2. fejezet
Will és a vámpírok
Egy évvel azelőtt volt egy nagy bombariadó az iskolában. Az egész diákságot kimenekítették, a tanárok közül is csak hárman maradtak a tűzrendészekkel. Nem kellett az egészet megvárniuk, bemehettek a faluba. Will nem állt meg, bement az erdőbe, ott is föl egészen Istállókőig. Ahogy ment föl a hegyen, fura hangokat hallott a tetőn lévő barlangból. Amikor odaért, majdnem leszédült.
A következőt látta: két férfi verekszik egymással, de a szokásos, átlagos erő ezerszeresével, ha nem többszörösével. És a hang, amit kiadtak… színtiszta hörgés volt. El nem tudta képzelni, mi történik a feje fölött, el akart menekülni. De a lába földbegyökerezett. Nem volt képes megmozdulni. Az egyik férfi meglehetősen rendezetlen, vad kinézetű volt, míg a másik kultúráltan, rendesen volt felöltözve. Észrevették Willt. Elengedték egymást, és megindultak felé. Will nem bírt mozdulni. Itt a vég, gondolta. Most már senki nem segíthet. A rendezetlen külsejű fenyegető morgással közeledett felé, a civilizáltabb lemaradt. Előbbi kinyitotta a száját, és Will elszörnyedt a felismeréstől. A férfinek hosszú, hegyes szemfogai voltak. Csak úgy, mint azokban a horrorfilmekben, jutott eszébe. Nem bírt mozdulni, de a tényt, hogy másodperceken belül egy vámpír ebédje lesz, is csak a tudatalattija fogta föl. Az elméje teljesen és tökéletesen üres volt. Ekkor a rendezetlen külsejű felordított, majd összeesett. Ott állt mögötte a másik, kezében egy kis tőr, amin a vámpír vére vöröslött. Odalépett Will mellé, és így szólt:
– Ne haragudj, de meg kell tennem. A fajunk érdekében. – „Végem van” gondolta Will, és behunyta a szemét. Enyhe, szúró fájdalmat érzett jobb karjában, de nem számít, úgyis mindjárt vége… Aztán egyszer csak valami égetni kezdte a sebet, de úgy, hogy Will kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi megvágta a kezét azzal a tőrrel, amivel végzett társával, majd a kés vámpírvéres pengéjét rányomta a sebre. A seb égetett, de ezzel egyidejűleg kezdte nem érezni a többi testrészét, de a környezetét annál inkább. Minden szag, hang és mozgás kiélesedett, és ahogy élesedtek érzékei a külvilág iránt, úgy tompultak saját teste iránt. Végül a fájdalom a karján megszűnt, és ámulattal tapasztalta, hogy a seb teljesen nyomtalanul eltűnt. A férfi mellette felállt, és rejtélyesen ennyit mondott:
– Győzd le a napfényt, óvakodj az ezüsttől és a karóktól, tartsd távol magad a tűztől. És urald a szomjúságod. – Ezzel köddé vált. Bár Will esküdni mert volna rá, hogy látott egy kék villanást a barlang szájában, aminek árnyalata egészen különösen hasonlított a férfi pulóverének színére. Will sokáig ült a földön, nem tudta eldönteni, álmodott-e vagy ébren van. És még ha az utóbbi, akkor is mi történt vele. Mert biztos, hogy a két férfi hegyes fogát csak a sokktól látta, vámpírok nem léteznek, milyen marhaság ez… Nem, az nem lehet – gondolta… Kezdett sötétedni. Felsóhajtott, felállt, és elindult vissza az iskolába. „Majd megkérdezem Selt.” A húgától soha nem félt, ő mindig meghallgatta, mindig rendes volt vele… Persze, gondolta, neki is ilyenkor kell kijönnie… És persze máskor, amikor Istállókőre jön, senki nincs itt… Dühösen és kétségbeesetten rótta a főút métereit. Visszaért az iskolához, a tűzrendészek épp végeztek, úgyhogy egyenesen bemehetett az épületbe. Selenát ott találta a két kollégiumi kapu között, ahol beszélgetni szoktak. Most megragadta húga kezét, és elkezdte vonszolni magával. Meglepetten tapasztalta, hogy nem is érzi az erőt, amit kifejt, mert az olyan kicsike, Selena sodródik utána, pedig épphogy hozzáért a csuklójához… A kollégium mögött volt egy nagy fenyőfa, az alá beálltak, és Will mindent elmesélt Selenának. Selena döbbenten hallgatta, de nem nézte bolondnak bátyját. Egészen biztos volt benne, hogy ha Will ezt mondja, akkor ezt is látta. És abból, ahogy mondta, látta, hogy nem bolondult meg, noha kicsit összezavarták az események.
– Ugye nem lehet, hogy vámpírok voltak? Vámpírok nem léteznek! És annak a pasasnak, aki elvágta a kezem, a végén már nem is volt hosszú szemfoga! – esdeklően nézett Selenára.
– Will, te tudod, mit láttál… de – kezdte óvatosan -, amennyire én tudom, a vámpírok a filmek többségében normális emberek, csak át tudnak változni, és akkor látszik a foguk… te… nem érzed úgy, hogy most át tudnál alakulni, ha akarnál?
– Nem érzek semmit, csak a te parfümödet, meg annak az őznek az illatát, ott… – mutatott a tisztás távoli sarkában lévő őzre. Hirtelen megmerevedett. Ez rossz jel volt. Ha a tőle jó háromszáz méterre lévő őz illatát érzi, de a saját testét nem…
– Koncentrálj – suttogta Selena. Will erőt vett magán, behunyta a szemét és koncentrált. Selena csak annyit látott, hogy sápadni kezd. Már majdnem falfehér volt, amikor kinyitotta a szemét. Selena elkerekedett szemmel nézte. Sok minden volt a tekintetében, de félelem, amire ilyenkor számítani lehetne, egy csöpp sem. Szilárd meggyőződése volt, hogy ha a bátyja eddig nem vesztette el emberi jellemét, akkor nem attól fogja, hogy megbizonyosodik róla, hogy szörnyeteg lett. És amíg Willben élnek emberi ösztönök, addig nem fogja bántani őt. Will lassan kinyitotta a száját, és ott voltak a hosszú fogak. Kérdően nézett Selenára, bár fölöslegesen, mert ő is érezte az átalakulást. Selena félénken bólintott, Will pedig lemondóan legyintett, és visszaváltozott. Selena akkor megfogadta, hogy segíteni fogja Willt, amíg csak él, utána pedig már csak boldogul egyedül. Mindketten elkezdtek kutakodni a vámpírok után, találtak is némi információt. Will kijelentette, hogy ő márpedig nem fog ölni, és ha nincs ital, hát szomjazik. De Selena megoldotta. Az egyik osztálytársa és egyben jó barátja, Chris Cole biosz-szakkörös volt, ahol rendszeresen végeztek toxikológiai kísérleteket, és tudott némi vért csórni. Will úgy döntött, hogy Chrisnek elmondhatják. Később Chris barátnője, Laura Keys is segített nekik, ő egy közeli kórházban dolgozott egy laboratóriumban, ahol anyukája orvos volt. Hozta a vért, de nem tudott a vámpírokról. Will tehát tizenhat évesen lett vámpír, és azóta egy szemernyit se változott külsőleg. Ez egyelőre nem volt feltűnő, mert már akkor is tizennyolcnak nézett ki. Ez szerencsés körülmény volt.
Telt-múlt az idő, kiderítették a következőket: a vámpírokat megölni csak tűzzel lehet, esetleg ha egy ezüstkéssel szíven szúrják, vagy ha bármilyen ezüst-felülettel legalább három órát érintkeznek. Megbénítani az ezüst érintése, illetve a szívbe szúrt karó tudja őket. A napfény felélesítette ösztöneiket, vadászszenvedélyüket. Nehéz volt nem nekiugrani az emberek torkának, de Will tartóztatta magát. Ezen túl a vámpírok nagyon vonzóak, szépek, hangjuk bársonyos, de energikus, erős, sokan lehetnének nagyszerű énekesek és színészek, ha nem harapnák át a rendező vagy a karmester torkát… Közben Will egészen biztos lett benne, hogy nem lehet egészen véletlen, hogy ő aznap pont Istállókőn járt, és pont ott volt az a kettő. Ragaszkodott hozzá, hogy Selenának legyen fegyvere a vámpírok ellen. Selena amúgy is szerette az ezüst ékszereket, attól fogva tehát mindig volt rajta legalább gyűrű, karkötő, nyaklánc és fülbevaló ezüstből, de néha öv is. Nem nagyon lehetett úgy hozzáérni, hogy ne fogd meg az ezüstöt is. Megszokták ezt az életet, jól érezték magukat, bár Willnek sokszor elszorult a szíve, amikor kutatás közben a halhatatlan szót olvasta. „Sel nem az”, gondolta. „Sel halandó. El fogom veszíteni.” Az, hogy átváltoztassa, meg se fordult a fejében, hogy a szeretett kishúgából ilyen szörnyet csináljon! Selena sem akarta. Látta Will mindennapos küzdelmeit önmaga és az ösztönei között. Nem akart hasonló helyzetbe kerülni, és Willnek is hasznosabbnak bizonyult a „külső segítség”, ezt pedig biztosítani akarta, tehát csak semmi vámpírkodás!
A változás senkinek nem tűnt fel semmiben, kivéve Anita Cartert, aki énektanár lévén vezette az iskola nagyhírű kórusát, és Will, aki addig szerette a zenét, de nem volt túl jó hangja, most megtáltosodott, és a kórus legjobb basszistája lett belőle. Anita nem kezdett kutakodni, betudta a mutálás befejeződésének Will hangváltozását, és leszállt a témáról. Szerencsére.
Most tehát Will a tizenegyedik, Selena a tizedik osztály kezdete előtt állt. Az addigi életük felborulását jelentette a vámpír testvérpár megjelenése. Ez nem feltétlenül jelent rosszat, csak mást. Will kifejezetten örült nekik, Selenát pedig nem különösebben érdekelte, hogy vámpírok vagy emberek veszik körül, bár a gondolat, hogy ezentúl három vámpírnak elegendő vért kell szereznie, igencsak kétségbe ejtette. Will az imént elment visszakapcsolni az áramot a fiúk épületszárnyában. Selena azon gondolkodott, hogyan tovább. Will azt mondta nem éhesek. Will sem éhes. Chris egy héten belül itt lesz. Egy vámpírnak elég kéthetente táplálkoznia. Tehát, elvileg nem lesz gáz. Elvileg… Ha az elég lenne… Na jó, majd kialakul. Ekkor nyílt az ajtó, Leah lépett be rajta.
– De sápadt vagy! – mondta aggódva Selenának.
– Csak fáradt vagyok, meg kicsit éhes, lement a vérnyomásom – legyintett Selena. Azért hivatkozott erre, mert tudta, hogy a vérnyomása tényleg lement, a vámpírok pedig tudják érzékelni az emberek vérnyomását, vércukorszintjét stb. Tehát ez elég hiteles volt. – Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni, aztán lefekszem. Nem baj?
– Dehogy baj. Megyek én is! – válaszolta Leah, és felkapta a neszesszerét, és ment Selena után a fürdőbe. Ott megint csak kellemes meglepetés várt rá. Az ajtó egy kis előtérbe vezetett, ahol csapok voltak, fényes, arany csapteleppel. Két ajtó nyílt a helyiségből. Az egyik a WC-khez, a másik a zuhanyzókhoz. A zuhanyzóban a kabinok egy-egy csempézett fallal voltak elválasztva, a zuhanyrózsák, csakúgy, mint a csaptelepek, aranyból voltak. Az egész ugyanolyan réginek tűnt, mint minden más ebben a házban, bár azt tudni lehetett, hogy a barokkban nem voltak zuhanyfülkék és csempézett fürdőszobafalak. Leah megtudta az igazgatónőnél tett második látogatása alkalmával, hogy az épület 350 éves, tehát 1659-ben építették. A zuhanyzóban éppen nem volt senki más. Megfürödtek, és lefeküdtek aludni.
Will eközben visszakapcsolta az áramot, mikor már úgy ítélte, Kovászbél elég messze van a harmadik emeleti folyosótól és a törött csillártól. Most tehát a szobájában ült, és Ryant várta. Remélte, hogy sikerül rávennie, hogy legalább próbáljon meg barátkozni Selenával, mert azt egészen biztosra vette, hogy aki megpróbálja, annak sikerül, és azzal is tisztában volt, hogy húgát nem csak a szépségéért vették körül az udvarlók… Ryan végre megérkezett, belépett a szobába, és leült Willel szemben. Will látta rajta, hogy az elkezdett beszélgetést akarja folytatni, de neki az is megfelelt.
– Szóval, mikor változtattak át? Merthogy ezek szerint te tényleg tizenhét éves vagy.
– Egy éve.
– Mázlid van, hogy idősebbnek nézel ki. Így olyan 25-30 éves korodig simán maradhatsz egy helyen… De már itt voltál, a koleszban? Akkor gondolom alaposan kiképzett az, aki átváltoztatott…
– Hát, nem éppen. Egy mondatot kaptam tőle, azzal, hogy kerüljem a tüzet, az ezüstöt meg a karókat, győzzem le a napfényt és uraljam a szomjúságom, vagy mi a franc. Sel segített végig. Amint visszaértem a suliba, rögtön elmondtam neki, hogy mi történt. Utánanézett kicsit a vámpíroknak, az egyik biosz-szakkörös haverjától elkéri rendszeresen a toxikológiai kísérletek anyagát…
– Te elmondtad a húgodnak, hogy mi vagy?!
– Muszáj volt! Lásd be, hogy ha ennyit tudsz, amennyit nekem mondott az a pasas, akkor nem boldogulsz egyedül egy kollégiumban.
– Na jó, ez igaz – sóhajtott Ryan. – Szóval, van konzervvér-ellátás… de Selenától, vagyis nekünk is el kéne mondanunk neki… – láthatólag nem lelkesítette túlságosan az ötlet.
– Már tudja. Amikor kimentetek, nekem esett azzal, hogy legyek kicsit óvatosabb, én pedig úgy gondoltam, hogy ti is csak nyerhettek vele, ha tudja, úgyhogy elmondtam neki. Remélem, nem haragszol.
– Nem – mondta keserűen Ryan. – Én is elmondtam volna neki előbb-utóbb.
– Mi a bajod Sellel?
– Hát, tudod, egy hete ettem utoljára, és Selena szaga kicsit erős volt ma, úgy láttam, megvágta a kezét… Meg nem tudom, ennek mennyi alapja van, de amikor jöttünk fel, (ahogy azt, gondolom, te is hallottad), majdnem mindenki arról beszélt, hogy milyen „jó csaj” – fintorgott. – Az ilyen lányok általában nem szoktak egészen normálisak lenni. Már akit így körbevesznek a fiúk.
– Ja… de Sel az. Hidd el nekem. Nem tehet róla, hogy szép. De majd meglátod, hogy egyáltalán nem viselkedik kihívóan. Teljesen rendben van.
– Oké, elhiszem – sóhajtott Ryan, azzal felállt, és kipakolta a hátizsákjából a még benne lévő holmikat.
– Te festesz? – kérdezte Will meglepődötten, amikor Ryan elővett egy dobozt, tele olajfestékkel.
– Öhm… Igen. Miért, baj?
– Dehogy baj! Én is szeretek festeni, de nagyon nem tudok. Sel viszont szépen rajzol.
– Aha… – mondta, majd ásított. – Azt hiszem, jobb lenne eltenni magunkat holnapra… – nézett az órára.
*
Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt a falu. Selena hunyorgott egy darabig az erős fénytől, aztán eszébe jutott az előző este, és riadtan nézett Leah-ra. De Leah semmi jelét nem mutatta, hogy kezdené elveszíteni a fejét. Mégis, mintha kicsit feszült lett volna. Selena mindenesetre vigyázott, hogy még véletlenül se tegyen hirtelen mozdulatot. A földszintet nem választották ketté, ott volt a nagy társalgó és az ebédlő. Ide fiúk is, lányok is járhattak. Selenáék lementek a társalgóba, ott megvárták Willt és Ryant. A fiúk nemsokára jöttek is. Mindketten elég rosszkedvűnek, feszültnek tűntek.
– Jó reggelt! – köszönt Will morcosan.
– Jó reggelt! – köszönt Ryan is, ha lehet, még morcosabban. A lányok visszaköszöntek.
– Uh, ez a napsütés! – szörnyülködött Ryan. Leah figyelmeztetőleg bokán rúgta, Ryan erre ránézett, majd gyors pillantást vetett Selenára, és bólintott. Leah megdöbbent, de ment tovább. Beértek az ebédlőbe, szerencsére nem voltak valami sokan. Mindannyian elvettek a kirakott zöldségekből, zsömlékből és felvágottakból egy keveset, továbbá egy bögre gőzölgő, forró teát. Leültek egy üres, négyszemélyes asztalhoz. Mereven szemeztek az étellel, csak Selena evett.
– Nem kéne ma átmenni az erdőbe? – kérdezte óvatosan, elsősorban Ryanre nézve.
– De igen – válaszolt Will. – Ott árnyék van és hűvös.
– Milyen erdőbe? – kérdezte gyanakodva Ryan.
– Csak ide, a falu végébe. A Szalajka-völgybe. Két kilométer az út addig, azt kibírjuk, az erdőben pedig jó lesz. De szerintem tanácsos hamar felszívódni, mielőtt Kovászbélnek eszébe jut a csillár – vigyorgott Will.
– Tényleg: ki volt az az okos? – kérdezte Selena szigorúan.
– Gresham – vont vállat Will. – Legalábbis a labdának olyan szaga volt. Na jó, kisasszony, befejezte? Mert akkor indulhatnánk.
– Oké… Megihatom a teádat?
– Parancsolj.
– Kösz. – Selena kiitta a teát, és elindultak mindannyian kifelé, közben az ablaknál lerakták a tálcáikat. Felmentek a szobájukba, ott elraktak egy kis pénzt, napszemüveget vettek (ez nem segített sokat, épp csak valamicskét, de hát azért mégis…), magukhoz vették a mobiljaikat, és elindultak.
Az iskolának hatalmas istállója volt, ahonnan mindenki akkor vitt el lovat, amikor akart, csak az volt a feltétel, hogy hozza is vissza, lehetőleg egy darabban. Lóval gyorsabban beértek az erdőbe, mint gyalog, de lassabban, mintha futottak volna, és valaki felveszi Selenát. De az kicsit feltűnő lett volna, úgyhogy maradtak a lónál. Az istállóban meleg volt és kellemes félhomály, a gerendák közötti réseken szűrten sütött át a nap. A lovak lustán ácsorogtak a bokszaikban, legyezgették magukat a farkukkal. Selena és Will rögtön odalépett a kedvencéhez, és adtak néhány tanácsot Ryannek és Leah-nak is a választással kapcsolatban. Végül Selena a kedvencével, a majdnem hófehér négyéves kancával, Will egy fekete, erős csődörrel, Ryan egy barna ménnel, Leah pedig egy fekete, elegáns kancával indult el. Amint kiértek az iskolából, vágtatni kezdtek, és meg sem álltak az erdőnek egy sűrűbb részéig, ahol nem sütött át a nap a bükkfák zárt koronáján. Ott leszálltak, a lovakat kikötötték egy-egy fához, ők maguk pedig letelepedtek a földre.
Mellettük zúgott a Szalajka-patak, fölöttük a sűrű, zöld lombok lágyan susogtak a nyárvégi szélben. Az a ködös homály, ami mintha a patakból meg a földből tört volna elő, valami egészen lélegzetelállítóan szép volt. Nem szóltak, hallgatták a természetet. Selena elővett egy kis vázlatfüzetet, és rajzolni kezdett bele. Will bement kicsit az erdőbe körülnézni, Leah és Ryan pedig halkan beszélgettek, Selena nem hallotta őket.
– Mikor tudta meg? – kérdezte Leah aggódóan.
– Nyugi… Will mondta meg neki, amikor tegnap nekiment azzal, hogy miért ugrál az erkélyetekre az orrom előtt. Nem lesz semmi baj, Willről eddig is tudott, és egy évig tudta tartani a száját, akkor most is fogja.
– Ezt tudom. Nagyon kedves lány, nem amiatt aggódom, hogy elmondja valakinek. De neki nem lesz baja ebből?
– Nem hiszem. De szerintem tudja, mit vállal – vont vállat Ryan.
– Hogy lehetsz ilyen? Mit vétett neked ez a szerencsétlen, hogy így viselkedsz vele? – Leah most már elvesztette türelmét. Neki mindig is nagyon jó érzéke volt az emberi természethez, Selenáról az első pillanattól fogva tudta, hogy nagyon rendes, segítőkész, aranyos lány, na meg persze, hogy ízlése, jelleme és hobbijai mennyire hasonlítanak Ryanére… Nem akart semmit mondani Ryannek, de azt nem bírta nézni, hogy így viselkedjen Selenával.
– Semmit nem vétett, de azt hiszem, mindkettőnknek jobb így.
– Mitől jobb az neki, hogy nem állsz szóba vele? – kérdezte Leah dühösen.
– Szállj már le rólam! Mi közöd hozzá, hogy kivel álok szóba és kivel nem?
– Na és ha azt mondanám neked, hogy ő érti azt a híres zenédet? Mit mondanál?
– Azt, hogy ne legyél hülye. Tegnap láttam a CD-polcotokat, csupa rock meg musical!
– Igen, de nem tudom, feltűnt-e, hogy a polc mélysége két CD-nyi, és a hátsó rész tele van klasszikusokkal! És kb. ugyanannyit hallgatta őket, mint a rockokat. És ő a huszonegyedik században él, nem várhatod tőle, hogy az 1700-as évek zenéjét hallgassa! Mi van ma veled? Nem szoktál ilyen idióta lenni!
– Kösz szépen, hugi! – mondta már egész hangosan, gúnyos hangsúllyal, hogy már Selena is felkapta a fejét.
– Minden rendben? – kérdezte halkan. Ryan most valami nagyon csúnyát mondott volna, ha nem bukkan fel Will.
– Fönt Istállókőn találtam egy sziklát, aminek teljesen szarvas-formája van! Nem akarjátok megnézni? – kérdezte.
Leah Ryanre villantotta a szemét, majd fölállt, és odament Willhez:
– Én szeretném.
Will és Leah elindultak, Ryan pedig ottmaradt Selenával. Egy ideig hallgattak, Ryan még füstölgött egy kicsit azon, hogy nadekéremszépen milyenjogonszólnakbele, Selena pedig rajzolt tovább. Egy idő után megszólalt:
– Leah az édestestvéred?
– Hogyhogy? – kérdezte Ryan. A kérdés annyira meglepte, hogy még bunkónak lenni is elfelejtett.
– Hát, csak gondoltam, még az is lehet, hogy kétszáz év van köztetek, és ő egy kislány, akit megmentettél, aztán amikor elég idős lett, átváltoztattad… És olyan furán mondtad, hogy „hugi”
– És ez most így hirtelen jött? – nevetett Ryan. Teljesen elfelejtette, hogy ő most próbál szemét lenni. – Hogy megmentettem egy kislányt kétszáz éves koromban, és aztán húszévesen átváltoztattam?
– Hát… valahogy csak meg kellett kérdeznem… Szóval ez nem jött be – mosolygott ő is.
– Hát nem. De annyira nem jársz messze. Leah kilencven évvel fiatalabb nálam, még kislány volt, amikor először találkoztunk, már akkor is furcsának talált. Neki már halandó korában is remek emberismerete volt. Érzékelte, hogy más vagyok. Aztán elutaztam, Leah-t átváltoztatták húszévesen, ő pedig rájött, hogy ez volt bennem a furcsa. Utánam jött Franciaországba, és azóta általában testvéreknek adjuk ki magunkat. Tehát nem, nem édestestvérem.
– Aha… Hányféle egyetemet végeztél?
– Orvosit meg vegyiparit. De EZ hogy jött az után, hogy Leah-ról kérdeztél? – kérdezte vigyorogva. Tényleg nem értette a kérdések logikáját, de okos, jó kérdéseknek találta őket. Be kellett látnia, hogy Willnek is és Leah-nak is igaza volt Selenával kapcsolatban.
– Fogalmam nincs. Csak mondtad, hogy kilencven év van köztetek, tehát gondoltam, akkor elvégezhettél pár egyetemet. Akkor, gondolom reál tárgyakat vettél fel… Akkor elég sok órán együtt leszel Willel.
– Nem éppen… a reál tárgyak érdekesek, de engem zavarnak. Valahogy… hogy is mondjam… túl rendezettek. Egyszerűen nincs benne szabad tér, amiben magamat adhatom. Inkább a művészetek érdekelnek. Ugye a zenével mázlim van, egy vámpír tud énekelni, akár akar, akár nem – nevetett. Selena ismerte ezt a nevetést, ezt a dallamos kacagást, amitől mindenkinek jókedve lesz… Úgy látszik, ez is a vámpírok sajátossága… Ekkor megreccsent mögöttük néhány ág, és ők összerezzentek, de félelmük alaptalan volt. Egy sötét hajú, fekete szemű, keskeny arcú, barátságos pillantású fiú jött kézen fogva egy világosbarna hajú, kék szemű lánnyal. Amint Selena felismerte őket, felugrott, és odarohant hozzájuk:
– Chris! Laura! – azzal a nyakukba vetette magát. – Hát ti? – kérdezte aztán meglepetten. – Nem úgy volt, hogy csak hétfőn jöttök?
– De igen. A nagyszüleim itt laknak, most náluk vagyunk – felelte Chris. Ekkor észrevette Ryant, és kérdőn nézett Selenára.
– Ő itt Ryan Chesterton – mutatta be. – Chris Cole és Laura Keys.
– Sziasztok – köszönt oda mosolyogva Ryan.
– Szia – köszönt Chris és Laura is. Ryan első pillantásra nagyon szimpatikus volt nekik. – Na jó, bocs, de mi most megyünk. Ma szeretnénk egy jó nagyot sétálni, mert Laura holnap kezd dolgozni – mondta Chris, és sokatmondó pillantással nézett Selenára.
– Oké, sziasztok! Akkor hétfőn találkozunk… – azzal elindultak tovább az erdőben.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Ryan.
– A srác az osztálytársam, Laura pedig a barátnője. Ő most kilencedikes. Tőlük kapjuk a vért – jelentette közömbösen, mintha csak azt mondaná, hogy akik rendszeresen szép virágokat szednek nekik (amit Szilvásváradon nem nehéz).
– Mi van?!
– Chris biosz-szakkörös, Laura pedig egy laborban dolgozik. Néha lenyúlnak egy kis vért, és ideadják nekünk.
– Szóval tudnak róla…
– Csak Chris. Mondjuk, nem tudom, milyen dumát adott be Laurának, hogy ne kérdezősködjön, de végül is mindegy. És csak Willről tud, rólatok még nem, és nem is fog, ha nem akarjátok – azzal leült, majd lefeküdt a földre, és nézte maga fölött a zöld lombsátrat. Így telt az egész napjuk.
Will és Leah közben elindultak Istállókő felé, vámpírtempóban, úgyhogy beszélgetni nem nagyon volt idejük. A barlang bejárata mellett ott volt a szikla, amiről Will beszélt. Körül-belül három méter magas, és tényleg szarvas formájú, de mintha szobrász faragta volna. Megnézték, majd Leah megkérdezte:
– Van még errefelé valami érdekes? Csak, mert azt hiszem, Ryannek adnunk kéne még pár percet Selenával…
Will elvigyorodott, és ajánlotta az aggteleki cseppkőbarlangot. Elindultak, közben beszélgettek, arról, hogy hogyan lehet vámpírként egy kollégiumban élni, és hasonlók. Egész jól megértették egymást. Megnézték a barlangot, majd, amikor már alkonyodott, visszatértek Ryanhez és Selenához a tisztásra, ahonnan együtt indultak vissza az iskolába.
Ott kénytelenek voltak szembesülni vele, hogy még Kovászbél van szolgálatban, a portán elkapta a őket, megmotozott mindenkit, mivel valaki az előző esti sötétségben ellopott tőle egy bicskát. Szerencsére se Will, se Ryan nem hordott magával bicskát, úgysincs szükségük rá, tehát átengedte őket. Miután továbbmentek, fuldokolva az elfojtott nevetéstől, látták, ahogy az éjszakai portás (az a mogorva bácsika, aki előző este behozta Leah-t és Ryant a suliba a vonattól) éppen tábortüzet próbál gyújtani, és e próbálkozása közben felgyújtotta a szakállát. Ryan még visszakiáltott Kovászbélnek:
– Ja, egyébként a bicskája ott van a jobb farzsebében! – azzal mentek tovább, most már hangosan nevetve. Segítettek Janónak (ez volt az éjszakai portás neve) eloltani a szakállát, aztán gyorsan elhúzódtak a közben meggyulladt tábortűz mellől. Bementek az istállóba, lerakták a lovakat (akiket szintén megmotozott Kovászbél), leszerszámozták őket, utána elindultak az ebédlő felé. Selena már nagyon éhes volt, hiszen nem ebédelt. Elvették a vacsorájukat, leültek ahhoz az asztalhoz, amihez reggel, és nekiláttak étkezdei teendőjükhöz. Selena enni kezdett, a másik három pedig megkezdte szokásos tányérbámulását.
– Holnap szerintem nektek is ízleni fog a vacsora. Legalábbis remélem – mondta, és rákacsintott Ryanre.
– Mi van?! Honnan a kénköves ménkőből… – kezdte Will, de Selena leintette.
– Halkabban is lehet. Chris és Laura itt vannak a faluban Chris nagymamájánál. Laura holnap kezd dolgozni.
– Aha… Tehát a laborból.
– Igen. Sorry , nem lesz semmi ínyencség, csak sima A pozitív… – mondta Selena sajnálkozó képpel. – Hacsak nem érkezett valami egzotikus szigetről egy 0 negatívos beteg… – és elkezdtek nevetni. Selena megette az utolsó falat kenyeret is, megitta a teáját, és elindultak fölfelé. Leah és Selena balra, Ryan és Will jobbra. A lányok felértek a szobájukba, a fiúk már ott álltak az erkélyen vigyorogva. Leah kinyitotta nekik az ajtót, ők meg bejöttek. Leültek; Will a padlóra, Leah egy székre, Ryan Leah ágyára, Selena meg a sajátjára.
– Szép a környék – állapította meg Ryan. – Érdemes lenne lefesteni.
– Hát fessed. Én ma lerajzoltam, miért nem hoztál vásznat magaddal? – kérdezett vissza Selena.
– Megnézhetem a rajzod? – kérdezte Ryan érdeklődve. Leah figyelmeztetően fújt egyet, de Ryannek esze ágában sem volt kritizálni Selena rajzát, pláne amikor meglátta.
– Fúúú… Nagyon szép lett – mondta elismerően.
– Akkor a holnapi programunk is megvan… Te festeni fogsz. Úgyis kimennénk, sütni fog a nap – állapította meg Will.
És úgy is lett. Másnap is gyönyörű, napos idő volt. Sőt, mi több, majdnem egész héten. Minden nap kimentek az erdőbe, Ryan elkezdte a festményét, Selena rajzolgatott, vázlatokat készített egy rézkarchoz. Leah és Will pedig járták az erdőt, nézegették az állatokat és a szép formájú köveket.
Ez így ment egészen vasárnapig. Vasárnap, augusztus 30-án ugyanis Selena tizenhatodik születésnapját ünnepelték. Egyébként felhős, hűvös idő volt, ami kedvezett a helyzetnek. Aznap reggel Leah, Ryan és Will felkelt fél hatkor. Leah felhúzta a vámpír-vekkert, ami látszatra egy teljesen normális ébresztőóra, de a hangja olyan, mint a pattogó tűzé, az ember csak nagyon közelről hallja meg, a vámpír viszont azonnal felébred rá. Na és persze, a tűz hangját hallani a vámpírnak halálfélelmet jelent, tehát olyan ötvözetből kell csinálni az órát, ami kibírja azt a hatalmas csapást, amivel kikapcsolják a csörgést. Ha a vámpír teljes erejéből rávág valamire… Szerencsére Leah használta már párszáz éve az órát, úgyhogy már nem ijedt meg a hangjától, következésképpen le tudta csapni olyan hangerővel, hogy az nem ébresztette fel Selenát. Átment a fiúkhoz becsomagolni az ajándékokat. Azt tervezték, hogy bemennek a szobába, felébresztik Selenát egy hangos „Boldog szülinapot!”-tal, aztán odaadják neki az ajándékokat, délben elviszik valahová ebédelni, a többit meglátják. Azt viszont kihagyták a számításból, hogy Selena nem lesz a szobájában, amikor bemennek. Márpedig nem volt. Az asztalon találtak egy cédulát: „Bementem a faluba, majd jövök, csak egy kicsit bevásárolok. Selena ”
– Ennek is a legjobbkor jut eszébe – dühöngött Will. Ingerültségéhez az is hozzátartozott, hogy kezdett éhes lenni, mert Laura egy mintát sem tudott lenyúlni eddig. – De ari… „csak egy kicsit bevásárolok”…
– Nyugi már! – nevetett Leah. Nem tudta, bosszankodjon, vagy nevessen Will dühén. Végül is a nevetés mellett döntött. Leültek, és vártak. Fél kilenckor nyílt az ajtó, és belépett Selena. Fülig ért a szája. Kinyitotta kék, hímzett táskáját, és három zacskót vett elő, tele piros, tömény málnaszörp sűrűségű folyadékkal.
– Friss reggeli! – kiáltotta, és ledobta a zacskókat az asztalra. – Vagy talán annyira nem friss… De reggeli. Két A pozitív és egy AB negatív, lehet válogatni.
A többiek felugrottak. Már tényleg nagyon éhesek voltak, úgyhogy rávetették magukat a vérre. Selena gyorsan kiment a szobából, és megállt az ajtó előtt. Már megtanulta, hogy nem célszerű vámpír közelében lenni, amikor az táplálkozik, és pláne nem célszerű nyitva hagyni az ajtót, amikor odabent vámpírok isznak. Várt türelmesen, és öt perc múlva Leah kinyitotta neki az ajtót. Arca messze nem volt olyan sápadt, mint szokott lenni. Selena bement, és leült. A fiúk zavartan néztek hol egymásra, hol Selenára, végül Will megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Öhm… Igazából ezzel akartunk ébreszteni, de… Boldog születésnapot! – azzal odanyújtott egy takaros kis csomagot, és megölelte húgát.
– Köszi! – mondta, és elkezdte… volna kibontani, ha nem megy oda hozzá Leah is, és ad egy csomagot. Selena szemlátomást csodálkozott, de elöntötte a hála új barátnője iránt, és nagyon megköszönte neki. És akkor jött Ryan is. Ezen aztán végképp csodálkozott, mert bár az utóbbi napokat együtt töltötték, és sokat beszélgettek, de megérkezésekor akkor se volt valami kedves. Selena neki is megköszönte, a többiek leültek mellé az ágyra, és elkezdte kibontani a csomagjait. Először Ryanét, az volt legfelül. Egy CD volt benne, Selena kedvenc bandájának a legújabb lemeze (amikor kibontotta, és örült neki, Ryan kihívóan nézett Leah-ra, hogy natessék, valamibennekemisigazamvolt. Leah csak bosszúsan legyintett, mert tudta, hogy nem, Ryannek NEM volt igaza), és egy Botticelli-album, mert arról meg beszéltek még az erdőben, hogy Selena egyik kedvenc festője Botticelli. Leah-tól egy gyönyörű ezüst-láncot kapott, kék opál medállal, hozzávaló fülbevalóval, karkötővel és gyűrűvel, Willtől pedig egy csomag pittkrétát, barnát, vöröset, feketét és fehéret, plusz egy flakon fixatívot . Mikor kinyitotta minden ajándékát, lementek reggelizni (illetve egyesek tányért bámulni). Selena felvette az új ékszereket, Willre bocsánatkérő pillantást vetett, és kijelentette, hogy fixatív helyett most inkább parfümöt használna, mire a többiek elkezdtek nevetni. Jó hangulatban telt a délelőtt, bár amikor feljöttek az ebédlőből, Selena berakta az új CD-jét, amit Ryan három percnél nem bírt tovább, kiment az erkélyre, és amikor Selena utánament, Ryan kijelentette, hogy örül, hogy a vámpírok nem tudnak hányni. Erre Selena nevetett, és kikapcsolta a zenét.
Délben, ahogy azt eltervezték, kivitték egy étterembe Selenát, és megebédeltek. Ez annyit jelentett, hogy ők is magukba diktáltak egy-egy adag salátát rántott hússal, miközben nagyokat fintorogtak, ha a pincér éppen nem nézett oda. A vámpírok ugyanis tudnak enni, csak fölösleges az emberi étel. Selena nagyokat nevetett rajtuk, tudta, hogy nem érzik az ízeket, úgyhogy csak szórakozásból fintorognak.
Miután elmentek az étteremből, vissza az iskolába, az első ember, akibe beleütköztek, Kovászbél volt, aki még mindig nem találta meg a bicskáját, tekintve, hogy mialatt odaértek Janó tábortüzéhez, és Ryan visszakiáltott, valaki tényleg ellopta. Ezzel már nem tudtak mit kezdeni, megadóan hagyták, hogy átkutassa a zsebeiket és a táskáikat.
– Van egy biztos tippem, amiből következik, hogy még ma kitekerem Gresham nyakát – morogta Will.
– Mi van, Kovászbél rájött a csillárra?
– Igen, tegnap este. Minden hajnalban négytől az istállóban kell segítenie. Két hétig. De fej nélkül nehéz lesz – vicsorgott Will.
– Na… nyugodj már le, nem történt semmi komoly! Csak átnézte a táskát.
– És ha majd átnézi a szép, szende kislány szép, gyöngyös táskáját, és talál benne három liter vért, akkor se lesz semmi? – kérdezte gúnyosan Will. Selena megdermedt. Erre nem gondolt.
– Oké, akkor… Majd belerakom a blúzomba, vagy mit tudom én… De hagyd békén Johnt! Illetve kérd meg, hogy adja vissza azt a nyamvadt bicskát, de ne rendezz vérfürdőt, még átvitt értelemben se!
– Oké – morogta. – John Gresham… Hát, nem szívesen, Sel… – azzal megelőzte a többieket, de hirtelen visszafordult: – Legalább az istállóban hadd lökjem bele a trágyába!
– Will… – szólt Selena figyelmeztetően. Will elhúzta a száját. Soha nem volt jóban John Greshammel, de főleg azért utálta, mert Gresham folyton provokálta, mindig direkt bosszantotta, aztán kinevette, hogy nem mer ütni. Willnek pedig néha nehéz volt visszafognia magát. Márpedig ha csak meglegyintené is… Selena látta, mire gondol Will, és kijelentette:
-… akkor osztódással szaporodna John összefüggetlen testrészeinek száma. Will, hagyd ezt! Az, ha felbosszantod magad, nem segít!
Will fújt egyet, majd dühösen elcsörtetett mellettük, és felment a szobájába. Leah és Ryan értetlenkedve, Selena pedig aggódva nézett utána.
– Ryan, légy szíves figyelj rá, mert még valami oltári nagy baromságot csinál! – mondta Selena elhalóan.
– Oké. De ki ez a Gresham?
– Osztálytársatok. Egy patkány, tényleg, de nem akarom, hogy a bátyám gyilkos legyen! Még balesetből se. Ennek pedig, tekintve az erőviszonyokat, elég nagy az esélye, ha nem állítod le…
– Rendben, megpróbálom. De engem összvissz hat napja ismer, rólad viszont mindig tisztelettel beszél, úgyhogy ha neked nem sikerült, hát ne nagyon reménykedj…
– Igen, de két különböző dolog, ha egy nála sokkal idősebb vámpír kéri, és ha egy nála egy évvel fiatalabb ember… Mindegy, próbáld meg, kérlek!
– Mondtam már, megpróbálom.
– Jézusom, holnap harmincegyedike! Jönnek a többiek! Na, szép napotok lesz… – mondta vigyorogva.
– Öhm… miért is? Van valami hülye szokás az újak fogadásával kapcsolatban, vagy mi? – kérdezte kicsit idegesen Ryan.
– Nézz tükörbe, és rájössz… Semmi összefüggés a holnapi nap és a között, hogy újak vagytok. Willnek sincsenek túl fényes kilátásai… de valamit valamiért, nem igaz? – kacsintott Ryanre, majd megpördült, mert valaki a nevén szólította. Az igazgatónő volt az.
– Anita! Szia!
– Jó napot! – köszönt Leah és Ryan is.
– Sziasztok – mosolygott Anita. – Látom, megvagytok így együtt, nem is zavarnék sokáig, csak szeretnék boldog születésnapot kívánni, és ezt odaadni – nyújtott egy csomagot Selena felé.
– Köszi szépen! – kiáltotta Selena, és megpuszilta Anitát.
– Akkor, további jó szórakozást! Sziasztok!
– Szia!
– Viszlát!
– Kedvesnek tűnik – jegyezte meg Leah.
– Mert az is – felelte Selena. – És igazgatónak is jó. Énektanárnak pláne.
– Énektanár? Tanít is? – csodálkozott Leah. – És a kórust is ő tartja?
– Igen. Jöttök ti is?
– Persze. Egy szakkört kötelező felvenni, és ha énekelni úgyis tudunk…
– Na persze… Könnyű nektek… Mázlista vámpírok… – morogta Selena. – Menjünk fel, szeretném megnézni, mit kaptam Anitától.
Felmentek, persze Ryan a saját szobájába, ahonnan át is jött az erkélyen keresztül, és rángatta magával a még mindig dühös és ideges Willt. Selena kibontotta a csomagot; egy gyönyörű, gyöngyházszürke estélyi volt benne, valószínűleg nem minden célzatosság nélkül… De tényleg szép volt.
– Will, hány mondattal készültél holnapra? – kérdezte tréfásan Selena, hogy elterelje bátyja gondolatait Greshamről.
– Ajaj… még egyel se… Nem baj, talán megtalálom a tavalyiakat…
– Elárulnátok, miről beszéltek? – kérdezte Leah gyanakvó vigyorral az arcán.
– Will amióta átváltozott egyformán tölti az összes vakáció utolsó hetét: listát ír azokból a mondatokból, amikkel le tudja vakarni magáról a lányokat – adta meg a választ Selena. – De most elfelejtette, úgy látom… Nem baj, majd improvizálsz!
– Nem biztos, hogy annak jó vége van, ha én improvizálok – morogta Will. – Sel, most tényleg vészhelyzet van! Légyszi, csak most az egyszer segíts!
– Ryan? Nincs ötleted? – kérdezte Selena a sarokban vigyorgó Ryant.
– De, asszem van – mondta láthatóan nem túl lelkesen a gondolattól, hogy másnap egy rakás lányt le kell ráznia. Addig szórakoztatóbb volt a dolog, amíg nem róla volt szó…
– Egyébként meg mi az, hogy most az egyszer? – kérdezte Selena tettetett felháborodással.
– Bocsánatáért esedezem, hölgyem! – morogta Will.
– Még meggondolom, uram! – vágott vissza „sértődötten” Selena.
Will mindenesetre kicsit jobb hangulatban volt már, és szemlátomást felvillanyozta a gondolat, hogy Ryan ugyanazt, ha nem többet fog kapni, mint ő, és valószínűleg Leah-t és Selenát se fogják békén hagyni a fiúk.
Hétfőn, augusztus 31-én reggel már hétkor megérkeztek az első diákok, de akkor még a kollégiumban kellett maradniuk, nem találkozhattak a fiúk a lányokkal, tehát a bajok még nem kezdődtek el. Még…
Leah és Selena már korán felkeltek, Leah megismerkedett pár új emberrel. A hétórás vonattal érkező diákok között volt három osztálytársnőjük. Mindhárman nagyon csinosak voltak, és látszott rajtuk, hogy ezzel teljesen tisztában vannak. Mrs. Hope rögtön Leah-hoz irányította őket, hogy ismerjék meg az „új lányt”, tehát a hármas elindult a folyosó utolsó ajtaja felé. Négyágyas szobában voltak, tehát volt még egy szobatársuk, aki már az előző héten itt volt, és már előadta, hogy érkezett egy új lány szívdöglesztő báttyal. A lányok tehát igencsak kíváncsiak voltak.
Will és Ryan szokás szerint bent volt a lányok szobájában, de amikor meghallották a közeledő lépteket, távoztak az erkélyen át. A következő pillanatban kopogtak. Selenáék „tessék”-jére benyitottak.
– Szia, Selena! – köszöntötték Selenát barátságosan, megölelték, majd Leah felé fordultak.
– Sziasztok! – köszönt Selena is, majd gyorsan bemutatta nekik Leah-t. – Lányok, ő itt Leah Chesterton. Amber Hawkes, Bonnie Daniels és Carmen Close – mutatott körbe. Leah végignézett rajtuk. Kedves, okos, de ezzel nem élő, fiúk után rohangászó lányoknak tűntek. Amberből erősen sugárzott a vezető egyéniség, azonnal látni lehetett, ki a Hármas vezére. Fekete, szögegyenes haja csillogott a reggeli napfényben, kék szeme világított barnára sült bőre mellett. Bonnie haja lángvörös volt, szeme pedig sötétzöld. Rendkívül csinos volt a zöld miniruhájában. Carmen neve igencsak híven tükrözte személyiségét. Lángoló természetű, meglehetősen vad, de kedves lány volt, aki mindig pirosat és feketét hordott. Ők hárman elválaszthatatlanok voltak, és bár eddig Will legnagyobb rajongói voltak, Carmen kivételével mindhárman várták az új, még Willnél is jobb pasinak kikiáltott Ryant. Carmen tényleg szerelmes volt Willbe, épp ezért nem tudta különösebben izgatni más. Miután bemutatkoztak, ezt nem is titkolva rögtön elkezdték kérdezgetni Leah-t a fivéréről. Leah egy ideig próbált válaszolgatni a kérdésekre, de végül elege lett, átkopogott a fiúk szobája felőli falon, és átkiáltott, hogy jöjjenek be hozzájuk.
– Hogy a fenébe jöhetnének? – kérdezte hitetlenkedve Amber.
– Az erkélyen – válaszolta Selena, és valóban, már fel is tűnt az ajtóban a két fiú. Will állt elöl, így nem láthatták Ryant, amíg be nem léptek a szobába. Will kedvesen köszönet a lányoknak, majd ellépett Ryan elől. A lányok egy hosszú percig bambán álltak. Ryan türelmesen várt. Megszokta már, hogy így hat az emberekre, de mégis bosszantotta a dolog, különösen, amikor eszébe jutott, hogy még valamit Selena javára írhat: ő nem reagált így. Akármennyire megkedvelte Selenát, még mindig nem tartotta okos dolognak a barátságukat. Féltette őt. Egy kollégiumban élni három vámpírhoz ennyire közel nem életbiztosítás… Bár az könnyített a helyzeten, hogy Selenán mindig iszonyú sok ezüst volt, tehát nem igazán akarták megtámadni már ösztönből sem, nemhogy szándékosan… Napfényben is viszonylag könnyű volt távol tartani magukat tőle, mert az ösztöneik felerősödésébe az is beletartozott, hogy nem lesznek öngyilkosok semmi szín alatt. Tehát Ryan mindig ideges lett, ha Selena újabb jó tulajdonságait fedezte fel. Most állt, és várta, hogy a lányok magukhoz térjenek. Amber volt az első, észbe kapott, és kezet nyújtott Ryannek.
– Hello, én Amber Hawkes vagyok. Ők pedig Bonnie Daniels és Carmen Close – mutatott körbe, miközben forró, szempillarebegtetős pillantásokat lövellt Ryanre. Ryan úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre. Valójában halálosan bosszantotta, az viszont meglehetősen kedvére volt, amikor Carmen egy hűvös „Szia!”-nál nem volt hajlandó többet mondani, láthatóan jelezni akarta, hogy nála labdába se rúghat. Bonnie viszont ugyanúgy viselkedett, mint Amber. Nem volt ebben semmi meglepő, nem is csodálkozott, csak bosszankodott. Selenát meglehetősen szórakoztatta a dolog, Will pedig elégedetten konstatálta, hogy kettővel csökkent a rajongótáborának létszáma. Bár Carmen még ott volt, de erre próbált nem gondolni. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ő már kislány koruk óta ismerte Amberéket, és mindig is kedvelte őket, de soha nem tudott rájuk máshogy gondolni, mint barátra. Márpedig – ahogy azt ő nagyon is jól tudta – Carmennek már régóta tetszett. Leah pedig – akinek, mint tudjuk, nagyon jó emberismerete volt -, látta, hogy Amberék milyen kedves lányok, ugyanakkor kicsit rosszul lett a gondolattól, hogy neki nemsokára neki ugyanilyen fiúkat kell leráznia. Itt volt az ideje, hogy lemenjenek reggelizni. A fiúk visszamentek a szobájukba, a lányok is a saját lépcsőjükön indultak el az ebédlő felé. Közben Amber rögtön kérdések tízezreit tette fel Selenának és Leah-nak Ryannel kapcsolatban. Szerencsére elég hamar leértek, és a társalgóban ismét találkoztak a fiúkkal, tehát nem tudta túl sokáig nyaggatni őket. Az ebédlőben Selenáék leültek a megszokott asztalukhoz a sarokban, Amberék pedig irigykedve nézték őket a sajátjuktól, ami a terem túloldalán volt.
– Kedves lányoknak tűnnek – törte meg a csendet Leah. Ryan fújt egyet.
– Igen, tényleg rendesek, de azt hiszem ők is az egyik okai annak, hogy örülök, hogy nem fiúnak születtem – húzta a száját Selena.
– Na, azért azt is ki lehet bírni… – mondta Will. – Nekem legalábbis sikerült kilenc évig…
– Egyébként megnyugodhatsz, Ryan, ilyen szempontból ők a legrosszabbak, úgyhogy ennél már csak jobb lesz – próbálta vigasztalni Ryant Selena, bár sejtette, hogy kevés sikerrel. Reggeli közepén megérkezett Chris és Laura, és amikor meglátták a terem túlsó oldalán ülő négyest, feléjük vették az irányt. Miután köszöntek egymásnak, illetve Willék bemutatták Leah-t, Laura elővett egy málnaszörpös üveget, ami színültig volt piros folyadékkal, és avatatlan szem nagyon simán elhitte volna, hogy az tényleg málnaszörp.
– Chris nagymamája a múlt héten készítette – mondta, mert Amberék éppen végeztek, és az asztal mellett vonultak el. – Nagyon finom, tényleg istenien tud főzni! – tette hozzá a nagyobb hatás kedvéért.
– Köszi szépen – mosolygott Selena, és elvette, bár kicsit furcsállotta Laura hozzáállását a dologhoz. Elköszöntek, de Chris elhaladtában odasuttogott neki:
– Elmondtam neki, ne haragudj! – azzal távoztak. Selena próbálta megemészteni a hírt, de végül úgy látta, Laurát egyáltalán nem érdekli a dolog, tehát nincs oka aggódni. Felmentek a szobába, betették a hűtőbe a „málnaszörpöt”, majd leültek, és néztek maguk elé. Nem volt kedvük visszamenni, holott tudták, hogy mostantól kezdve sorozatosan érkeznek a diákok. Vagy talán éppen ezért… Végül az vetett véget az ücsörgésnek, hogy Willék meghallották, amint valaki hajtűvel próbálja kinyitni a szobájuk zárját. A fiú felpattant, és iszonyú dühbe gurult. Ryan is ideges lett, de azért lefogta Willt, és megkérte, hogy gondolja végig, mit csinál. Visszamentek az erkélyen keresztül, és kivágták a szoba ajtaját. John Gresham állt ott, hajcsattal a kezében. Lassan gonosz vigyorra húzódott az ajka, és kihívóan figyelte, ahogy Will feje vörösödik. Ekkor Ryan berángatta Willt a szobába, majd kiment, és nagyon halkan odasziszegett Gresham-nek:
– Idefigyelj, fogd vissza magad, különben megnézheted, mit csinálunk veled! – A szöveg maga teljesen átlagos volt, de lehetett valami Ryan arcán, ami elvette Gresham kedvét a kötözködéstől, inkább elrohant. Ryan nagy lendülettel bevágta az ajtót, majd megindult az erkély felé, és ismét átment a lányokhoz.
Miután nem nagyon tudtak mit kezdeni magukkal, lementek a társalgóba, és szembenéztek a nyári vakációról visszatérő osztálytársaikkal. Ahogyan Selena arra rámutatott korábban, Amber volt a legrosszabb, ami jöhetett, a délelőtt tehát egészében véve jól sikerült.
Délután ismét kisütött a nap, tehát kénytelenek voltak kimenni az erdőbe. Biztonságosabb volt ott, ahol az egyetlen emberi lény Selena volt, körül-belül fél kiló ezüsttel a testén.
Este, amikor visszaértek a kollégiumba, nagy felfordulást találtak: Gresham bement a lányok lakrészébe, ott megpróbálta feltörni Selenáék zárját. Ez sikerült is neki. De balszerencséjére Hope éppen kijött a szobájából, és észrevette. Persze átvitte az igazgatónőhöz, és amikor ki kellett pakolni a zsebeit, hogy mit vitt el, kihullott a kezéből Kovászbél bicskája.
8 hozzászólás
Jó, tetszik.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm! 🙂
Emma
Jó lett, csak vigyázz a sok "volt"-tal. Helyettesíthetnéd más kifejezéssel, és még tutibb lenne:)
Köszönöm a kritikát, kedves Doreen :). A "volt"-okkal teljesen igazad van, de azóta már javítottam, csak ez még egy átnézetlen változat volt, amit felraktam. De köszönöm a figyelmeztetést 🙂
Emma
Látom, te is olvastad Stepheline Meyer Alkonyat című könyvét. 🙂
Húha, miből jöttél rá? 😛
Egyre jobb,bár a vámpírok nem félnek az ezüsttől,ez csak babona,szóval nekem ez a vámpírábrázolás nem tűnik olyan hitelesnek,meg lehetne egy kicsit gazdagabb a lélekábrázolás,de mindent összevetve nagyon cselekményes és "olvastatja magát",szóval ismét csak gratulálni(drakulálni XD) tudok hozzá!:)
Köszönöm, kedves Misanthrope! Ami a vámpírokat illeti, azt hiszem, épp elég változatosak ahhoz, hogy mindenki olyannak írja meg őket, amilyennek akarja… legalábbis én még nem olvastam két olyan könyvet, amiben egyforma vámpírok voltak. De könnyen lehet, hogy tévedek… 😛 köszönöm a kritikát még egyszer! 🙂