Tigrisekkel álmodó

– Olyan furák vagytok, ti, emberek! Rejtőzködni, vadászni sem tudtok már. Elfelejtettétek. Helyette, bújtok be emeletes barlangokba. Eljönnél velem? Tudok egy jó helyet! Igazi jót!
Volt olyan időszak életében, hogy minden éjjel, sok-sok éjszakán át, tigrisekkel álmodott. Piszkosul megijedt tőlük először, amikor megjelentek; tök-teljes váratlanul. Mert történt egy nap; kikapcsolta a gépet, álomba küldte a megfáradt, elgyötört, álmos monitort, bevette gyógyszereit, fogat mosott, magára húzta a takarót. Szokása szerint. Eltelt ez a nap is, gondolta magában.
Aztán egyszer, felfigyelt a különleges, eddig még sohasem észlelt neszekre. Na jó, na jó; mondhatnánk, egy öreg házhoz, benne lakó öregemberhez hozzátartoznak sokféle neszek. Szú perceg, váj új furat-furmányt régi bútorokban, padló is recseg, lehetnek akár unatkozó, szánni való kísértetek, ugyan, ki tudná, miért is van az, hogy a szekrényajtó nyikorog? Biztosan unatkozik, senki se nyitotta ki, évek óta már. Megszokta már ezeket a szokásos, álomba ringató neszeket. Minden öreg házban – ez köztudott – előfordulnak kísértetek. Nem tudnak aludni – szegények. De ezek a neszek egész mások voltak a korábban megszokottaktól. Kaparázás a bejárati ajtón, aztán, súlyos testek huppanása a hálószoba szőnyegén.
– Eljönnél velem? Tudok egy jó helyet! Igazi jót! Az öregnek már annyi. Biztosan elveszíti a következő harcot. Különbe’ is elegünk van belőle; van egy hely a folyón túl! Eljönnél, oda velem? Furák vagytok ti, emberek. Napközbe mentek be emeletes barlangjaitokba, bámuljátok a villogót, meg pötyögtettek fura gépeiteken! És egymás szagát nem utáljátok? Pfujj! Tiéd már megszoktam, nem volt könnyű! És te az enyém?
Nagyon megijedt először, amikor megérkeztek. Húzta fejére a takarót, mindhiába. Érezte a kaparászást a szőnyegen, érezte ragadozók meleg leheletét… Nem volt mit tennie, menekülnie kellett! Mert ott voltak, megérkeztek már. Átlendült az ágya melletti olvasó szekrénykéről. Gondosan vigyázott az olvasólámpára, meg a felhalmozott könyvekre. Lendült át a laptopot tartalmazó asztalon; inalt a szekrénysor tetejére. Alatta csalódott, felháborodott morgás hallatszott. Lettek idegesek az odalentiek.
– Gyere le, vagy felmászok utánad, de aztán megbánod! –morgott az öreg hím. Jobb lesz, ha lejönnél? Saját érdekedbe, különbe’ nagy baj lesz, dorombolták a nőstények.
Odalenn karmolászták a szekrénysort ; gondolta magában, jó hogy nem túl értékes – akkor vették még, mikor párjával költöztek be, bútorozatlan albérletbe. (Szerencséjére, nem volt a bútor egy koloniál.)
Végül lénytelen-kelletlen lekecmergett, de nagyon nem szívesen. Azok odalenn körbefogták, ismerkedtek vele, összes illatával. Ő is velük. Na jó, megismerkedtünk, ha akarsz, lehetsz velünk, vadászhatunk együtt is. De most elmegyünk, aludj jól, holnap majd jövünk. Megkedveltünk, ígérjük, nem fogunk bántani!
– És egymás szagát nem utáljátok? Pfujj! A te illatod megszoktam már,–dorombolt a tigrislány. Igazán nem volt könnyű! Lehetnél párom, vadászhatnánk együtt!
Éjről-éjre, újra csak megérkeztek. Várta már őket, nem mászott már fel a szekrény tetejére soha többé,hiábavaló is lett volna. Azok körbefogták, doromboltak, dörgölőztek, ahogy kedves ismerősök között szokás. Még a morc öreg hím is próbált barátságos lenni. Ő magában remélte csak, nem jelölik ki a területüket a szőnyegen – nem rég tisztíttatták. Történt az ismerkedés, a barátkozás napról-napra, éjszakáról-éjszakára.
– Eljönnél velem? Tudok egy jó helyet! Igazi jót! Van egy hely a folyón túl! Eljönnél, oda velem? senkié az a mocsár épp, lehetnénk urai mi ketten! Csuda ám az a hely!
Öt tagból állt akkortájt, épp a falka. (Volt az akkor leginkább átmeneti, úgynevezett teng-leng állapot.) A csatlakozó, szaporodni vágyó hímtigris, a tigrisanya, meg anyányi kölykei; két tigrisfiú, meg egy tigrislány. Felnőttek már, hamarost elkergetik őket majd, mehetnek új kalandra, területfoglalásra. A hím nem tudta már megölni őket, felnőttek már. Összefogtak ellene, agyaraik mutogatták. Így a hím várt csak türelmesen, mondhatni leginkább türelmetlenül. De az Idő neki dolgozott.
Csak teltek, múltak napjai, éjszakái. Igazság szerint, eljutott oda, hogy várta már őket, türelmetlenül. Jöttek, megbarátkoztak vele, megszerette őket ő is.
– Eljönnél velem? Tudok egy jó helyet! Igazi jót! Van egy hely a folyón túl! Eljönnél, oda velem? senkié az a mocsár, lehetnénk urai mi ketten! Rengeteg ott a sambár szarvas. Együtt könnyű lenne elejtenünk őket! Nem kell aggódnod, majd én lefogom, nem tud rugdalózni. Neked csak az orrát kell harapnod, úgy könnyen megfojthatod!
Csak teltek, sorjáztak napok, éjszakák. Bevallotta magának, jó volt velük, várta őket, türelmetlenül! Nem mászott fel már a szekrény tetejére, nem húzta magára a takarót sem már. Szimatolt az éjszakába addig,, míg nem ismerte meg a banda – semmivel össze nem téveszthető – illatát, nem nyughatott, nem is nyugodhatott, amíg nem hallotta puha lépteiket a parkettán. És vadásztak együtt. Sikerült fognia a szarvas orrát, harapta, fojtogatta!
– Na látod? Sikerült! Még a langurok se vettek észre minket! Pedig azok, mindig fellármázzák a dzsungelt, ha vadászatra indulunk! El nem tudod képzelni, milyen finom, egy ágról lepottyanó langur csemete! Finom, tej édes húsú, kicsi csemete! Porcogóit még te is elrághatnád műfogsoroddal. Na jó, tudom, agyaraidnak híre-hamva se már, de azért megpróbálhatnánk, együtt, mi ketten.
Másnap reggel, korán kelt; kellet fogat mosnia, leginkább dörzsölte ki, a fogai között megalvadt vért. Jó volt a kaland, meg fura-különleges is. Emlékezett még az éjszakai kalandra, a vadászatra, diadalára! Csuda hely volt amúgy az a HELY! És győzött!
– Rendben! Ha nem, akkor hát nem. Nincs sok Időm várni. Igazi párra van szükségem, nem ilyen tutyimutyira! Aludj jól, álmodj szépeket, nélkülem.
Aludt aztán, húzta fel állig a takarót, de senki se jött többé. Csak a szúk percegése, ki tudja, milyen titkokat rejtő öreg szekrény ajtajának nyikorgás, álmatlan kísértetek bóklázása. Volt szerencséje; behegedtek hátán a szerelem karmolásai is. Nem kellett már magyarázkodnia, alhatott nyugodtan.
Szomszédja panaszkodott. Mondta, eltűnt a kutyája! Hallotta ugyan éjjel , szűkölését, de megszokta már, Brúnó mindig kényeskedett!
Ő akkor felfedezte a felázott földben egy nőstényleopárd nyomait.