Tiszta fejjel

Hans Reinheit közlegény egy oroszországi bevetést követően súlyos fejsérülést szenvedett. Végül is nem is nevezhetnénk teljesen súlyosnak magát a sérülést, mert azon kívül, hogy elvesztette minden emlékét, semmi baja nem volt. Teljesen egészséges volt, egy karcolás sem volt rajta, csak éppen nem emlékezett semmire. Egyedül a nevét tudta, mert azt megmondták neki. Miután visszaszállították a túlélőket a frontvonal mögé, ő nem került be a hadikórházba, hanem – mivel teljesen egészséges volt – egy új egységbe osztották be. Az ottani katonatársaitól tudta meg, hogy ő tulajdonképpen egy német katona és, hogy Németország háborúban áll. Addig semmi tájékoztatást nem kapott, mert a katonai vezetőségnek csak terhére volt egy amnéziás közlegény, nem akartak foglalkozni vele, mert annyi mindent nem értene, annyi mindent el kéne neki magyarázni. Ezt a feladatot inkább Hans új egységének kapitányára, Albert Stein-re bízták, végül is az ő felelőssége lesz ezután.
Reinheit közlegénynek sokat kellett új kapitánya irodájában várakoznia, mert Albert Stein késett. Hans addig körbejárkált a helyiségben. Sok kép volt fenn a falakon és az íróasztalon is. Mindegyikhez odament és megnézte őket, hátha bevillan valami emlékfoszlány a hatásukra. Sajnálatára egyik ember sem volt ismerős neki, azt viszont észrevette, hogy a legnagyobb és legdíszesebb keretben lévő képet már több helyen is látta az elmúlt néhány nap során. Egy apró szemű, bajuszos embert ábrázolt fejétől a válláig. A tekintete távolba meredt és valamilyen megmagyarázhatatlan gonoszságot tükrözött. Hans-nak eszébe jutott, hogy ha már több helyen is feltűnt a kép és itt is a fő helyen van, akkor biztos ez az ember lehet a király vagy elnök vagy valamilyen vezető. Igen, valószínűleg, ő Németország királya. Hát nem valami arisztokratikusak a vonásai. Hans a többi képet is alaposabban megnézve észrevette, hogy még néhányon rajta van a bajuszos alak is. Mindegyiken rengeteg ember vette körül, mint valami testőrség. És szinte az összes képen ő a legalacsonyabb még a nők is magasabbak, csak azokon nem tűnik fel ez, ahol gyerekekkel fotózkodott. Hans szemében kezdett egyre ellenszenvesebbnek tűnni a király, és csodálkozott azon a rajongáson, amit az emberek érezhettek iránta. Legalábbis a képek alapján azt szűrte le, hogy mindenki imádja ezt a kis törpe emberkét. Ő is érezte a kisugárzását, még így is, hogy nem élőben látja, de ő ezt az érzést az ellenszenvvel, gonoszsággal azonosította. Ennyire össze lennék zavarodva? Már az érzéseket is elfelejtettem? Azokat el lehet egyáltalán felejteni? Hans visszaült az íróasztallal szemközti székbe és a tenyerébe temette arcát. Megpróbálta kiüríteni a fejét, úgy érezte annyi minden kavarog benne, de semmi sem konkrét, semmit sem egyértelmű.
Néhány perc múlva beviharzott Stein kapitány és köszönés nélkül leült Hans-szal szemben. Hans egyből felpattant és vigyázzba vágta magát. Tudta, hogy még kéne valamit csinálnia a kezével, de nem jutott eszébe, hogy mit.
– Köszönöm közlegény, leülhet.
– Jó napot kapitány úr! – Hans leült.
– Jó napot! Szóval, a nevem Albert Stein kapitány, azért vagyok itt, hogy eligazítást adjak magának a következő bevetését illetően. Ugye ön az az amnéziás katona. Az a Reinheit, ugye?
– Igen, uram, én vagyok.
– Remek. Nos, remélem nincs kifogása az ellen, hogy máris visszaküldjük a harctérre, de tudja az oroszok már szorongatnak minket keleten.
– Nem uram. Sőt örülök, hogy újra szolgálhatom a hazámat.
– Nagyon jó. Persze nem egyből a mély vízbe dobjuk, hanem valami könnyebbel fogja kezdeni. Ukrajnába küldjük egy kisebb egységgel, hogy az ottani zsidóságot begyűjtsék és deportálják a legközelebbi koncentrációs táborba. Kérdése van?
– Miért kell begyűjteni a zsidókat és milyen táborba deportáljuk őket? – kérdezte Hans.
A kapitány egy pillanatra meglepődött ezen a számára egyértelmű kérdésen, de aztán halványan elmosolyodott és türelmes hangon kezdett magyarázni:
– Koncentrációs táborba küldjük őket, ahol remélhetőleg halálra dolgozzák magukat vagy pedig gázkamrába kerülnek.
Hans egy pillanatig lemerevedett. Hirtelen az az érzése támadt, hogy ez valami vicc. Senki nem csinál ilyet.
– De miért a zsidókat? Ők az ellenség? – kérdezte Hans.
– Nem, nem ők az ellenség… vagyis nem a közvetlen ellenség, de…de ők a bajaink okozói,ők veszik el előlünk az életteret. Hát mit nem lehet ezen érteni?!
– Elveszik előlünk az életteret? Az egyik katona mutatott egy térképet a Földről és elég nagynak tűnt. Nem hiszem, hogy bárkinek is elvennék a zsidók az életterét. A megölésük helyett akár máshova is telepíthetnénk őket.
– De, mi mint árja faj felsőbbrendűek vagyunk és jogunk van ahhoz, hogy uraljuk a bolygót. A zsidók nem árja faj, ők nem felsőbbrendűek. Az erősek leigázzák a gyengéket. Ennyi az egész. Ez Darwin törvénye. – akárhogy is idegesítette Stein kapitányt ez a sok kérdés, megőrizte hidegvérét és türelemmel válaszolgatott. Megrendíthetetlennek érezte magyarázatát.
– Árja faj? Mit jelent ez pontosan? – kérdezte Hans. Az emberek is fajokba vannak osztva?
– Az árja faj az emberiség legmagasabb szinten álló faja. A tisztavérű németek árják. A legegyszerűbben: 190 cm magas, szőke, kékszemű, erős testalkatú. Ilyen egy árja. Érti már?
– Igen, ezt értem. – Hans-nak hirtelen bevillan az elméjébe a király képe. – Elnézést uram, de meg kell kérdeznem, hogy ki az a bajuszos férfi a képeken?
– Ő Adolf Hitler. A Führer. Ő a vezetőnk, Németország vezetője. Mi mind az ő parancsait követjük. Ő emelte fel Németországot a nyomorból, ahová a kommunisták és a zsidók taszítottak minket. Miért kérdi?
– Ő is árja?
– Természetesen ő is.
– Bocsánat uram, de akkor mégsem értem. Ő nem tűnik olyannak, amilyennek az előbb az árjákat jellemezte. Ő alacsony, sötét hajú, nem is valami izmos…
Stein kapitánynak egy pillanatra elkerekedett a szeme a meglepődéstől. Hans is érezte, hogy rosszat mondott, ezért inkább abbahagyta a beszédet. Vörösség árasztotta el Stein arcát.
– Hogy mondhat ilyen közlegény? Ezért azonnal fel kéne kötnöm. Méghogy Herr Hitler nem árja… Uram Isten…
– De uram…
– ELÉG A KÉRDÉSEKBŐL! – a kapitány hangosan az asztalra csapott – HOLNAP INDUL UKRAJNÁBA ÉS BEGYŰJTI A ZSIDÓKAT! EZ PARANCS! ÉS AMELYIK ELLENKEZNI PRÓBÁL AZT SAJÁT KEZŰLEG LÖVI FEJBE ÉS LÖKI BE AZ ÁROKBA!
– De mi a francért csinálnék én ilyet? Nem volt valami meggyőző ez az árja fajos érvelése… Nem hiszem, hogy mi eldönthetnénk, hogy ki élhet és ki nem. Ez a Herr Hitler meg szerintem egy kicsit elmebajos lehet, ha ilyeneket…
PUFF!
Stein kapitány egy pillanat leforgása alatt előkapta pisztolyát és golyót röpített Hans fejébe. A lövés erejétől felborult a szék és a közlegény élettelen teste szétvetett karokkal ült még a széken. A kapitány hidegvérű nyugalommal helyezte vissza fegyverét a pisztolytáskába és hátradőlve sóhajtott egyet. Egy pillanat múlva egy katona rontott be kopogás nélkül az irodába.
– Mi történt uram? – kérdezte a fiatal tiszt. Mikor észrevette a holttestet tett egy lépést visszafelé, a kijárat felé.
– Tettem, amit tennem kellett.
– De hát miért csinálta, uram?
– Mert sületlenségeket beszélt. Különben sem kell magának magyarázkodnom. Apropó magyarázat, értesítették már Reinheit családját, hogy a fiuk mégsem halt meg azon a bevetésen?
– Nem uram, még nem.
– Akkor ne is tegyék.