Prológus
Őfelsége az ablak előtti komódnak támasztotta a kezét, s a kint dúló vihart figyelte. Kék szemében villámok táncoltak, fülében csak úgy dörgött az ég. A villanások csatáját ekkor egy robbanás rázta meg, mintha ágyúk szóltak volna. A férfi visszafordult vendége felé.
– Hozza el nekem azokat a hajókat, Monsieur – mondta.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, uram – bólintott az idegen.
– Az nem elég. Sokkal több energiát kell befektetnie.
– Értettem – hajtotta le a fejét a vendég.
– A parancsokat az asztalon találja – mutatta az iratok pontos
helyét a király. – Ne térjen el tőlük, csak ha nagyon szükséges.
– Úgy hajtom végre az utasításokat, ahogy őfelsége rendelkezett – vágta rá a férfi.
– Jó – mosolyodott el a király. – Távozhat. A hét végére vételezze a hajójára szükséges rakományt, és induljon útnak!
A vele szemben álló kapitány helyeselt.
– Ne feledje, a becsvágyó sorhajókapitányok azonnal lenyugszanak, ha egy kevés aranyról van szó. Remélem, sejti, miért mondom ezt.
– Igen, felségem – mondta a férfi. – Ám ha elfognak, több aranyat zsebelhetnek, mintha…
– Akkor hát sok pénzre lesz szükségünk – vágott közbe a király. – No, eredjen!
A kapitány mögött bezáródott az ajtó és őfelsége egyedül maradt a félhomályban úszó helyiségben. Ásított, majd újra kipillantott a hadakozó villámok összevisszaságába. Már roppant közel járt terve megvalósításához.
1. Fejezet
Az indulás
1759. Október 23.
Az angliai Barton-le-Clay falu fölül a vihar már elvitte sátorfáját, csupán bágyadtan szemerkélő eső maradt utána.
Lawrence Tonkin bosszúsan vágta be régi munkahelyének ajtaját. Tehetetlen dühében fortyogva indult el az otthonába vezető úton, de néhány lépés után máris elszállt bosszúsága. Mindig ez történt, és sajnálta, hogy képtelen néhány percnél hosszabb ideig dühös lenni.
A korábbi heves vihar eloltotta az utcai lámpásokat, így csak a megérzésére hagyatkozhatott. Sok-sok évig sétált ezen a járáson mindkét irányba. A hajnali ébredések után ezt a macskaköves járdát koptatta útban munkahelye felé, este pedig fáradtan és nyűgösen botorkált rajta haza szeretett családjához.
Kastélyra emlékeztető házuk a falu szélén álldogált. Lawrence örökké hálás lesz felesége, Isabella Winbolt apjának, Jack Winboltnak, aki megvásárolta e csodálatos épületet a kis család számára. Ugyanakkor kettős érzések szorongatták már hosszú ideje. Míg Jack tette megmelengette a szívét és örült, hogy megkönnyítette a dolgukat, addig belül keményen ostorozta magát, amiért képtelen pénzügyi biztonságot biztosítani feleségének és lányának.
Szegénysége legfőképp múltjából eredt. Fiatalkorában egy kalózhajóra szegődött, s ez az esemény végigkísérte – vagy végigkísértette – egész életét. A hajónak nem is lehetett más a sorsa, mint hogy elfogják. Ő szerencsésen megmenekült, de, hogy barátaival azóta mi történt, azt homály fedte. A túlélőket nagy valószínűség szerint börtönbe vetették, ahol hosszú sínylődést követően meghaltak, vagy éppen már szabadlábon vannak. Remélte az utóbbit, azonban jól tudta, hogy mindannyian nem vészelhették át szabadságuk elvesztését. Mindmáig emésztette a tudat, hogy egyedül ő vetette magát a vízbe, miután elfogták a hajót.
Az anyagiak terén Isabella sem tudott sokat hozzátenni a családi kasszához. Munkáját tekintve ruhatervezőként dolgozott egy neves vállalkozásnál, Londonban. A baj csupán az, hogy a vészterhes idők súlya alatt igen veszélyesnek bizonyult bejárnia a nem túl közeli városba. Vészterhes idők? Nos, háború tizedelte a világ országainak népességét, lassan már négy éve. Valamiféle csoda folytán Anglia földjét még egyetlen puskalövés sem érte, de a kiküldött csapatok már javában csatároztak az ellenséggel.
Lawrence végre elérte az utca végét, és ráfordult a faluból kivezető rövid porútra. Itt már annyi fény sem volt, ami a település házainak ablakaiból kiszűrődött. Egyetlen világ az ő otthona felől látszott, s a nagy sötétségben ez vezette.
Megérkezvén ránehezedett a kilincsre és kitárta a súlyos ajtót. Alig lépett be az előszobába, a gyertyák fénye kirajzolta vonásait Középmagas termete és széles válla ellenére igencsak soványnak tűnt. A krisztusi korban lévő férfi jóval idősebbnek látszott éveinek számánál, ráadásul arcát több kisebb-nagyobb heg is tarkította, ám mindez cseppet sem hátráltatta abban, hogy még Isabella megismerése előtt bármelyik nőt megszerezze. A hölgyek általában epekedtek vonzó kinézetéért, de amikor beléjük hasított a tudat, hogy egy szegényes szabóval állnak szemben, rögtön kihátráltak a közeledésből. Isabellával viszont másként történt: feleségével találkozásuk első pillanatától fogva kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak, s Lawrence meglepetésére Isabella nem szaladt el hanyatt-homlok a szörnyű hírtől, hogy ő munkanélküli. Kettejük kapcsolata végig tökéletesen működött: semmi veszekedés, semmi civakodás, csak a szerelem. Ebből a szerelemből született kislányuk, Nia Tonkin. Csakhogy Isabella családja, a Winboltok, cseppet sem voltak derűlátóak kislányuk férjével és unokájuk apjával kapcsolatosan, ugyanis a mai napig képtelenek felfogni, hogyan mehetett hozzá Isabella egy ilyen csavargóhoz, ahogy ők emlegették Lawrence-t. Házasságukkal tehát mindketten ki lettek utálva a családi fészekből, noha Mr. Winbolt mintha szimpatizált volna a vejével.
Érdemes megemlíteni, hogy a Winbolt évtizedek óta befolyásos család, így némiképp érthető viszolygásuk Lawrence irányában.
Levette sáros cipőjét, és feszengve turkált sötét, borzos hajában. Hirtelen isteni illatok csapták meg az orrát, egyúttal csörömpölés hallatszott a konyhából.
– Ó, Law! – sóhajtott Isabella a tűzhely előtt állva. – Azt hittem, már elvitte a vihar azt a kis kalyibát.
– Bárcsak ezért késem volna – mondta Lawrence, és leült egy székre.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a felesége és kíváncsisága jeléül otthagyta a készülő ételt.
Lélegzetvételnyi szünet következett. Nyögd ki!, biztatta magát Lawrence. Kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. Az isten szerelmére, nyögd már ki!
– Kirúgott… Mr. Murray kirúgott…
– Ne! – hőkölt hátra Isabella. – Ugye, ugye csak viccelsz?
Law fejét rázta.
Felesége arcára teljes értetlenség ült ki.
– De hát miért? Elszóltad magad? Megtudta, hogy ki vagy?
– Szó sincs róla – legyintett Lawrence. – Mr. Murray elköltözik és bezárja a boltot. Nekem pedig nincs pénzem tovább üzemben tartani.
Law sejtette, hogy Isabella azonnal a lelepleződésre fog gondolni, ugyanis szökése után komoly értékű kézre kerítési díjat tűztek ki a fejére, amely igencsak megnehezítette a mindennapjait. Hetekig bujkált különféle települések határában, s csupán éjszaka merészkedett be a városokba élelmet lopni. A dolog apropója az volt, hogy mivel ő tengeri szökevénynek számított, a személyleírását és ismertetőjeleit az összes kikötőnek elküldték szerte az országban.
Jelenleg álnévvel birtokolta a házat, és így járt-kelt az utcákon is. Alkalomadtán már kikötőkbe is volt bátorsága lesétálni, mert úgy tartotta, hogy időközben mindenki elfelejtette az arcát, hisz tíz év is eltelt a történtek óta.
– Nem tudnád valahogy marasztalni? – kérdezte a felesége.
– Egy üzletembert marasztalni, aki talált egy sokkal jobb pénzforrást? – megrázta a fejét. – Értelmetlen.
Isabella lerogyott egy székre és elnyújtott percekig a padlót bámulta. Gyönyörű vagy! – gondolta magában Law, ahogy végignézett feleségén. Egyszerű, otthoni ruhát viselt, amit a főzéshez felvett kötényke takart. Világosbarna haja a két vállát simogatta, ugyancsak barna szemében elkeseredettség tükröződött. Talán ez volt az első alkalom, hogy csalódottságot vélt felfedezni feleségén. S ez most csak neki szólt. Isabella nem a helyzeten kesergett, hanem magában Lawrence-ben csalódott. A már így is gondterhelt nő most végképp megtört. Nem volt elég, hogy rengeteg támadást kapott az utóbbi időben, főleg családjától és a falubéliektől, akik öntelt és fukar nőnek állították be, ami persze nem igaz, még ez is bekövetkezett. Nem volt több lehetőség, nem teketóriázhatott többet. Cselekednie kellett.
– Megkapod az e heti fizetésedet? – kérdezte Isabella.
– Nem – felelte Lawrence. – Hiába kértem, hiába erősködtem…
Felesége a kezébe temette arcát, és nagyokat sóhajtott. Ebben a pózban üldögélt egy ideig, s csak akkor pattant fel, amikor a konyhát beborította az égő burgonya szaga.
– Istenkém – kesergett az ételen végzett utolsó simítások közben. – Teljesen hasznavehetetlen vagyok…
Lawrence felállt, és átölelte feleségét.
– Nem a te hibád. Miattam van ez is.
– Nem, nem – rázta a fejét Isabella. – Ne is próbált bemagyarázni nekem, hogy mindenről te tehetsz. Ez annyira jellemző rád.
– Akkor vedd magadra az egész problémát – gúnyolódott Law. – Nekem édes mindegy.
– Gondold át, szerelmem! Gondold át! – mondta Isabella. – Nem keresek pénzt, és itthon is…
– Ne beszéljünk róla – javasolta feleségének. – Élvezzük ezt az estét, és aludjunk egy jót! Holnap megbeszéljük.
Az eddigieknél sokkal hosszabb csönd ült a konyhára. Mindketten gondolataikba mélyedtek, bár Lawnak egyre jobban korgott a gyomra, így nem tudott koncentrálni.
– Nincs más lehetőség, minthogy… – szólalt meg Isabella.
– Minthogy?
– El kell menned Ipswich-be.
– Ipswich-be? Mi a fenének? – kérdezte Law, de aztán rájött, hogy nem kellett volna értetlenkednie. A Winbolt család birtokai Ipswich-ben találhatóak. – Tehát azt akarod, hogy szerezzek pénzt.
– Igen – bólintott a felesége.
– Tudom, a kapcsolatod a családoddal nem tökéletes, ugyanakkor…- kezdte Lawrence.
– Értsd meg, engem be sem engednének a házba. Gyűlölnek. Gyűlölnek, amiért szeretlek.
– Mégiscsak a vérük vagy – próbálkozott Lawrence. – Nem tilthattak ki végleg.
– Kérlek, menj el – mondta Isabella, és rövid csókot nyomott férje szájára. – Apámmal egészen jól kijöttök. Csak vele beszélj, rá se nézz anyámra.
– Úgy gondolod, anyád szó nélkül fogja hagyni, ha az utált családtag besétál a kúriába? – nevetett gúnyosan Law. – Nem úgy ismerem.
– A háznál apám az úr – szögezte le a felesége. – Anyám nagyhangú, az igaz, de apámnak ő sem mondhat ellent.
– Jól van, megteszem, amit kérsz – vágta rá Lawrence. – De most már együnk.
– Ez a te érdeked is – mondta Isabella, és elkezdte kiszedni a tálalószekrényből az evőeszközöket. – Szólnál Niának?
Law sarkon fordult, és bement a nappaliba. A helyiség közepén lépcsőfeljáró állt, amely további emeletekre és a padlásra vitte fel az embert. Ők, mivel mindössze hárman laktak egy királyi udvartartást is elszállásolni képes palotában, az alsó szinten kívül csupán az első emelet egyetlen szobáját használták ki, ez volt kislányuk birodalma.
– Drágám! – Isabella dugta ki a fejét a konyha boltíve mögül.
Lawrence hátrafordult.
– Egyelőre ne szóljunk neki – mondta felesége.
Law bólintott, és a kislány nevét kiáltotta. A harmadik próbálkozásnál aztán kivágódott az ajtó, s Nia dübörgött le a lépcsőfokokon.
– Szia, apa! – ölelte meg a kislány. – Milyen volt a napod?
– Tűrhető – morogta Lawrence. – Kész a vacsora, foglalj helyet!
Nia elsuhant mellette, szőke haja lobogott. Kék szeme és átlagnál alacsonyabb termete miatt egyik családtagjára sem hasonlított. Borongós hangulatú napjain Lawrence elgondolkodott, hogy van-e köze egyáltalán a kislányhoz, de aztán hamar elvetette e képtelen gondolatot, mert feltétel nélkül bízott feleségében, ráadásul emlékezett is Nia fogantatásának éjszakájára. A kilencéves kislány a Barton-le-Clay-i elemi iskolába járt, s figyelemreméltó tanulmányi eredményeivel, valamint a matematika iránt tanúsított érdeklődésével jócskán meglepte szüleit. Lawrence nem volt tanult ember, noha lehetett volna, ha nem kerüli el nagy ívben az iskolát annak idején. Egyedül a hajózáshoz szükséges tudományokból ragadt rá egy s más, de az is csak gyakorlati szinten. Isabellát ugyan tanítgatták otthon, ám az irodalmon kívül semmit sem tudtak megkedveltetni vele, azt viszont a mai napig szerette, hisz rengeteget olvasott.
A terített asztalon már várt rájuk az íncsiklandozó illatú vacsora. Mindjárt helyet is foglaltak, aztán Isabella nekiállt a törtburgonyát és a salátát a tányérokra pakolni. Szegényes étkezés volt, s ahhoz méltóan, egy szó nélkül fogyasztották el. Amint Lawrence látta, hogy Nia az asztalra fekteti a villáját, egyből megrohamozta.
– Figyelj csak – pillantott kislányára. – Egy fontos dologról kell beszélnünk.
– Mi történt? – Nia egy kissé megütközött, de aztán apja mosolya visszazökkentette a régi kerékvágásba.
Lawrence megköszörülte a torkát. Nehéz volt ilyen témákat megvitatni Niával, kiváltképp, ha még az igazságot is rejtegetni akarta előle. Felesége kérésére sosem beszéltek vele vagy éppen előtte a pénzről, ami, jól tudták, éppúgy súlyos hiba egy gazdag családban, mint egy szegényben. Law kételkedett benne, hogy kislánya egyáltalán tisztában van-e a pénz tényleges fogalmával. Ezen is változtatni kívánt, ám nem most. Úgy vélte, egy utolsó hazugság még belefér.
– Semmi különös nem történt. Csupán arról van szó, hogy egy időre el kell utaznom a fővárosba.
– Mennyi időre? – kérdezte Nia.
– Csak a szokásos – legyintett zavartan Lawrence -, elintézek néhány ügyet Port Bailnes-ben. Nem maradok sokáig, de az utazás nehézségeiből kifolyólag akár egy hétig is odalehetek.
– Rendben, apa – felelte a kislány. – Mikor indulsz?
Lawrence annyira elgondolkodott Nia válaszán, hogy nem is hallotta az azután feltett kérdést. Nagyon meglepte a reakció. A kislány általában kiborult és sírt, amikor bármelyik szülője huzamosabb időre elhagyta a házat, s így most elég furcsán hatott beletörődése. A változást Isabella is észrevette. Sikerült elmosolyodnia.
– Drágám, Nia arról érdeklődött, mikor indulsz – ismételte meg.
Law felkapta tekintetét üres tányérjáról, és megrázta a fejét.
– Bocsássatok meg, nehéz napom volt – mentegetőzött. – Egyébként úgy tervezem, hogy ma este összepakolom a szükséges útravalót, és hajnalhasadtával indulok is. Ne aggódjatok, ahogy tudok, írok!
– Reméltem is – fonta keresztbe a karját Isabella.
Az étkezés befejeztével a házaspár elmosta és elpakolta a koszos tányérokat. Nia közben felszaladt a szobájába és bezárkózott. Folyton ezt csinálta.
Mikor végeztek, Lawrence benyitott a közös hálószobába. Kitárta az ablakot, rágyújtott egy pipára, majd élvezte a füstöt és a haját borzoló esőszagú szellőt. Néhány perc tétlenkedés után azon kezdett morfondírozni, mire lehet szüksége az út során. Pipával a szájában előkotorta a helyiség végében álló szekrény egyik fiókjából ősrégi utazótáskáját. Eltávolította róla a port, és végigmérte. A kopott, halványsárga színű batyu oldalán a neve állt: Lawrence Tonkin. Felnevetett, és nekilátott, hogy eltűntesse a táskára ragasztott betűket.
Ezzel végezvén bepakolt az utazóládába néhány göncöt, egy távcsövet, egy dobozt az iménti vacsora maradékával, és végül, de nem utolsósorban pisztolyát, elegendő lőszerrel. Sosem lehetünk elég óvatosak, gondolta.
Eloltotta a pipáját, a leégett dohányt pedig a kandallóban táncoló lángok közé borította. Aztán leült az ágy szélére, és elnyomott egy ásítást. Borzasztó fáradtság járta át az egész testét, de illendő lett volna megvárnia feleségét, hogy kellőképpen elbúcsúzhasson tőle.
Sajnos nem sikerült. Éppen a családja jövőjét illetően tanakodott, mikor a csekély számú munkalehetőségek összekeveredtek a fejében, s elaludt.
Nem sokkal később – erre a következtetésre azért jutott, mert a hatalmas franciaágyon Isabella helye ekkor még üresen várakozott – azt vette észre, hogy ruhástul fekszik a térfelén. Félálomban lekapta magáról az ingjét, és a nadrágját, majd bebújt a takarók alá. Az álmok szövevényes rengetegébe az újból eleredő eső cseppjeinek kopogása taszította bele.
Átaludta az éjszakát, s frissen, kipihenten ébredt. A korai órában még nem szűrődött be világosság az ablakon, ezért kénytelen volt gyertyát gyújtani. Próbált halkan öltözködni, nehogy felébressze a mellette szunyókáló Isabellát. Sejtette, hogy tegnap este későn feküdt le, mostanában alig aludt.
Kint, a konyhában főzött magának egy jó erős kávét, és nagyokat szívott pipájából, miközben a kerti fák susogását hallgatta. Az eső végleg elvonult Barton-le-Clay fölül, de a fellegek egy tapodtat sem mozdultak a helyükről, s szürkére festették a percről-percre világosodó eget.
– Jó reggelt, édes! – köszönt rá egy bő fél óra múlva Isabella, és csókot nyomott a természetet kémlelő férje homlokára. – Jut nekem is kávé?
– Persze! – mondta Lawrence és levette végre tekintetét az ablakról. Nem hiába az ősz volt a kedvenc évszaka. – Szolgáld ki magad!
Bella kávét töltött egy bögrébe, és leült férjével szemben az asztalhoz.
– Belekukkantottam a táskádba – jegyezte meg a felesége. – Félsz az elfogatási parancstól, jól tudom, de azt a pisztolyt itthon hagyhatnád. Nyugodtabb lennék.
– Nem szállok vitába veled, Isabella – szögezte le Law. – Szükségem van a fegyverre.
– Értem – bólintott a felesége. – De mi lesz velünk? Baj esetén tudnék mit kezdeni azzal a pisztollyal, azonban nélküle tehetetlen vagyok.
– Emlékszel még a vadászpuskámra? – kérdezte Lawrence. – Ha teljes biztonságban akarod érezni magad, a komódban megtalálod. Használni is tudod, bár kétlem, hogy lesz rá alkalmad az öt napos távollétem során. – Kissé gúnyos hangnemben buktak ki száján a szavak. Nem értette, mire fel ez a komédia.
Isabella vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani férje szarkazmusát, ennyit mondott csupán:
– Jó. Remélem igazad lesz.
– Reggelizzünk! – tárta szét a karját Law, hogy oldja a fesztültséget.
A tányérokba pirítós került, amit jóízűen elfogyasztottak, újfent némaságba burkolózva.
A rövid étkezés befejeztével Lawrence Tonkin készen állt az indulásra. Kezében utazótáskáját szorongatta, s legjobb viseletében állt az ajtóban felesége előtt.
– Biztosan nem akarod felébreszteni Niát? – érdeklődött Isabella.
– Nem, nem – rázta a fejét Law. – Hadd aludjon csak.
– Jól van – nyugtázta a felesége. – Hát akkor, vigyázz magadra, Law!
Forró csókkal búcsúztak egymástól, de Lawrence a csók után sem engedte el szerelmét. Szorosan átölelte, hogy útja előtt még egyszer, utoljára érezni vélje finom illatát, ami a mai reggelen is csak úgy áradt belőle friss kölnivize jóvoltából.
– Elhozom azt a pénzt – súgta a fülébe.
Law úgy érezte, egyszerűen nem bír engedni a szorításból. Órákon keresztül tudott volna itt állni, felesége ölelésében. Valahogyan mégis sikerült eleresztenie Isabellát és hátralépett, rá a küszöbre. Fura érzés fogta el, ahogy megfordult, és hátra sem nézve indult el a már jól ismert úton. Nagyon régen hagyta el utoljára Barton-le-Clay falu területét, így eszébe jutott egy régi, tanyasi igazság „Ha egy helyen soká időzöl, eggyé válsz vele”.
Érezte az utcák esőáztatta illatát, a macskaköves utat, ahogyan kifényezett cipője meg-megkoppant rajta, és látta az embereket. Bár még korán volt, a lakosság nagy része ebben az időpontban indult munkába: a helyi kereskedők kitették a járdák szélére portékáikat, s megpróbáltak mindenkit vásárlásra buzdítani; a szabó, a kovács, az ács és még sokan mások pedig útra keltek, hogy elfoglalják műhelyeiket, és nekilássanak a tegnap félbehagyott feladatoknak. Lawrence mindezt jól ismerte. Ő szintén ekkortájt bandukolt munkahelyére. Mivel péntek volt, azt képzelte, ismét dolgozni megy. Már majdnem rá is fordult a rossz irányra, de végül észbekapott. Kirúgtak, emlékeztette magát. Éppen pénzt indulok koldulni az apósomtól…
A pontos tervet reggel, ébredés után eszelte ki. Ipswich-be legkönnyebben ismerősén, Suttonon keresztül juthat el. A férfi a helyi postán dolgozott kocsisként és bármikor szívesen elutaztatta volna akárhová, de ő sosem élt a lehetőséggel. Most viszont fog. Október huszonnegyedikét írtak, azaz pénteket, s ez volt az a nap, amikor a postázandó küldeményeket felpakolták a kocsikra, és szerteküldték az országban. Tökéletes időzítés. Sutton tehát, ha nem is végig, egy darabon biztosan elviheti.
A posta utcájában már ott álldogáltak az indulni készülő lovaskocsik. Lawrence elhaladtában köszönt az utolsó simításokat végző munkásoknak, és belépett az épületbe. Ott az ilyekor szokásos zűrzavar fogadta, vagyis a postai dolgozók ide-oda rohangáló őrültekké váltak, és válogatott szidalmakat zúdítottak egymás fejére. Ám hiába a nagy kavarodás, rögvest megtalálta, akit keresett. Sutton igencsak feltűnő személyiség volt sunyi képével, nyurga termetével, és idétlenül felnyalt hajával, de postai egyenruhája mindenen túltett. Amint megpillantotta barátját, rögtön elrikkantotta magát:
– Lawrence, öregem!
– Üdv, Sutton – köszönt Law. – Nem megmondtam…
– Ha csomagot akarsz föladni, akkor, uzsgyi, gyerünk! – hadarta a fickó. – Máris indulunk!
– Igazából nem erről lenne szó…
– Akkor bökd már ki! – sürgette Sutton.
– Szóval… el kell jutnom Ipswich-be.
– Remek, remek! – veregette meg a fickó Lawrence vállát. – Pont oda viszem a kocsit! Gyere, gyere, az isten szerelmére! Szállj be!
Sutton megelégelve cimborája tétlenkedését megragadta Law karját, és kivonszolta az utcára. Felettébb megalázó jelenet volt, de szerencsére egy árva lélek sem figyelt rájuk. A kocsinál aztán engedett a szorításból és betessékelte utasát a fülkébe.
– Ezt a múltkoriért! – azzal becsapta a postakocsi ajtaját.
Lawrence hátradőlt az ülésben és jót nevetett az emléken. A múlt nyáron Sutton születésnapját ünnepelték a helyi kocsmában, amikor az egyik részeg idegen belékötött a szintén kapatos futárba, és verekedés tört ki. Law úgy kezelte a helyzetet, hogy bemosott egyet a kötekedőnek, barátját pedig a földön vonszolva rángatta ki az ivóból. Ezért vett most revansot Sutton.
A fülkét, amelyben ültek, négy emberre tervezték, így kettejüknek elég tágas és levegős volt. Lawrence a csomagokkal teli raktér mögött foglalt helyet, Sutton pedig nemsokára elterpeszkedett a saját ülésén, vele szemben.
– No, mi szél visz Ipswich-be? – kérdezte a postás az indulás pillanatában.
– Egy hajó visz onnan a fővárosba – mondta Law. – Akad néhány elintézetlen ügyem.
Sutton bizonyára felfigyelt barátja tartózkodó viselkedésére, ami a szokásosnál is erősebb volt. Tovább puhatolózott.
– Sokkal olcsóbb lenne, ha velünk utaznál tovább Port Bailnes-ig – vetette föl. – Hosszabb út, igaz, de szórakoztathatnánk egymást közben. Az öreg lovász feleannyit sem beszél, mint te, a fia seggén pedig még ott csüng a tojáshéj.
Lawrence csak a fejét rázta.
– Na, a kedvemért!
– Nem lehet – felelte Law. – Az egyik kapitány már régóta kéri, hogy vessek egy pillantást a briggjére és utazzak vele. Ugyanúgy, ahogy te a postakocsival. Jobb két elvárásnak eleget tenni, mint csupán egynek –. A hazugság meglepően könnyen csúszott ki a száján.
– Jól van, nem hiúsítom meg a terveidet! – mosolyodott el Sutton. – Majd legközelebb.
– Rendben.
– Ígérd meg, Lawrence!
– Ígérem, a következő alkalommal téged érhet a megtiszteltetés, hogy elvihetsz Port Bailnes-be – bólintott somolyogva. – De nem vagyok Lawrence. A postán is így üdvözöltél, méghozzá jó hangosan. Mindig elfelejtkezel róla.
Ifjú cimboráján és a családján kívül senki sem tudta ki ő valójában, és nem is szerette volna, ha elterjed a Lawrence Tonkin nevű szökött kalóz híre a faluban. Bízott ugyan a postásban, ám olykor-olykor az a gondolat szorongatta, hogy egyszer néhány pofa sör után el fog járni a szája.
– Tényleg! Megint elszóltam magam! – csapott a homlokára Sutton.
– Sajnálom, megszokhattad volna már.
– Megszoktam – mondta Law, s kipillantott az ablakon, jelezve, hogy ideje lezárni a beszélgetést.
Az utazás zötykölődősre sikerült, ráadásul az eső is eleredt. A két ló vontatta postakocsi lassan araszolt Barton-le-Clay macskaköves utcáin, míg végül kiért a falu területén kívül eső birtokokra. A főutat végeláthatatlanságig nyúló legelők fogták közre, s e sivár tájék ráerőszakolta a két férfira, hogy unalmasabbnál unalmasabb témákról csevegjenek. Nagyrészt Sutton járatta a száját, a vele szemben ülő, hatalmas füstfelhőket eregető Lawrence csak bólogatott, és helyeselt. Kedvelte a fiatal postáslegényt, de huzamosabb ideig fárasztó tudott lenni a társasága.
A dél közeledtével, amikor az eső még mindig az a fülke ablakán kopogott, Sutton érdekesebb dolgokról kezdett beszélni.
– Támadás? – kérdezett vissza a postás. – Persze, persze, akadt! A kalózok idején naponta többször is megesett, hogy útját állták a kocsiknak, szerencsére akkor még nem dolgoztam itt, hisz kisöreg voltam. No, de mire ide kerültem, és felküzdöttem magam a kocsis beosztásig, a kalózok eltűntek. Ti voltatok az utolsók, s az elfogásotokkal vége lett. Mindegy, ez már más lapra tartozik. Az utak tehát biztonságossá váltak, a népek örültek. A kézbesítők pedig annál is jobban. Néhány kolléga, fittyet hányva az előírásra, fegyveres őrizet nélkül is el merte húzatni kocsiját a városokba, azonban én óvatosabb voltam. És milyen jól tettem! Hatodik vagy hetedik utamnál pár részeg disznó rajtunk ütött Matlock határánál, s mint őrnek, az én feladatom volt, hogy fegyveremmel megakadályozzam a rablást. Bármennyire könnyű feladat is négy hullarészeg fickó lepuffantása, én rettenetesen büszke voltam magamra. Kaptam egy lövést a vállgödrömbe, és hősként ünnepeltek a postán, még elő is léptettek. Azóta vagyok fülkében üldögélő felügyelő.
Lawrence roppantul élvezte a történetet.
– Megölted őket? – kérdezte. – Megölted a támadókat?
– Isten ments! – kiáltott fel Sutton és idegesen forgatta a szemét. – Miket gondolsz rólam? Megelégedtem három láb- és egy karlövéssel – nagy levegőt vett. – Ugyanakkor a mese itt nem ért véget. Előléptettek, de én felmondtam. Mit képzelnek?! Keveset fizetnek, a munka ráadásul életveszélyes is!
– Nincs igazad – mondta Law. – A munkaszerződésedbe valószínűleg belefoglalták a szakmai ártalmakat is. Fogadjunk, el sem olvastad.
– Olvassa azt a jó franc! – háborodott fel Sutton. – Mindenki Anglia csodálatos békéjéről szajkózott, fene sem gondolta, hogy ez történhet.
– Akkor magadra vess! – válaszolta Lawrence. – Tudhattad volna, hogy nem tart sokáig.
– Ostoba suhancként te törődtél a jövőddel? – érdeklődött a postás. – A jelen számított. A jelen és az akkori boldogságod. Nemde?
– Ez így van – bólintott Law. – Én a tiédnél súlyosabb hibákat is követtem el fiatalként. Szóval felejtsük el.
Kis szünet állt be a beszélgetésben. Míg Lawrence megtömött egy pipát, Sutton addig megnézte a lovak állapotát.
– És hogyan kerültél vissza a postára? – kérdezte Law, miután barátja újra helyet foglalt.
– A hálapénz és a sok könyörgés hatására végül beadtam a derekam, és visszatértem.
– Végül is jól jártál.
– Fogjuk rá – mondta Sutton. – Most pedig te jössz! Mesélj valamit! Ha a munkánál tartunk… Mi lelte Mr. Harvey-t, hogy elengedett?
– Amennyiben még foglalkoztatna, most nem ülnék itt veled – mondta Lawrence.
– Kirúgott? – hitetlenkedett az ifjú postás. – Mégis miért?
– Elköltözik – válaszolt Law. – Talált egy jövedelmezőbb üzletet.
– Nohát – vakargatta az állát Sutton. – Úgy látom, nem mindenhol becsülik meg az ember sokéves munkáját. Mihez kezdesz most?
Lawrence képtelen volt elárulni cimborájának az igazságot úticéljáról és terveiről. Szégyellte családja helyzetét, s azt sem akarta, hogy Sutton pénzt akarjon ráerőszakolni.
Megvonta a vállát.
– Munkát keresek, és reménykedem. Kérlek, érdeklődj nekem a postán is a lehetőségekről.
– Ez természetes – mosolyodott el a férfi.
Késő délutánra elállt az eső, borongós hangulatot árasztva a vidékre. A táj cseppet sem változott, ugyanolyan sivár és kihalt maradt, ám az újdonság kedvéért a legelőket néha települések váltották fel. Cambridge-t elhagyva következett az első pihenő, amelyre a lovak megitatása céljából került sor. Lawrence ezalatt sebtében megebédelt, és közben a személyzet beszélgetését hallgatta.
– Mondtam én, uram! – fortyogott éppen a vén lovász. – Reggel óta nem kaptak inni ezek a jószágok! Nézze csak meg jól, mennyit isznak! Fölháborító ez a tempó! – Az öreg elvörösödött tehetetlen dühében, s Sutton nyájas képe még rátett egy jó nagy lapáttal a feszültségre.
– Értékelem aggódását a lovakkal kapcsolatban – reagált Sutton. – Azt viszont nem, hogy ilyen nagy feneket kerít a dolognak. Ha útközben egy kis időre megszegte volna némasági fogadalmát, talán szólhatott volna a jószágok állapotáról. Mi, Lawrence barátommal semmi olyasmit nem tapasztaltunk a fülkében, amely a lovak fáradtságát sugallta.
– A lovak kitartó jószágok, még szép, hogy nem mutatták ki fáradtságukat! – tombolt az öreg. – Én ugyan láttam rajtuk, de nem állíthattam meg a kocsit a fene nagy szabályaik miatt!
– Helyes! Nagyon jól tette! A szabályok mindenek felett! – nevetett Sutton. – Az állatok problémája csupán másodlagos!
Erre még Lawrence is felröhögött, miközben az öreg nagyokat horkantva ült vissza a kocsira.
– Viccet félretéve, nyugodtan megállíthatta volna a kocsit. Az utasunkkal túlontúl jókat beszélgettünk, mintsem eszembe jussanak az állatok.
A lovász nem felelt.
A lovak itatásával és az estebéd befejeztével mindenki elfoglalta szokásos helyét, és a postakocsi a tervezettnél nagyobb iramban lódult meg. Ezt a sebességet tartotta egészen alkonyatig, aztán lelassult, és megfontoltan haladt előre az egyre sűrűsödő homályban.
– Mikorra érünk oda? – kérdezte Lawrence.
– Nagy a távolság – felelte Sutton. – Körülbelül hajnalra.
Az éjszakai pihenő hasonlóan zajlott, mint a délutáni. Az öreg lovász dühöngött egy sort, amiért Sutton tovább hagyta futni szerencsétlen állatokat a felügyelő viszont ezúttal a gúnyolódás helyett igazat adott a vénembernek, lenyugtatva ezzel a kedélyeket.
A jószágok itatás után leheveredtek a hűvös fűbe, és jó ideig fel sem keltek. Sutton ide-oda járkálva töltötte ki az időt, a lovászok elszenderedtek, Lawrence pedig egy Isabella féle szendvicset majszolt.
– Ebből elég! Mindenki a helyére! Ipswich-ig meg sem állunk! – kiáltotta egyszer csak az ifjú felügyelő.
Utasítására a kocsi személyzete percek alatt felkészült az indulásra, s már robogtak is észak felé. Mint később kiderült, Sutton igencsak elszámította magát az érkezés időpontjával kapcsolatban, ugyanis a postakocsi reggel hétkor futott be Ipswich külvárosába. Lawrence akkor ébredt fel álomtalan álmából, amikor Sutton a hivatalhoz érkezvén durván becsapta az ajtót maga után, ahogy kiszállt.
Ő is kikászálódott a fülkéből, s odakint várakozott, nagyokat szippantva a friss levegőből. Az égre ezen a reggelen is szürke fellegek tapadtak, de ettől függetlenül kellemesen hűvös volt.
– Itt a búcsú ideje, cimbora! – rikkantotta Sutton kilépve a postahivatal ajtaján.
– Igen – felelte Law. – Nos, mennyi lesz?
– Meg ne sérts! – vágta rá a felügyelő.
– Szívesen megteszem – mondta Lawrence, és előkapta pénztárcáját.
– Van neked ép eszed?! – kérdezte Sutton őszinte felháborodással. – Tedd el! No, tedd már el!
Law sóhajtott, és teljesítette a kérést.
– Köszönök mindent!
– Ugyan nincs mit! – veregette meg barátja vállát Sutton. – Hát akkor Isten veled! Otthon találkozunk!
– Igen, hamarosan – bólintott Law. – Viszlát!
Azzal sarkon fordult, és ráérősen kezdett baktatni az utca vége felé. Számtalanszor járt már Ipswich-ben, de ezen az őszi reggelen valamiért furcsán idegennek találta a települést. A mindig pezsgő kikötőváros Lawrence számára ismeretlen, sivár képét mutatta. A korai időpontban is forgalmas utakon most csupán egy-két kereskedő kocsi vánszorgott; a járdán egy lélek sem keresztezte sétáját, s a levegő is tele volt feszültséggel. A háború már itt is éreztette hatását.
A lehető leggyorsabban szerette volna elintézni a dolgot, így elhatározta: azonnal fölkeresi a Winbolt kúriát, és túlesik a nehezén. Ha ez megvolt, lesz elég ideje kifundálni, hogy miképpen térjen haza, Barton-le-Clay-be.
Amit kijutott a főútra, máris letért róla, és a szerteágazó mellékutcákon ballagott tovább célja felé. Ezekben a sikátorokban, és házakkal szegélyezett szűk utcákban aztán teljes magányra lett ítélve. Társául pipáját választotta hát, s miután megtömte, hatalmas füstfelhőket húzott maga után.
Másfél óráig tartott, míg végül kiért a város északi birtokaihoz. A sivárság itt mérhetetlen nagyságokat öltött, viszont a háttérből már lehetett hallani néhány megnyugtató zajt.
Pontosan tudta, mit kell keresnie. Emlékezetében egy magas domb szerepelt, tetején a szürke falaival, és számos ablakával visszataszítónak tetsző Winbolt palotával. A magaslat jócskán kiemelkedett a farmok, legelők és mezőgazdasági földek rengetegéből, így nem volt nehéz megtalálni. Arra vette hát az irányt, és a domb lábához érve felhágott a kevésbé meredek lejtőn. Odafent, a robosztus kovácsoltvas kapu tárva nyitva állt, ezért Lawrence egyszerűen besétált, majd átvágott a nagy gonddal szépítgetett, mégis baljóslatúnak tűnő előkerten.
Az épület méreteihez képest az apró bejárati ajtó jelentette az utolsó előtti akadályt. Ezüstös kopogtatóját hiéna alakúra formázták, hasonlóra, mint a Winbolt család jelképe. Law nagy levegőt vett, és koppintott.
– Ki az? – kérdezte egy női hang a bejárat túlsó oldaláról.
Lawrence gyomra megrándult. Ugye nem Mrs. Winbolttal áll szemben? Felesége a lelkére kötötte, hogy az anyjával szóba se álljon, csakis Mr. Winbolttal tárgyaljon. Mielőtt felelhetett volna, az ajtó kitárult.
Aggodalmai megalapozatlannak bizonyultak. Egy fiatal lány jelent meg a küszöbön. Fekete-fehér alapú szolgálói kötényén hiéna terpeszkedett, ettől a kellemetlenségtől eltekintve ugyanakkor gyönyörű teremtés volt. A vörös hajú, dús keblű, formás lányka rámosolygott.
– Mi járatban, uram? – Tekintetével végigmérte Lawrence-t, s mintha tetszett volna neki, amit lát.
A férfi arcán is átsuhant egy mosoly, és néhány pillanatig eljátszadozott a pajzán gondolattal, miszerint az utált családtag ágyba viszi a Winboltok egyik szolgálóleányát. Isabellát kihagyta a történetből.
– Mr. Winboltot keresem, itthon van?
– Nem, sajnos nincsen – felelte a hölgy. – Ha akarja, átadhatok neki valamilyen üzenetet, illetve szólhatok Mrs. Winboltnak is. Megfelel?
Szóval az a hárpia a férjével ellentétben itthon tesped. Gyorsan kellett cselekednie.
– Jöjjön ki, beszélnünk kell! Gyorsan! Siessen! Csukja be az ajtót! – Megragadta a szolgálólány karját, és kihúzta az udvarra. – Ne, ne sikítson, kérem! – Betapasztotta a lány száját. – Lawrence Tonkin vagyok, Isabella férje. Jöjjön!
Kézen fogta a hölgyet, és együtt tűntek el az egyik távolabbi bokor mögött.
– Árulja már el, mit akar! – suttogta szolgáló. – Ha Mrs. Winbolt hívat, és én nem jelenek meg előtte, büntetést kapok!
– Rám ez fordítva értendő – magyarázta Law. – Amennyiben megjelennék előtte, valószínűleg karóba húzatna. Gyűlöl.
– Könyörgöm, térjen a lényegre! – A lány idegesen pillantgatott ki a bokor mögül.
– A ház urára van szükségem – válaszolta Lawrence. – Hol van? Miért ment el? Mikor?
– Szerencsére éppen hallottam, amikor Mr. Winbolt tegnap vacsora közben bejelentette, hogy elutazik, ugyanis kezdődik a halászidény. Az étkezés után rögvest lóra pattant, és Thorpenessbe vágtatott. Ott horgonyzik a vitorlása. Ennyit tudok, de ezt biztosan.
– Köszönöm szépen! Hálás vagyok! – mosolygott Lawrence. – Sokat segített!
– Kérhetek valamit cserébe? – kérdezte a lány és közelebb lépett.
Law a hajába túrt. A hölgy közelsége zavarba hozta.
– Nos, mit szeretne?
– Egy csókot.
Lawrence most már aztán végképp feszengett. Arca vérvörösre színeződött.
– Nem hallotta tisztán? Feleségem van. Izbella Winboltnak hívják, egykor itt lakott. Azért jöttem, hogy…
– Egy sikoltásomba kerül, és az ön terve kudarcba fullad. – A lány pajkos mosolya nem tűnt el. – Annak pedig nem örülne, igaz?
– Kezd olyanná válni, mint akit szolgál! – emelte fel a hangját Lawrence. – Jól van, csókoljon meg! Csókoljon meg az Isten szerelmére, maga hiéna!
A szolgálóleány csókja egy szűz csókja volt. Kiforratlan, és túl erőteljes, ám Law élvezte.
– Köszönöm, uram! – hálálkodott utána a lány, és megölelte.
Lawrence eltolta magától. Ez már túl sok volt neki.
– Nem jártam itt. Nem ismer engem. Sosem hallotta még a nevem. Megértette?
– Igen – bólintott a lány, és száján kiszaladt egy aprócska nevetés. – Jó utat Thorpeness-be!
Lawrence Tonkin leérve a dombról, célba vette a főutat. Gyanította, hogy utazása kissé el fog húzódni.