Mi sem élünk örökké – nem vagyunk halhatatlanok. Nem is tudom, miért gondolják ezt az emberek… Persze jelentősen tovább élhetünk, mint ők. Ez alapjában véve olyan adomány, melyet meg kell tanulni használni, s áldássá válik. De néha túl sok, túl nehéz… Azon az estén is így volt.
Nem akartam gondolkodni. Mindig elindultam valahonnan, s elérkeztem egy pontra, melynél megakadtam. S úgy gondoltam, legyőztem már azt a fajta önzést, mikor vagy egy hétre elfordulok a világtól, s magamat sajnálom. Tévedtem hát… Akkor nem akartam gondolkodni, pláne ezen nem. Szükségem volt valamire, ami kikapcsol. Általában korlátot tudok szabni agyamnak, mikor járhat, s mikor csendesedjen el, de olyan volt az a pillanat, mely kivételként erősítette a szabályt.
Tudtam, mi kell nekem.
Felkeltem ágyamból, összefogtam hajam, s felvettem kabátomat. Zsebembe nyomtam némi pénzt, majd elhagytam lakásomat. Az ajtót belülről zártam be, s az ablakon át távoztam.
Egy forgalmasabb utca magas épületei közt szinte elveszett a kis tábla, ami hirdette: a lépcsők a Pitbe vezetnek. Csak egy egyszerű tábla volt, semmi neoncsövekből készített, hivalkodó felirat… Elindultam lefelé, a zsúfolt lakóházak alá. Ahogy közeledtem a bejárathoz, egyre hangosabban hallottam a tompán kiszűrődő zenét. Épp akkor jött ki egy nő a mosdóból. Őt előre engedtem, aztán bementem én is.
Mint mindig, most is megcsapott az a jellegzetes szag: az olcsó cigaretták füstje, a sokféle alkohol, női parfüm illatainak keveréke. Külön-külön élvezhetőek, de egy újonc számára így, vegyítve, majdhogynem halálosak.
A pulthoz mentem. Elég volt annyit mondanom, csak a szokásost. Valami törzsvendég-féleség vagyok ott. Aztán beültem szokásos helyemre. Italomat az asztalra raktam, hátradőltem, megtámasztottam fejem, s körbenéztem.
Elsőként a színpadon lévő bandát néztem meg magamnak. Nem foglalkoztam velük túl sokat… Nem tetszett zenéjük. Ők is azok a tipikus talpig bőrben járó, láncokkal teleaggatott, feketére festett hajú, fehérre maszkírozott élők, akikre már nem mondhatom méltán: emberek. Utána a vendégek következtek. Egy kisebb társaság ült egy helyen, beszéltek, nevettek, ittak, füstöltek. Nem keltették fel figyelmemet ők sem. Kissé távolabb ült egy pár, falták egymást a félhomályban. Számomra elképzelhetetlen volt a köztük lévő viszony… Még néhányan ücsörögtek az első sorokban, s leginkább a zenét figyelték.
Mikor befejezte műsorát a banda, szolid taps kíséretében elvonultak. Nemsokára négy új ember lépett színpadra. A dobos és az egyik gitáros férfi, a másik kettő nő volt. Elkezdték.
Néha őket néztem, néha italomat. Apránként kortyolgattam, szemlélődtem az egyre füstösebbé váló teremben, hogy s mint jönnek-mennek az emberek. Azok közül, akik érkezésemkor is itt voltak, alig egy-kettő maradt, ők is lassan menni készültek. Aztán volt, aki benézett, s már ment is… Több nap is eltelt, s ebben az egyre különösebb lelki állapotban mindig itt voltam, mikor játszottak. Valósággal rabul ejtett zenéjük. Ahogy csinálták… Instrumentális banda. Nem énekelt senki, a zenészek – igen, lehet, hogy amatőröknek kell mondják magukat, de zenészek már rég – hangszereikkel énekeltek. Elbűvöltek. S mindig meghallgattam őket.
Azt hiszem, péntekre esett… Mint szokásosan, akkor is a Pitben voltam és hallgattam őket. Aznap egészen sokan ültek bent, s majdnem mindenki dohányzott. Rosszul lettem a füsttől… Ki kellett mennem egy kicsit. A hátsó ajtón távoztam, van ott egy kis parkoló, elkerítve, ami a helyhez tartozik.
Leguggoltam a konténer mellé. Hátammal a falnak dőltem, jobbommal a hideg fémet próbáltam fogni, hogy ott is tartsam magam. Hihetetlen rosszullét tört rám… Csak köhögtem ott, lassan könnyezni is kezdtem, mikor kijött valaki.
Hozzám szól, leguggolt mellém, azt kérdezte, mi történt, miben segíthetne… Akkor persze rájöttem: régen volt már, mikor legutóbb vért ittam. Bambán néztem a lányra. Valahonnan ismerős volt, nagyon ismerős. Aztán, ahogy érezni kezdtem vérének lüktetését, egyből beugrott, ő az egyik gitáros „kedvenc” bandámból. Akkor már ez nem tudott megállítani, sőt még inkább arra ösztönzött, kóstoljam meg vérét, érezzem, amit ő is…
Lassan megérintettem, s magam felé húztam. Nem tudott mit tenni ellene, egyrészt nem tudta mire vélni, másfelől pedig egyesek, ha egy vámpír szemébe néznek, valamit találnak ott, ami nem engedi el őket. Csak nézett rám, furán, kissé félve, vára, mi lesz már? A nyakához hajoltam, s apró kis vágást ejtettem bőrén. Élvezettel tettem magamévá minden egyes csepp vérét, s minden egyes csepp vérével valamit belőle. Néha hallottam egy-egy nyögését, s éreztem, próbálta úgy fordítani fejét, minél több vérhez juthassak… Élvezte.
Hát még én… Ó, Istenem, a vére… Különös volt. Egyrészt régóta nem táplálkoztam már akkor vámpírhoz méltón, másfelől pedig, ha valaki véréből iszik egy vámpír, s úgy akarja vagy ő, vagy az áldozat, valami élmény-, emlék-, érzéscsere történik közben. S ennek gyönyörűségét lehetetlen szavakkal kifejezni. Mondhatni, átélni kell. S miközben én csak nyalogattam nyakáról életmentő vércseppjeit, s egyre inkább megismertem, az ajtó csapódását hallottam. Aztán éreztem, a másik gitáros az: s úgymond, megállt benne az ütő.
Gyengéden a földre fektettem „vacsorám”, nemrég elájulhatott… Nem figyeltem kellőképp, s túl sokat kértem tőle. De akkor már mindegy volt. A másik nőhöz fordultam. Felálltam, s vagy fél fejjel magasabb voltam nála. Egyik kezem vállára tettem, másikkal félrehúztam haját arcából. Jól megnéztem magamnak, elvigyorodtam, s annyit mondtam: „Bú!” Akkor elrohant.
Kacagtam rajta kissé, s elcsent mobilját az ájult mellé tettem le. Vetettem rá egy utolsó pillantást, s eltűntem.
Pár nap múlva aztán ők ketten kerestek meg. Megtaláltak… S elmondták, mi történt aztán.
Nem sokkal később visszatért társához, akit elriasztottam onnan. S mikor ő magához tért és vérre szomjazott, őt marta meg… Akkor aztán gondoskodtak róla, hogy több embert ne tegyenek ki ennek az ismeretlennek. Miként pedig én tettem vámpírrá egyiküket, rám találtak ¬¬– s ez már akkor mutatta, ígéretes tanítványok ők ketten.
Tanítani kezdtem őket… De ez már nem ide tartozik.
2 hozzászólás
vámpírok… önző egoista lények,
akik csak önmaguknak élnek
és a fenevad, ha üvölt bennük,
az élők vérét kell vennük
szerintem jól megragadtad egy modern, vámpír lényegét
vennük. ezen jót röhögtem, kösz