Téli álom

Egyszer volt hol nem volt, az üveghegyeken túl, az óperenciás tengeren innen, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben sok-sok állat éldegélt, kinek jobban, kinek rosszabbul ment a sora, de a hideg, kemény tél megpróbáltatásaitól, magányosságától mindannyian féltek.
Amikor közeledett a tél, medvebátyó gondolt egy nagyot. Szólt a szarkának, hogy menjen, és vigye hírül az erdőben, hogy az idei télen nem alszik majd téli álmot. Mivel a hosszú, fagyos tél unalmát ébren, egyedül nem tudja elviselni, ahány állat csak él az erdőn, mezőn, mindet szeretettel várja a tágas, meleg barlangjában. Akik betérnek majd hozzá, azoknak az ennivalójukról maguknak kell gondoskodniuk, de a barlangban levő tiszta forrásból mindenki kedvére olthatja a szomját.
Aki jönni akar, annak vállalnia kell, hogy a többieket nem bántja a vendégség ideje alatt, viszont egy-egy érdekes történetet elmond, hogy gyorsabban teljen az idő, és jól szórakozzanak. Addig is mindenki gondolkodjon rajta, hogy milyen érdekfeszítő történetet tudna mesélni. Azoknak a nevét, akik a legjobb meséket fogják elmondani, medvebátyó felkarcolja a barlang falára, és amikor majd újra eljön a nyár, jutalomban részesíti őket. A ragadozóknak halat fog majd a folyóból, a növényevőknek meg málnát szed az erdőszélen.
Az őszi erdő a szarka csörgésétől volt hangos napokig, mindenütt kihirdette az erdőben, hogy a medve mire készül. Gondolkodtak is az állatok, hogy medvebátyónak vajon milyen történet lenne a kedvére való. Telt, múlt az idő, és amikor megjöttek az első fagyok, sokan felkerekedtek és vendégségbe indultak a medve barlangjába. Az őzikék, szarvasok és a nyuszik, a biztonság kedvéért, medvebátyó háta mögött telepedtek le, jó messze a rókáktól, farkasoktól. A mókusok felfutottak a barlang falán jó magasra, a kismadarak feltelepedtek a magasban függő kövekre és mindenki várta az első történetet.
– Mégis milyen mesét szeretnél hallani medvebátyó? – kérdezgették mindannyian.
– Nem tudom, amilyet tudtok… – dörmögte a medve és kényelmesen letelepedett a falevelekből vetett ágyára.
Elsőnek egy ravaszdi róka fogott bele a történetébe. Elmesélte, hogyan tréfálta meg az erdőben járó vadászt, egy szép nyári napon. Viccesen mesélt, nagyokat kuncogtak a nyuszik, a szarvasok és az őzek dobogtak a lábukkal, annyira tetszett nekik a történet. A madarak a magasban a szárnyukkal csapkodtak, a mókusok vékony hangon sipítozva a nevettek. Bár mindenki tudta, hogy a róka csak kitalálta a mesét, de a vadászt mindannyian utálták, és igen-igen megörültek, hogy most ő húzta a rövidebbet.
– No medvebátyó, tetszett a mesém? – kérdezte a róka, amikor a végére ért a történetnek.
– Tetszett, tetszett! – dicsérte a medve.
– Akkor felkarcolsz a barlang falára? – reménykedett a róka.
– Azt majd a többiek döntik el.- felelte medvebátyó.- Szavazzunk! Ki ad rá kitűnőt?- kérdezte a hallgatóságot. Nagy csend lett erre, hiszen más mesét még nem hallottak, és ki tudja azt még, hogy milyen históriákat mondanak majd ezután…
– Majd a nap végén szavazzunk, hogy kié volt a legjobb. – javasolta az egyik szarvas.
– Rendben van, akkor most halljuk a következő mesét.- fogadta el a medve a javaslatot.
Másodiknak egy idős őzike regélte el, hogy milyen volt régen az irdatlan vadonban élni. Amikor még nem voltak vadetetők télen kitéve, mindenütt csapdákat rejtett a hótakaró, de még erős volt a lába, jó volt a szeme. Nagyokat tudott ugrani, csak úgy repült át a bokrok felett. Messzi tájakra elkalandozott, hiszen sokkal nagyobb volt még az erdő, és nem szelte át az út. Miközben mesélt, megrázta magát és szinte megfiatalodott, visszatért az ereje. Az idősebb állatok nosztalgiával hallgatták a történetet. Visszaemlékeztek a saját fiatalságukra. Elhallgatták volna napestig, néhánynak még a könnye is kicsordult. A fiatalabbak közül volt olyan, aki érdeklődve hallgatta, de olyan is volt, aki unta a hosszú történetet. Páran kiosontak megebédelni, aztán később visszamentek, abban a reményben, hogy már véget ért a régi idők története.
– Hát erre egy elégségest tudok adni! – kotyogott az egyik fiatal farkas, az idősebb állatok meg felzúdultak:
– Mi az, hogy elégségest? Kitűnő! De legalábbis nagyon jó! – méltatlankodtak.
– Na akkor ezt hallgassátok! – feleselt a fiatal farkas és belekezdett ő is egy mesébe.
A harmadik történet, amit a fiatal farkas mesélt, csöpögött a vértől. Halomra ölte benne az erdő állatait, végtelen kegyetlenséggel ecsetelte a szenvedéseiket. A nyuszik betakarták a mancsukkal a fülüket, hogy ne is hallják, az őzek és szarvasok gyorsan kiléptek a barlangból, és csak akkor mentek vissza, amikor a farkas vonyítása már nem hallatszott. A többi farkas kedvtelve hallgatta, a rókáknak is tetszett, némely részén a medve is jól szórakozott.
– Ne haragudj, ez borzalmas volt! – makogta egy mókus.
– Hogy lehet ilyet mondani! – csattogtatták a fogukat a farkasok. Ilyen jó történetet még nem is hallottunk! Medvebátyó karcold csak fel a falra a nevét! Felülmúlhatatlan! – morogtak a ragadozók.
– Majd a nap végén döntjük el, hogy melyik elbeszélés legyen a győztes! – intette le a medve őket.
A negyediknek egy galamb jelentkezett a mesemondásra. Elmesélte hogyan lett szerelmes életében először. Szép szóvirágokkal ecsetelte a szíve lángolását, a kedvese szépségét, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. A burukkolása kedvesen muzsikált. A fiatalok szinte érezték a hangjában a tavaszt, a szerelem idejét, az idősek visszagondoltak a fiatalságukra. Az idő rövidnek tűnt, míg a mese tartott, az óra csak egy percnek, mint mindig, ha a lélek egy úton megy a szerelemmel. Sokaknak tetszett titokban a galamb meséje, de szégyellték a romantikus érzéseiket, így csendben maradtak.
– No, ha nincsen hozzászólás, akkor halljuk a következőt! – mondta medvebátyó.
Az ötödik történetet egy szarvas mesélte el, akinek kicsi korában lelőtték a mamáját a vadászok. Őt az egyik vadász hazavitte a gyerekeinek játszani. Hosszasan mesélt az emberek furcsa világáról. Aztán amikor nagyra nőtt, elhozta őt újra az erdőbe a vadász, de itt a többi szarvas nem akarta befogadni, mert emberszaga volt. Az emberek meg, akik az erdőbe jöttek, lövöldöztek rá, meg akarták ölni. Azóta is ezer gond rágja a szívét, ezért nem látja mosolyogni senki. Jól mondta el a történetet, de valahogy távol állt az állatoktól ez az egész. Kit érdekel, hogy mit csinálnak az emberek?
– Erre legfeljebb egy közepest lehet adni. – jelentette ki az egyik cinke, aki éppen eleget nézegetett be a faluban a házak ablakain ahhoz, hogy tudja, milyen furcsák az emberek.
– Közepes? Hogy lenne az én történetem közepes? – sértődött meg a szarvas, és menten kilépett a barlangból. Többé nem is ment vissza.
Hatodiknak egy nyuszi jelentkezett történetet mondani. Össze-vissza makogott, se füle, se farka nem volt a történetnek. Hetet-havat összehordott. Volt benne szó a nyúl tanyáról, de egy vakond is felbukkant a nyulak üregében, azt nem lehetett ugyan tudni, hogy tényleg ott járt-e, vagy csak álmodta valamelyik nyuszi. Más nyulak meg ágról-ágra repültek a történetben. Megint mások farkasokat öltek, de emberek is belekeveredetek. Olyan kaotikus volt a történet, hogy senki nem igazodott el rajta.
– Micsoda butaság! – ingatták a fejüket legtöbben.- Ez aztán tényleg gyenge egy történet.
– Kicsit sértőnek érzem a szavaitokat, de szívetek joga véleményt alkotni. – húzta fel az orrát a nyuszi.
Mesehallgatás közben gyorsan telt az idő, hamar eljött az este, egyre sötétebb lett a barlangban.
– Na ki volt a legjobb mesemondó? Na ki volt a legjobb? – csörögte a szarka.
– Túl késő van, túl sötét van, nem látom már megszámolni a szavazatokat. – ingatta a fejét a medve.
– Gyertek vissza holnap reggel, akkor szavazunk.
Az állatok morgolódva szétszéledtek, de nem tagadhatták, jól érezték magunkat a medve barlangjában. Ott nem kellett a süvítő szél zúgását hallgatni egész nap, és a hideg havat taposni. Mindenki talált kedvére valót a mesékben, nem is egyben. Azon gondolkodtak, hogy holnap milyen történeteket meséljenek el a többieknek. Olyanoknak is eszébe jutottak jó ötletek, akik ma még csak hallgattak, és a sarokban kuporogtak. Bizony, reggel még nem is gondoltak rá, hogy a mesélők közé álljanak.
Másnap reggel aztán mindannyian izgatottan mentek vissza a medve barlangjába. Elfoglalták a tegnapi helyeiket, de már alig fértek el, olyan sokan voltak. Főleg nyusziból volt rengeteg.
– Na akkor szavazzuk meg, melyik történet volt a legjobb! – brummogott a medve és elkezdődött a szavazás. A róka meséje kapta a legtöbb szavazatot, egészen addig, míg a nyuszi történetéhez nem értek. Akkor aztán fordult a kocka. Nyuszi elhívta összes barátját, ismerősét, üzletfelét és azok rokonságát. A sok nyuszi aztán mind a hatodik mesére szavazott.
– Ez nem igazság! Ez nem igazság! – kiabáltak a többiek. A nyuszik meg nem szóltak semmit, leadták a szavazatukat és csendben elszeleltek. Odakinn aztán csúfondárosan nevettek, úgy nevettek, hogy megrepedt a felsőajkuk. Azóta is hasadt a nyulak szája, csak nézzétek meg, ha nem hiszitek.
– Én ezer kanáriért sem tennék ilyet! – fújt mérgesen a vadmacska.
– Medvebátyó! Azonnal tenned kell valamit! Ezt nem lehet! – méltatlankodtak a többiek. A farkasok meg azon gondolkodtak, hogy holnap majd ők hívják el a szomszédos erdőből az egész farkas falkát szavazni.
Medvebátyó megvakarta a fejét, nem tudta most mi tévő legyen. Aztán csendre intett mindenkit és felkarcolta a nyuszi nevét a barlang falára.
– Nem ezt nem lehet!- tiltakoztak a rókák.- Azonnal meg kell változtatni a szavazás menetét! Úgy látszik itt a rókáknak nincs becsületük! – Azzal egy szempillantás alatt, az éles fogaikkal rátámadtak a medvére.
Medvebátyó sem volt rest, felemelte hatalmas mancsait és kiszórta a rókákat a barlangjából, aztán a többi állatot is mind kikergette a hidegbe.
– Menjetek oda, ahol a házigazda örül, ha nekitámadtok!- morgott félelmetesen, hogy a hegyek is megreszkettek beléje.
Fájó szívvel bandukoltak az állatok a metszően hideg szélben. Néztek jobbra, néztek balra, de sehol sem találtak olyan kellemes helyet, mint ahonnan eljöttek. Közben mindegyik az elmaradt mesélésre gondolt. Vajon ma még milyen csodadolgokat hallhatnának? Milyen jó lenne, ha ők is elmondhatták volna ma a történeteiket, amiket kitaláltak a többieknek…
Medvebátyó belátta, hogy a terve bizony kudarcba fulladt. Morogva bevackolódott az ágyába és inkább téli álomra szenderült.
Nem jártam ott, nem is láttam, nem hallottam őket, nem tudom mi igaz ebből a meséből.