Teli torokból

A neandervölgyi asszony halotti mozdulatlanságban feküdt a patakparti sárban. Kimerült, végsőkig elcsigázott testének iszonyú nagy szüksége volt az alvásra. Az utolsó termékenységi ünnepen fogant, nemrég született gyermekét saját testével óvta a sár hidegétől.
A kölyök mégis reszketett, s halk, vinnyogó sírásába a hiéna ugatásához hasonló hangok keveredtek.
Az álom mélységeiből lassan ocsúdott az asszony. Egyszerre érezni kezdte a hideget, Szél Asszony hullámokban végigsöprő leheletét a tájon, a fájdalmasan lüktető lábát, s kicsinye vergődését.
Mellére igazította a gyereket, aki elcsendesedve, mohón szopni kezdett, de pár perc múlva fuldokolva felköhögött. Az asszony megvárta a roham végét, aztán újra etetni kezdte a kicsit. Óvatosan kinyújtotta a lábait, majd lassan mozgatni kezdte. Minden ina, izma sajgott, az eszeveszett rohanás, a tájat felemésztő tűz elől, kegyetlenül megviselte.
Lassan ülő helyzetbe tornázta magát. A gyerek újra köhögni kezdett, a vállára tette, hogy jobban kapjon levegőt. Körülnézett. A patakparton szanaszét hevertek a törzse tagjai, belevackolódva a sárba, kimerülten aludtak mind.
Egyszer jött fel azóta Holdasszony arca az égre, mióta Természetanya fényes szemének felkelte után meghallották az állatok eszeveszett csörtetését az erdőben. Amikor a barlangjukat övező tisztáson őzek csapata dübörgött keresztül, a barlangi medvével és a farkas falkával egyetértésben, már tudták, hogy nagy baj van. Az eget elsötétítő rajokban repültek a madarak a fejük fölött, és már hallották is messziről az erdő fáinak ropogását, ahonnan a tüzet pont feléjük sodorta a pernyét hordó, füstszagú szél.
Nem volt idejük összeszedni semmit, csak az életükért rohantak, arra, amerre az erdő állatai menekültek. Amikor már jobbról is, balról is csaknem bekerítette őket a tűz, az utolsó jártányi erejükkel érték el a patak partját. Valamennyien elfeküdtek a mederben, csak az arcuk állt ki a vízből, és iszonyodó szemekkel nézték, amint a szél hajtotta lángok átrepülnek fölöttük a túlsó partra. Egész nap a patak parton két oldalt tomboló tűzözön közepén feküdtek a vízben. Már lement Természetanya fényes szeme az égről, mire a tűzből csak a parton izzó parázs maradt. Vizet locsoltak a part szélére, és végre kimerészkedtek a patakból. Egész belsejükben remegve fúrták bele magukat a lucskos, meleg pernyébe, és halálos fáradtsággal, vacogó fogakkal zuhantak álomba.
A felébredő Természetanya fényes szemének első sugara megfestette a fejük felett az eget, a gyermek végre jóllakottan elszunnyadt, de sipító lélegzete aggodalommal töltötte el az anyát. A tőle karnyújtásnyira alvó másik asszony hasára fektette a kicsit, és feltápászkodott. Körben mindenütt csak a fekete, halott tájat látta, a fatörzsek kisebb-nagyobb csonkja elszenesedve meredezett az ég felé. Végig nézett a patak parton, de ott is minden porig égett. A patakmederből kikotort egy marék kövér agyagot, és elrágta. Ivott rá egy kis vizet, így csapta be az ételért követelőző gyomrát. Lassan elindult arra, amerről a patak vize csörgedezett, azt remélve, hogy valahol arrébb a tűzvész legalább félig-meddig megkímélt egy fűzfát, aminek a kérge segítene a patak vizében meghűlt kicsinyén. Talán megmaradna. Nem törődött sajgó lábaival, a hideggel, a hamu alatt megbúvó parázzsal, ami fájdalmasan égette a talpát. Hamarosan egy kőomlás zárta el az útját a patak partján, így fel kellett másznia a partszegélyre. Lassan haladt, de kitartóan ment előre egészen az árok szélén, lefelé kémlelve a vízpartra, hátha megtalálja, amiért elindult.
Egy a parázs alatt áttüzesedett, és a reggeli hidegben lehűlt nagy kő, porrá omlott az asszony lába alatt, aki lezuhant a mélyen alatta kanyargó patak medrébe. A levegőben kalimpálva, a szemét összeszorítva várta a patakmederben fekvő nagy görgeteg kövekkel való találkozást. Amíg hatalmasat puffanással földet nem ért, gondolatban elbúcsúzott a gyermekeitől, a törzstől, és a Természetanyához könyörgött gyors halálért.
A becsapódás csontropogtatóan, lélegzet elállítóan fájdalmas volt, de érezte, hogy nem a kövekre esett. Amikor újra lélegzethez jutott, még csukott szemmel körültapogatózott, és valami kemény, prémes bőrt érzett az ujjai alatt. Óvatosan kinyitotta a szemét, és egy hatalmas szarvasbikát látott maga alatt. Az állat, a tűzvész elől futtában, félig megperzselődve, és talán vakon, lezuhant a patakmederbe és elpusztult. A neandervölgyi asszony, erre az állatra esett rá.
Összeszedte magát, lekászálódott a szarvasról, és örömében halk, gurgulázó hangokat hallatott. A nyakában hordott, madárbélen függő furulya után nyúlt, hogy jelt adjon vele a törzsnek. Azonban a keze csak a semmit markolta. Valahol elveszett a furulya, vagy most a zuhanásban, vagy a tegnapi tűzvész előli rohanásban, esetleg amikor a patakban feküdt. Az is lehet, hogy valami pici zsarátnok égette át a furulyát tartó madárbelet a parton, amikor belefúrta magát a pernyés sárba.
Rémülten nézte az őt körbevevő meredek partoldalt, amin képtelen volt egyedül feljutni. A patak vize itt mély volt, gyors folyású, nem lehetett kilábalni benne ebből az elzárt szakadékból, ami csak a víz felé volt nyitott.
Körülnézett a vízparton, hátha megtalálja a kövek között a madárcsontból készült törékeny furulyát, de nem látta sehol. Morogva, hüppögve sírni kezdett. Siratta a furulyát, amit még tizenhét hosszú világossággal ezelőtt kapott a furulyaünnepségen. Amikor a Természetanya fényes szeme az égen a legjobban világít, és a legtöbb az élelem, a legjobb a vadászzsákmány, akkor tartották meg mindig a furulyaünnepséget. Újra és újra eljátszották az első furulya elkészítését. A férfiaknak ehhez el kellett ejteniük egy barlangi medvét, mert az ősi emlékezet szerint annak a lábszárcsontjából készült el az első furulya. Réges-régen a végtelen ősök idejében, elejtett medvéből készült lakoma után az eldobált csontokkal játszott egy kisfiú, a medve lábszárcsontját egy nagy kőhöz ütögette, utánozva a felnőtt férfiak vadászatra hívó dobolását. Így letörött a csont mindkét vége, és kilyukadt a közepe. A fiú előbb átnézett az üreges csonton, majd a Természetanya bölcsességében megfújatta vele a csontot, ami erős, sipító hangot adott. A lakoma után békésen szundikálók a hangra mind felébredtek, a fiú köré gyűlve sorban mind megfújták a lábszárcsontot. Így készült el az első furulya, amit aztán követett a többi, már több lyukkal, több hangon megszólalva.
Medvecsontból, vagy mamutagyarból készült furulya csak a férfiak erős nyakában lógott, mert ők tudták elejteni ezeket a vadakat. Az asszonyok nyakában csak madárcsontból készült furulya volt. Amint az ünnepségen megkapták az első furulyájukat, megtanulták kicsalogatni belőle azokat a hangokat, amiket már jól ismertek. A veszélyt, a zsákmányt jelző hangokat, a hívogatásra szolgáló jeleket, az udvarlást kísérő dallamokat, amivel kiválasztották a termékenységi ünnepen a férfiakat. Ezen kívül szinte minden tevékenységükre volt valamilyen hangsor, és őket magukat is egy dallam jelölte. Ha olyan messze voltak egymástól, hogy nem láthatták egymást, a furulya hangja elmondta, hogy ők kicsodák, hol vannak, mit csinálnak éppen, kérnek-e a többiektől segítséget.
Most pedig elveszett a nyakában lógó furulya. Itt van egy csomó hús, elég lenne az egész törzsnek. Kitartana addig, amíg elmennek a patakot követve messzire, ahol már nem pusztított a tűzvész, és új otthont találnak. Ő pedig, nem tud nekik jelezni, nem tudja őket ide hívni. Már biztosan mindenki felébredt, és éhesek. Hamarosan felkerekednek, elindulnak, és ő itt marad ebben a csapdában ezzel a hatalmas döglött szarvasbikával.
Kétségbeesetten nézte a rohanó vizet, a magas partfalat, és fájdalmas hangon, rémülten nyüszíteni kezdett. Hallgatta saját nyüszítő hangját, és próbált egyre hangosabban nyüszíteni, hátha valaki erre kószál a törzsből, és meghallja. A torka egy idő után elfáradt, így halkabban nyüszített, majd újra erősebben. Váltogatta a halk és hangos vinnyogást. Érezte, hogyan rezeg a torka közben, úgy, mint a furulya hangja. Próbálta a nyüszítést, ami kijött a torkán, a furulya hangjához hasonlatossá tenni. Olyanná, amikor hívja a többieket.
Sokáig nem sikerült a próbálkozása, néhányszor abba kellett hagynia, mert a fájdalom a torkába mart. Az egyedülléttől való félelem azonban újabb és újabb kísérletekre sarkalta, addig-addig amíg tele torokból kiabálta, a furulya hangját utánozva, a hívójelet. Kisvártatva a mély patakmeder szélén felbukkant a törzs jó néhány tagjának az arca, akik ámuló szemmel nézték az őket megmentő zsákmányt, és a furulya nélkül, a torkával szóló asszonyt.