csak erdők, dombok fénytől óvott, eldugott hajlatain tartják még magukat, maradék végváraidként, az Idővel dacoló, utolsó, tiszta hófoltjaid. Mit süketelsz itt nekem, vénember?
– Emlékszem, akkor, sokan vártak, annyira vártak! A gyerekek! Aztán egy éjszaka leesett a hó, halkan jött, váratlanul, mint szomorú asszonyok édes könnyei, betakart mindent: falvakat, alvó városokat, szántókat, csöndben megbúvó nádasokat… mindent betakartam akkor. Volt másnap öröm, szánkózás, gyerek kacaj, csilingelés. Meg ünnepvárás, frissen sült kalács, fenyő, gyertyák, csillagszóró illata? Emlékszel?
– Honnan emlékeznék? Még meg se születtem akkor. Azok a fenyőfák rég szemétre kerültek már.
– Az emberek mind hálátlanok.
– Nem hinném, csak siet velük az Idő. Lassan elteszik a télikabátokat, úriasszonyok naftalinba, tisztítóba viszik, szegényebbek pár huncutul elbújt, kicsi nyomor fémpénz, no meg dohánymorzsák után kutatnak zsebükben. Azokat mentik ki az Idő elől, foszlott zsebükből, otthontalanok meg tovább hurcolják szánalmas rongyaik magukkal, vigyázva, mert jól tudják: lesznek még csípős reggelek.
– Fázom, nagyon szeretnék kicsit bújni!
– Jó lett volna keringőzni veled féltékeny, nyakamba bújó hópelyheid között. Meg jó lett volna felosonni szánalmas albérletedbe, hozzád bújni, érezni forralt bor illatát, nézni, ablakból hirtelen támadt, hóesést, amit te húztál elő varázsköpenyedből.
(Bújnék hozzád, tudom, taníthatnál, meg én is, annyi minden jóra, de én nem akarom, félek, a végén még megszeretlek majd, de te MEG FOGSZ HALNI (!) alig pár napod van hátra, jobb, ha megbántalak, elküldelek.)
– Féltelek! Úgy vigyáználak!
– Nem kell vigyáznod! Tudok én vigyázni magamra! Kellenék ugye? „Na ja”, friss hús. Aztán? Megmondom, mi lenne utána: lelépnél, itt hagynál. És a gyerekeid, a gyerekeink, a közös gyerekeink (!), azokra sem gondoltál?
– A gyerekeinkről rég gondoskodtam már, jóval megismerkedésünk előtt, még elmúlt évben; betakartam Őket, jó meleg paplannal, összebújva, egymást melegítve alszanak még, lassan ideje felébredniük.
– Az ébredésük lesz halálod.
– És? Zavar ez Téged, netán?
– Sohase látod őket, ahogy felcseperednek majd, ahogy tanulnak majd írni, olvasni, zenélni, mosolyogni, nevetni, szeretkezni, szeretni, csalódni, nem látják majd, ahogy megöregedsz, nem mosolyoghatják meg összes szánalmas, öreges rigolyáid… Sose nézhettek össze, azon a téren, abba a kávézóba, bámulva, ahogy édes asszonyok szoknyáját fellebbenti pajkos, huncut szél. Sose mondhatják: „apa, ez húú, igazán!”
– És, zavar ez Téged, netán?
– Kicsit zavarna ez az egész, tudod, akár zavarhatna is „netán”. Sose ültünk abba a kávézóba, sose tartottál esernyőt séta közben városban. Mindig szerencsétlen voltál.
– Kávéztam Veled! Most leginkább magam kávézom, tudod, szívem, meg aztán az én évszakomban nagyon hideg van, nagyon hideg vagyok (én, a tél), de felfelé a téren abba a kis boltba (ott rég, ahol éjjel agyon késelték azt az eladó asszonyt, minden volt akkor csak csupa vér), reggelente szoktam ott kérni kávét, szánalmas műanyag pohárba, szánalmas műanyag villával keverhetem, (kanaluk nem mindig van) pocsék kávéjuk, de adok borravalót. És ez valami! Ez valami állandóság, kapaszkodok belé ezerrel. „Na” szóval, levetem a kesztyűm, fizetek, felveszem a kesztyűm, viszem a kávét, vigyázva, cseppje se vesszen kárba a szánalmas löttynek, megérkezek a térre, leveszem a kesztyűm, melegít még a pohár, vigyázva leteszem az egyik idolra (ha fúj a szél – megesik, hogy fagyos, dermesztő szelet fújok – akkor nem engedem el azt a poharat, ma szerencsére szabadnapot adtam a szélnek, a lötty kellemes az ujjaimnak, melegít, kavargatom benne a cukrot, reménytelenül, megiszom aztán, gusztustalan módon próbálom műanyagpohárból kinyalogatni a benn rekedt cukrot, világért se vesszen kárba (!), köröttem mindenki siet, majd mindenki ismerős, fiatal pár kézen fogva, hamarosan köszönnek el (estig), asszony gyerekeivel, iskolai fontos dolgokkal telecuccolva, (kezében hátitáska, hátizsák, meg szatyor), a kisebbik gyerek ráadásul, még egy hangszert is cipel, nyűgösek, korai még a reggel, ismerős, morc öregember hátizsákkal, mindig siet, meg… Mert mindenki siet (!) – én ráérek, van időm elég, öreg vagyok, meg gusztustalan. De ez is kaland! Keresek műanyag pohárnak szemetest, az utolsó végigszítt cigarettát eltaposom, kezdődik a nap. Ez is kaland!
– „Na ja”. Hát ez hosszú, szánalmas monológ volt, gondolom, az utolsó. Tényleg! Szoktál magadba beszélni? Veszekedni náthás, csöpögő, cserbenhagyó jégcsapjaiddal? Meg szoktál felfelé a téren gesztikulálni, szoktál félhangosan beszélni, veszekedni az Idővel, meg elmúlt szerelmeddel, az Ősszel? Őt se kaphattad meg, ezt is elszúrtad. Különben, úgyis hideg lenne nálad! És az utóbbi napokban, délelőttönként belázasodsz, már 5 celsius fokot mutat a hőmérőd. Nem veszélyes ez? Szedsz ellene valamit? Tán kéne.
– Na ja, emlékeket. Ok, most ne zavarj, vagy csak zavarj, ha felhívnál, nagyon szeretném, zenét hallgatok most.
– Hihi! Kiskarácsony, nagykarácsony?
– Stones: „Sister morphine”
– Szánalmas, vén majom!
(Sajnállak elküldeni, de, tudod, Tél szívem, de elválaszt minket az Idő! És ellene nincs mit tennünk! És ő se tehet róla, mint, ahogy mi sem; te, se, de én se! Sajnálom, édesem, drágám, szánalmas vagy kicsim, tudod, annyira sajnálom, de most már csak kicsit! Utazom most, csomagolok, sajnos, rengeteg fontosabb dolgom, van, mint te!)