Részlet Életem regényéből
Abban az időben már szép számmal dolgoztunk a titkárságon, amelynek vezetője voltam. Ide tartozott az apparátus jogásza, és az adminisztratív dolgozókon kívül a gondnok a takarítókkal, és a személyzeti részleg is két fővel. Munkatársaim közül akadtak olyanok, akik még nem jártak a fővárosban, ezért elhatároztam, hogy kirándulás keretében megismertetem őket Budapest néhány nevezetességével, ami belefér egy napba.
A felettes minisztérium részéről dr. Albrecht úr foglalkozott városunkkal, ő látta el a tanácsok felügyeletét. Nevezett idősebb úriember korábban már járt nálunk, s akkor főnököm bemutatott minket egymásnak. Ismeretségemet kihasználva – a kirándulás előtt felhívtam telefonon, s előzetesen egyeztettük a napot, órát, mert legfontosabb napirendünk az Országház látogatása, s ehhez kértem a segítségét. Örömmel vette tudomásul, és készséggel fölajánlotta, hogy ő vezet majd bennünket.
Városi intézménytől kölcsönkért mikróbusszal tízen indultunk útnak egy szép tavaszi napon, út közben élveztük az akácméz-illatú, csodás nógrádi tájat, és elmondtam nekik, milyen siralmas állapotban láttam fővárosunkat, amikor 1944. október 6-án, az Erdélyből érkező, menekültekkel teletömött vonatszerelvény megállt a Kelenföldi pályaudvaron. Budapest romokban hevert, alig akadt olyan ház, amely ne sérült volna. Életem egyik legszomorúbb napjaként tartom számon, s a naplómban így emlékeztem meg róla:
Szomorú gyászünnepünk hajnalán, 1944. október hatodikán érkeztünk Budapestre. Ezt a napot életem folyamán addig és később mindig, leginkább csak magamban megünnepeltem. De a mostani, négyszeres gyászünnep számomra: Hősi halottaink mellett most a félig lerombolt Csonka hazánkat, elsötétített, romos Fővárosunkat és Erdély ismételt elvesztését gyászoljuk…”
Velünk tartott elnökhelyettesünk, aki jól ismerte a fővárost, és ő is fölajánlotta segítségét. Budapestre érve, egyenesen az Országházba siettünk, melynek egyik részén akkor is munkálatok folytak. Az épületben kedves fogadtatásban részesültünk, Albrecht úr, a bemutatkozás után az egyik kicsi tárgyalóteremben feketekávét hozatott szépen szervírozva, azzal kínálta a társaságot. Vezetése alatt néztük meg a kupolacsarnokot, és azokat a termeket és folyosókat, ahol éppen nem tartottak rendezvényt. Munkatársaim meghatódtak a szívélyes fogadtatáson, a gyönyörű látványokon, amelyekben részünk lehetett. Délig tartott a parlamenti program.
Utána a közeli Szófia-étteremben ebédeltünk. Ebéd után a Vár területén a Halászbástyához sétáltunk, ahonnan megcsodáltuk a szép kilátást, majd a Mátyás templomba vitt az utunk. Kívülről is körbejártuk, megnéztük a még javításra szoruló csodálatosan szép építményt, majd amikor a templomajtóban állva befelé tessékeltem munkatársaimat, történt egy (legalábbis előttem) mulatságosnak tűnő eset.
A kirándulás ugyanis az 1970-es években történt, és a személyzeti ügyeket intéző kolléga szabadkozott, hogy ő nem jön be a templomba, inkább kint sétálva megvár bennünket. Úgy kellett őt győzködni, mert azt hitte, ha belép egy templomba megnézni a világhírű építményt, párttagságán menten csorba esik. Próbáltam megnyugtatni, hogy senki sem kötelezi őt arra, hogy a templomban imádkozzon. Úgy is megcsodálhatja a világhírű templomot, mint a múzeumokat szokás; nyugodtan gyönyörködhet a pazar freskókban, szobrokban. Nem könnyen állt rá, de végül mégis bejött közénk.
Véletlenül jó időpontot fogtunk ki. Valamilyen rendezvényre próbálhattak, mivel csendes orgonamuzsika, és kellemes hangú operaénekesnő hangja szárnyalt a teremben, amíg mi körbejártuk a csarnokot.
Onnan a Ruszwurm-cukrászdába kalauzolt az elnökhelyettesünk (valószínűleg szép emlékei fűződtek a helyhez, ugyanis a felesége Budapestről, eme környékről származott). A híres krémest kóstolgatva pihentük ki a nap fáradalmait. Még sétáltunk a környéken, s mivel már esteledett, hazaindultunk.
Azonban ezzel még nincs vége a műsornak. Út közben megálltunk Vácon a Kőkapunál, és az éhes társaság megvacsorázott. Étlapról mindenki azt rendelte, amihez kedve támadt. Mindenki jól érezte magát, majd egy-egy pohár borral koccintva, jókedvűen, kellemes emlékkel gazdagodva tértünk haza.
14 hozzászólás
Kedves Kata !
Jó volt olvasni beszámolódat erről a remek kirándulásról.
Az ember megőrzi mindig a kellemes emlékeket.
Végig ott voltam veletek.
Tetszett 🙂
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu!
Bizony, én sem feledtem el, mert emlékezetes volt. Hiába a Parlementünk, a környéke, a Mátyás templom és általában Budapest csodálatos.
Köszönöm, hogy olvastad és gondolatban velünk tartottál.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Élvezetesen elő tudod adni a kirándulás kellemes perceit:) Azon meg külön csodálkozom, hogy ilyen részletességgel emlékszel mindenre.
Szeretettel: Klári
Kedves Klára!
Nos, ez nem csupán a – valóban – elég jó emlékezőtehetségem miatt van, hanem diákkorom óta nagyon sokáig naplót vezettem, amiket eldugva még magamtól is, csak nyugdíjas koromban kotortam elő egy lakásfelújítás idején. Nos, abból lehet nekem böngészni, hiszen ha a naplót csak olyan rövid tőmondatokban is írjuk, az mégis előhozza a korabeli képeket. Később is írok néha naplót, de ez a téma nem is a gyerekkorba nyúlik vissza.
Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Élvezettel olvastam visszaemlékezésedet.
Olyan remekül tudsz mesélni! Nagyon jó olvasni Téged.
Szeretettel
Ida
Köszönöm, kedves Ida kedves szavaidat. Igen, én amikor írok, akkor mesélek, de általában igaz történeket mesélek el Nektek s az utókornak.
Én is szeretem a Te írásodat, szintén azért, mert általában nem kitalált témákat boncolgatsz, hanem az emlékeidet foglalod írásba.
Örültem, hogy itt jártál, köszönöm, hogy hűséges olvasóm vagy.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Élvezettel olvastam írásodat. Az emlékek teszik színessé az életünket, pláne, ha ilyen szép fogalmazásban olvashatjuk.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastad a korabeli írásomat. Igen a kellemes emlékek valóban színessé teszik az életünket. Én naplót vezettem, ezért az emlékeimet meg tudtam őrizni.
Szeretettel várlak máskor is:
Kata
Kedves Kata!
Visszahoztál egy olyan korszakot, amely (számomra) egyfajta különlegesen békés időszakot jelent. A mai világszemléletben a hasonló esemény már összetartás, vagy tréning néven illetik. A baj csak az az egésszel, hogy ezek a csoportos együttlétek, némi előadásról és az esti italozásról szól valamelyik méregdrága Wellness szállóban. Ma már a cégek programjai nem tartalmaznak kulturális eseményeket, közös színház látogatást, vagy a tietekhez hasonló kirándulást. S ez roppant szomorú. Írásod hangvétele is érzékelteti ezt a két korszakot elválasztó szakadékot.
Szeretettel
Zoli
Kedves Zoli!
Abban az időben, a kommunizmus 40 éve alatt, amikor én írtam a novellát, már egy nagyon emberies, bizonyos közösségeket összetartó, barátságos légkör alakult ki. Mint pl. az akkori önkormányzat alatt egy kisebb közösségben, csoportban. Igen, én azt a békés, kellemes időszakot szemléltettem rövid elbeszélésben, pedig – mint kitűnik – voltak köztünk még olyan (de nem vad) pártemberek, egészen mások, mint a borús kezdet első idejében, amiről szintén vannak írásaim, gondolok a Rákosi időre.
A kirándulás sem került sokba, mert a kisbuszt ingyen kaptuk egyik cégtől, csupán a közeli vendéglőben, nem drágán ebédelhettünk, és a cukrászdában is egy-egy finom sütemény, meg a Vácon fogyasztott vacsora sem ürítette ki a pénztárcánkat…
Csak az a baj, hogy a 40 év után – az átállás nem mindig a javunkat szolgálta. Valahogy az emberek egymástól elidegenedtek.
Köszönöm, hogy olvastad és elmondtad a véleményedet
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örömmel olvastam visszaemlékezésed erről a szép egynapos kirándulásról. Nekem az európai országok közül a magyar főváros tetszik legjobban. Egy nap alatt is sok mindent meg lehet nézni, de hogy megismerjük Budapestet talán több hét is kellene.
Látom, hogy ez egy részlet az "Életem" című regényedből. Bizonyára nagyon szép lehet a többi élményed is!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Igen, ez a nap emlékezetes marad számomra, de van még bőven belőle itt a Napvilágnál is, és az Életem regénye c. 14-kötetben, amit a http://www.mek.oszk.hu oldalon lehet megtekinteni. Ugyanis csak egyetlen kötetem jelent meg nyomtatásban, mert a kiadók nem segítenek az eladásban, én meg mozg.sérült lettem, nem tudok utánajárni, ezért elektronikus kiadásnál maradtam, ahol ezrek olvassák már a sokadik kötetemet. Ajánlom, olvasd a Pokolcsárda (2009) vagy a karácsonyról szóló (több is van föltéve) anyagomat, vagy az Erdélyi kirándulásokat. Bő tárházam van olvasnivalókból. Aztán érdekes részletek vannak Nők a volánnál cím alatt is, vagy Megrázó történetek címnél.
Köszönöm, hogy nálam jártál és azt, hogy érdeklődsz alkotásaim iránt.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nekem is fűződik jó néhány emlékem a 70-es évekbeli vállalati kirándulásokhoz. Én Budapestről kirándultam akkor, több nevezetes helyre az országban.
Jók voltak ezek a kirándulások, mert még nem kellett félni minden kollégától /mint most/, hogy ki pályázik a helyemre, vagy ki a főnökség besúgója, és sok helyre eljutottunk.
No meg, ahogy Prince említette, nincsen már ilyesmi, legutóbb csapatépítés címén zuhogó esőben egy hidat építettünk a kollégáimmal, egy patakon. Csak ellopják ilyen hülyeségekkel az időt a családunktól, mert nem kellemesen és hasznosan töltjük együtt a napot. Az ilyesmit legjobb elfelejteni, nem is emlékezni rá, hogy milyen értelmetlen volt az egész, milyen betegek lettünk utána, és milyen sokat fizetett a cégünk ezért egy másik cégnek, ami tréningeket szervez.
Jó volt olvasni ezt a visszaemlékezésedet is.
Judit
Jól látod, kirándulni jó, amíg valaki bírja, mozogni kell családdal, társasággal együtt. De milyen helyen, milyen okkal történik, ki szervezi, az a lényeg, úgy nem szabad, hogy az egészségünknek ártson. Most a lányomért aggódom. Nyugdíjas, három napig még dolgozik hét elején, minden szombaton egy csoporttal, gyakorlott vezetővel járák a dunántúli tájakat, meg mást, főleg erdőben oda-vissza 20-20 vagy több kilométert. Többször vasárnap újra, erdei forrásokat tisztítanak. Okos dolog, de azt is ilyen nagy távokat legyalogolva. Féltem, túlzásnak tartom, mert akár esik, vagy fúj és hull a hó, de mennek, igaz, jól felszerelve.
Mondom ezt én, aki amíg bírtam, gyalogoltam háború után 20 km-t, mert szüleimet látogatni nem volt más megoldás, gyerekeimmel kirándultunk, nyugd.korban meg tornacsarnokba jártam, kertet műveltem, mindig mozogtam (most talán ennek oka, hogy a lábamon alig, alig állok.
Mi a véleményed, nem árt meg a lányomnak?
Köszönöm, hogy itt jártál,
szeretettel: Kata