Tik-tak, Tik-tak…

– A krónikus myeloid leukémia akcelerációs (felgyorsulási) szakaszba lépett – emelte fel komótosan fejét Kovács professzor, de tekintete búsan a szemüveg alatt maradt, hangja színtelen volt. Ősz halántékán az ér láthatóan kitüremkedett – erőteljesebben lüktetett. 40 éve vezeti az intézetet, még pár hónapja van hátra, nyugdíjba megy. Fáradtnak, megviseltnek tűntek vonásai. Mindig nehéz volt kimondani a halálos ítéletet. Most is küzdött érzelmeivel.

Éva állt bénultan, nem akarta tudomásul venni a professzor szavait. Más diagnózist várt.
Némán nézett ki az ablakon, hihetetlen erővel futott tekintete végig a tájon, szívébe belemarkolt a valóság, s a párás homály sötétszürkén fintorgott vissza rá a láthatárról. Képtelen volt felfogni a szavakat.

Nagyon megszerette a kisfiút, mindennél jobban bízott abban, hogy meggyógyul. A terápiára eleinte jól reagált. Mégis megállíthatatlan lett a folyamat.

Csatát vesztett a remény!

Megannyiszor átélte már munkája során ezt a kínzóan marcangoló érzést, a tehetetlenséget.

– Megengedi professzor úr, hogy megnézzem a kenetet?

– Nem tudunk mit tenni Éva! Nézze, csak meg!
Esetleg egy allogén csontvelő átültetés szóba jöhetne még. De maga is tudja kollegina, hogy a felgyorsulási fázisban ennek sikere nagyon csekély. Donorokat is nehéz találni ily rövid idő alatt. A daganatsejtek szaporodása szélsebesen beindult. Az éretlen fehérvérsejtek hemzsegnek a kenetben – idegesen fel-alá járkált, s törölgette gyöngyöző homlokát a Márta asszony által gondosan kivasalt, összehajtogatott zsebkendőjével.

Éva leült, s szemeit egészen közel szorította az elektron mikroszkóp lencséihez, könnyeit így próbálta titkolni főnöke elől. Számára is bebizonyosodott, hogy a professzor nem téved. Féktelen dühvel próbálta számolni a látótérben burjánzó kóros sejteket. A csalódottság és a bánat láncként nehezedett vállára, s beleroskadt a székbe.

Józsika már hónapok óta betegeskedett, az első tünet megjelenésekor, azonnal kiderült a vérképből, hogy nagy a baj, s az elhúzódó fertőzések, és a tartós gyenge fizikai állapot, az állandó fáradékonyság, a visszatérő lázas reakciók csak megerősítették a diagnózist. Elkezdődtek a terápiás kezelések, lakója lett az intézetnek. Kedves, virgonc, beszédes gyermek volt, huncut mosolya mindenkit elvarázsolt. Éva és az asszisztencia nagyon megszerették. Játszottak vele, sokat bohóckodtak, apró ajándékokkal lepték meg. Olyan hálás volt mindezért, s oly ragaszkodó lett, mint egy hűséges kiskutyus. Mindig ott volt mindenhol.

Józsika, egy négy gyermekes család legkisebbik szemefénye volt. A család – nehéz anyagi helyzete ellenére is – minden vagyonát a gyermek gyógykezelésére szentelte.
Édesanyja mellékállásokat vállalt, ezért több esetben előfordult, hogy az intézetbe bevitte reggel 8 órára, s Éva gondjaira bízta, s majd csak délután jött érte. Folytak a kezelések, vérvételek, különböző vizsgálatok – valaki mindig foglalkozott a „mindenre kíváncsi” kisfiúval. Ő lett a kedvenc. A liftes bácsi volt a legjobb pajtása. Feri bácsi gyakran térdére ültette és mesélt neki mindenféléről.
A kisfiú egyre jobban belopta magát a személyzet szívébe.

Karácsonyra Feri bácsitól egy használt karórát kapott, s ettől olyan boldog volt, hogy eldicsekedett vele mindenkinek, onnantól mindig kapott valakitől egy elnyűtt régi darabot, imádta nézegetni, néha szét is szedte, bíbelődött vele, míg várt a kezelésekre, Évának mindig megmutatta az újabb és újabb szerzeményeket.

Egyik reggel hirtelen kicsapódott a Steril szoba ajtaja, s Józsika apró lépteivel csoszogott be rajta, a kutyás flanel pizsama szára leért a földig, a kabátka ferdén volt begombolva. Olyan volt, mint egy kócos kismanó. Éva gyors mozdulattal ölbe kapta, s puszit adott sápadt arcocskájára.

– Hékás, ide nem jöhetsz be! Amúgy is ágyban lenne a helyed! Lázad van!

– Nézd, milyen órám van! – s büszkén nyújtotta Éva felé vékony kis karját. Egy nagy méretű férfi kvarcóra volt, ezüst fémszíjjal, mely felcsúszott egészen a könyökéig.

– Nagyon szép! – mondta komolyan Éva – és ketyeg is? – s odahajolt az órához.

– Sajnos nem ketyeg – biggyesztette le száját Józsika.

– Neked van ketyegős órád? – kérdezte fürkészve, s olyan huncutul hunyorgott, hogy Éva elnevette magát.

– Van bizony, apukámé volt, méghozzá egy nagyon szép óra!

Józsika arca pillanatra kivirult.

– Add nekem örökbe! – mondta könyörgő hangon.

Éva kék szemeivel rákacsintott, s újabb puszit adott a buksijára.

– Hogy vagy ma kis szívem? Fáj valamid? – s gyorsan kivitte a szobából. Aggodalom kerítette hatalmába, bágyadtnak tűntek a gyermek szemei, s mintha sápadtabb is lett volna. Még nem látta a mai vérvétel eredményeit.

– Fáj a fejecském! – suttogta halkan, s két apró tenyerével elkezdte ütögetni a kobakját.

Ahogy belépett a lakásba, táskáját ledobta a kanapéra, s besietett a belső szobába, kihúzta a sötétítő függönyt, odalépett apja tölgyfa íróasztalához, s gyorsan előkereste a bársony dobozkát – halála után minden emlékét ide rejtette. Kezébe akadtak az arany mandzsetta gombjai, kedvenc nyakkendő tűje, karikagyűrűje, s egy arany plakett, melyet egy tudományos munkájával nyert, s ott lapult a doboz alján, makulátlan szépségében egy Doxa. Füléhez emelte – de a némaság foglya volt a patinás szépség. Emlékezett rá, hogy apja milyen büszke volt rá. Mindenkinek dicsekedett, hogy század másodperc pontossággal működik e csodás szerkezet.
Megszagolta, érezni vélt rajta egy ismerős illatot, egy kubai pipadohány illata volt. Bársonyos ujjaival végig simította az üveglapot, nagyot sóhajtott, s összezárta szorosan tenyerébe – szívéhez ölelte. Bevillant apja mosolya. Behunyta szemeit, s hosszú percekig hagyta, hogy ringassák az emlékek.

– Csodálatos volt, ahogy mesélt esténként! – egy nagyot sóhajtott, s lassú mozdulattal elkezdte felhúzni az órát.

Emlékezett a ritmusára – mikor iskolából megérkezett, apja mindig végig simította haját, óriási puszit adott a homlokára, s ahogy megállt a keze a fülénél, mindig hallotta az óra ketyegését. Esténként a kandallónál ültek, néha megengedte neki, hogy ő húzza fel. Huszonötig kellett számolnia, hogy a rugó el ne szakadjon.
Most is halkan elkezdte a számolást, ugyanolyan lágyan gördült a felhúzója, mint akkor, szép ritmusban beindultak az apró fogaskerekek.

Tik-tak, tik-tak…

Sokáig fülénél tartotta, hallgatta a csodálatos dallamot.
Aznap éjjel édesapjával álmodott.

Hajnalban félelmetes hangon megcsörrent a telefon, riadtan ugrott fel, a szíve heves dobogásba kezdett, egy női hang közölte, hogy Józsika rosszabbul van, őt keresi, és valami órát emleget.

A zsebében szorongatta az órát, kettesével szedte lába a lépcsőket, egyre izgatottabban vette a levegőt, ahogy futott fel az emeletre, óvatosan megnyitotta a kórterem ajtaját, s belépett a félhomályba, visszafojtott lélegzettel megállt az ágy mellett.
A falfehér arc apró mosollyal ajándékozta meg, de fejét nem mozdította, csepegett neki az infúzió.

– Hoztad a ketyegőst? – kérdezte alig hallható, erőtlen hangon.

– Igen! – suttogta Éva.

Elővette az órát és rácsatolta a gyönge, esetlen karra, majd odaemelte a gyermek füléhez.

– Hallod Józsika? Hallod, hogy ketyeg?- s lekuporodott az ágy mellé.

A kisfiú nagy barna szemeiből olyan boldogság sugározott, hogy fénye bearanyozta a sivár kórtermet, Éva beleborzongott, úgy hasította ez a pillantás, mellkasában erős szorító fájdalmat érzett. Valami kegyetlen erővel feszítette a bordákat. Megsimította a fejét, mosolygott a kis barátjára, s becsúsztatta pici kezéhez a kezét és megfogta – míg le nem csepegett a gyógyszer, így simogatta a kézfejét.

Kihúzta a tűt, az odakészített steril lapocskával leragasztotta a szúrás helyét, felemelte az erőtlen testét és az ölébe ültette, a takaróval bebugyolálta. Érezte, milyen forró. Fülecskéjéhez érintette az órát, és némán hallgatták együtt a ketyegést.

Tik-tak, Tik-tak…

A végtelen idő percekre váltott, szélsebesen röpült, de nem észlelték. Megállt minden körülöttük. A lét, s a nem lét küszöbén ücsörögtek.

Zaj szűrődött be a folyosóról, megérkezett a nappalos műszak, a kisfiú mozdulatlanul ölelte a nőt, a kis feje úgy bújt keblére, hogy Éva szíve majdnem megszakadt. Nem volt ereje letenni az ágyra az egyre nehezedő testet. Tartotta mozdulatlanul.

Belépett a kezelőorvos, a pulzust kereste a nyakán, majd szomorúan ránézett Évára s kibontotta a gyermeket ölelő karjaiból, óvatosan lefektette az ágyra, Éva mielőtt betakarta, remegő kézzel szemét örök nyugalomra zárta.
Visszafojtott könnyei most utat találtak. Hangtalanul folytak, mint a patak vize, mikor lejtőt lel.

Az orvos megsimította a vállát, elindult az ajtó felé, s halkan mondta:

– Értesítem a családot!

Éva elcsukló hangon utána szólt :

– Kérlek András, az óra hadd maradjon rajta!

Az orvos bólintott.

Leguggolt, a takaró alatt kitapogatta Józsika karján az órát, s harmincat húzott rajta. Remélte, kibírja a rúgó.

Odahajolt fülével – apró mosoly futott a könnyek közé, mert az óra csodálatosan csilingelt.

Tik-tak, Tik-tak…