Az ágyban fekvő idős férfi csak egy könnyű pléddel volt letakarva, homlokán mégis veríték gyöngyözött. Arcára a láz rózsái ültek ki, de a pirosas bőrszín sem tudta hangsúlyozni a fáradt, betegségtől fakó szemet. Ajkai megremegtek, alig hallhatóan szólalt meg:
– Megjöttél hát! Nagyon vártalak… féltem, hogy meghalok mire ideérsz.
Nehezen szedte a levegőt, a beszéd szemmel láthatóan nagyon fárasztotta.
– Pedig mindenképpen beszélnünk kell, mert ígéretet tettem apádnak.
Látogatója közelebb húzódott, hogy jobban értse az öreget. Erőteljes, magas negyven év körüli férfi volt, városi ruhában, mely igencsak nagy feltűnést keltett az isten háta mögötti kis faluban. A falusiak alaposan meg is nézték amikor a ház felé ballagott, de szemmel láthatóan senki sem ismerte fel, mert az idegen uraságnak kijáró – de szeretet nélküli – tisztelettel köszöntötték. Hangja erőteljesen zengett, amikor megszólalt:
– Ne fárassza magát a beszéddel, don Emilio, úgyis maradok néhány napot, várjuk meg, amíg jobban lesz!
A beteg lagymatagon intett a kezével, jelezve, hogy nemigen lesz ő jobban a következő napokban.
– Most kell beszélnünk! A doktor szerint nincs már sok hátra. Remélem, az isten ad annyi erőt, hogy elmondjam a mondandómat – suttogta.
A fiatalabb férfi közelebb húzta a kopott széket az ágyhoz, s leült. Iszákjából kis üvegcsét vett elő, a azt mondta az öregembernek:
– Hallottam, hogy nagy beteg, don Emilio. Hoztam önnek egy orvosságot. A kórral valószínűleg nem tud megbirkózni, de erősíti a szervezetet. Magam készítettem gyógyfüvekből.
Három kis kanállal erőltetett az ágyban fekvő férfi ajkai közé. Az karjára tette a kezét, s szaggatottan, láthatóan nagy erőfeszítéssel beszélni kezdett:
– Nem voltál itt, amikor atyád meghalt.
– Külországban voltam, csak későn kaptam hírt apám haláláról. Nem jöhettem, don Emilio! – vágott közbe a vendég zavartan mentegetőzve.
– Kérlek ne szakíts félbe, mert fogy az erőm! Apád a halálos ágyán közölt velem valamit, amit ígéretem szerint halálom előtt közvetlenül kell elmondanom neked.
Látva, hogy az öreg kényelmetlenül fészkelődik, a vendég megigazította feje alatt a vánkost. A beteg hálásan pillantott fel:
– Tényleg használ ez az orvosság, érzem, hogy könnyebb a beszéd. Halld hát a történetet!
Huszonnégy éves volt az apád, amikor egy vadászat során eltévedt a hegyekben. Valahogyan még délután lemaradt a társaitól egy vad nyomainak követése közben és sehogyan sem talált ismerős utat. A vadonban érte a sötétedés. Igazi ereje teljében lévő férfi volt, fegyver is volt nála, de mégis igyekezett valami fedett helyet keresni, mert beborult az ég, fújt a szél, nagy vihar készülődött. Megörült hát, amikor az egyik völgyben fényt látott derengeni. Egy kunyhó ablakából szűrődött ki a világosság.
Amikor benyitott az ajtón, zavarba jött. Egy meseszép nő ült az asztal mellett, aki kérdőn nézett rá. Apád jó estét kívánt, bemutatkozott és elmagyarázta, hogy vadászat közben eltévedt. A nő hosszasan nézte, majd egy ismeretlen nyelven mondott valamit. Atyád városi jegyző lévén tanult ember volt, anyanyelvén és a latinon kívül franciául és spanyolul is beszélt, az angol beszédből is értett valamicskét, de nem tudta eltalálni, milyen nyelven szólalt meg a nő. A gesztusokat barátságosnak érezte, ezért megpróbált nyelvet váltani, de a nő továbbra is az érthetetlen nyelven válaszolt. A helyzet kezdett kínos lenni, amikor a nő a szobában található ládához lépett, elővett egy dobozt, nyomogatta, matatott vele, hosszasan tanulmányozta, majd egyszer csak megszólalt olaszul. Lassan, különösen beszélt, mint a gyerekek az iskolában, de meg lehetett érteni.
Itt a beteg megállt a beszéddel, láthatóan erőt gyűjtött. Néhány percet pihent, csak aztán mesélt tovább. A fiatal férfi érdeklődve figyelte.
– Vacsorát adott apádnak, s ha akadozva is, de órákon keresztül beszélgettek. Elmondta, hogy néhány hete nagyon messziről érkezett valami különös járművel, amiről apád úgy értette, hogy a levegőben repül. Ezt persze nem hitte el, de nem akarta megbántani a kedves nőt. Kiderült, hogy baleset érte őket, ahol a nő két társa meghalt. A nő egyedül maradt az idegen világban. Rátalált a közelben erre az elhagyott kunyhóra, s itt rendezkedett be, ahogy tudott. Eddig még nem találkozott idevalósi emberrel, apád volt az első. Atyád értette is meg nem is a történetet, annyit mindenesetre kihámozott az elhangzottakból, hogy a nő elszakadt övéitől, egyedül maradt a barátságtalan hegyek között. Azonnal felajánlotta, hogy visszakíséri hazájába. A nő nevetve hárította el, mondván, ahhoz repülnie kellene tudni, mint a madárnak. Atyád ebből megértette: a nő nem akarja, hogy vele menjen a hazájába.
Apád reggel megtalálta a hazafelé vezető utat, s megnyugtatta az érte aggódókat. Másnap este azonban már megint a kunyhó ajtaja előtt állt. És így ment ez hónapokon keresztül. Beleszeretett a nőbe, s szemmel láthatóan az sem maradt érzéketlen.
Az öreg megint elcsendesedett, pihent néhány percet. De utána rendületlenül tovább beszélt.
– Apád mindenáron haza akarta hozni a városba, de a nő hajthatatlan maradt, azt mondta nem mehet az emberek közé, mert abból nagyon nagy baj lenne. Ő egy nagyon távoli világból érkezett, s az idevalósiak nem találkozhatnak vele. Tulajdonképpen apáddal sem lett volna szabad szóba állnia, de annyira meglepődött azon az ominózus estén a váratlan látogatáson, s ráadásul apád nagyon kellemes benyomást tett rá, hogy megfeledkezett erről. Akkor már hetek óta egyedül volt, s nagyon nehezen viselte. De a találkozásnak titokban kell maradnia, mert az emberek nem láthatják őt. Ha kiderül, hogy ő itt van, el kell mennie, s soha többé nem találkozhat apáddal.
Atyád nem nagyon értette a történetet és a magyarázatot, de szerelmes volt, ezért tudomásul vette a különös kérést. A nő valamiért – talán a távoli hazájában tett fogadalom köti – nem akar vele emberek közé menni. Bizonyára megvan az oka, s bizonyára megváltozik majd az elhatározása, ha közelebb kerülnek egymáshoz, s jobban megbízik benne. Valami olyasmit vett ki a dologból, hogy nagyon előkelő környezetből származhat, talán valami idegen ország uralkodójának a lánya. Cseppnyi aggódás is vegyült érzelmei közé, mert úgy érezte, hogy kissé zavart a nő elméje.
A szerelemnek hamarosan a gyümölcse is beérett. Amikor kiderült, hogy gyermeket vár, a nő nagyon zavart és ideges lett. Elmondta, hogy ennek nem szabad lett volna megtörténnie, mert beláthatatlan következményei lehetnek. Az ő világa és az apád világa nem keveredhetett volna. A gyermek teljesen más lesz, mint a hegyek itteni lakói, s félő, hogy ez komoly katasztrófát is okozhat. Egyetlen feltétellel születhet meg, ha soha senki nem tudja meg a származása titkát. Apád mindenbe beleegyezett, hiszen végtelenül boldog volt. És titokban abban reménykedett, hogy a gyermek érkezése megváltoztatja a nő eltökéltségét, hozzá költözik és feleségül veheti. Szavát adta hát, hogy a titkot megőrzi.
Amikor közeledett a szülés, a nőt lelkiismeret furdalás kezdte gyötörni, s többször elmondta apádnak, hogy a babának nem szabadna életben maradnia. Apád persze hallani sem akart erről. Imádta a nőt, vele akart élni, gyerekeket akart tőle, azzal kezdte nyugtatni magát, hogy valami ideggyengesége van szerelmének, s amiatt vannak látomásai, kényszerképzetei, de ezek talán elmúlnak majd a gyerek születése után.
Kérlek adj még néhány cseppet abból a varázsszerből, mert úgy érzem használt – fordult a fiatalabb férfihoz. Az ismét a szájába töltött három kanálkával.
– Apád a legjobb bábát akarta elhozni a kunyhóba, de a nő tiltakozott. Közölte, hogy egyedül fog szülni, többször hangsúlyozta, hogy csak akkor maradhat életben a gyerek, ha senki sem tud róla.
Apád az utolsó napokban odaköltözött a kunyhóba. A városban azt mondta, hogy távoli rokonaihoz utazik.
A szülés nehezen indult meg, nehezen folyt le. A csecsemő szabályos, egészséges fiúcska lett, de a nő nagyon rossz állapotban volt. Apád orvost akart hívni, de a nő megeskette, hogy nem teszi. A ládából elővetetett apáddal egy varázsdobozt, hasonlót ahhoz, mint amivel először szót értettek. Valamit csinált vele, magára csatolt egy szövetet, ami a dobozhoz volt kötve, majd azt mondta apádnak, hogy meg fog halni. Ezt a dobozból tudja, ami olyan, mint egy orvos. Apád kétségbe esett, segítségért akart rohanni, de a nő nem engedte. Azt mondta, hogy nem lehet segíteni rajta, ez volt az ára a boldogságuknak. A gyerek életben fog maradni, de atyádnak meg kell esküdnie, hogy származásának titokban kell maradnia. Nem veheti a nevére, nem küldheti iskolába, mert az veszélyes lenne. Apád most már biztosra vette, hogy valami titokzatos királylányt sodort útjába a véletlen. Kissé dacosan azt kérdezte tőle, hogy miért kell buta parasztként élnie a gyermeküknek? A nő kínja mellett is elmosolyodott, s azt rebegte, hogy ettől sose féljen, mert ez a fiú messze környék legokosabb embere lesz. Aztán néhány óra múlva meghalt. Apád hosszasan siratta, majd a nő kérésének megfelelően eltemette a titokzatos ládában lévő varázsdobozokkal együtt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, egyet mégis magával vitt. De ígérete szerint soha nem mutatta meg senkinek. Mint ahogyan nem beszélt a történtekről senkinek sem. A gyermeket idehozta a faluba a távoli rokonainál dolgozó Caterina nevű parasztlányhoz, akinek akkoriban halt meg a balkézről jött gyereke. Fizetett a lánynak, hogy ismerje el közös törvénytelen gyermeküknek. Megeskette mindenre, ami szent, hogy senkinek nem árulja el, a titkot, hogy nem ő a gyerek anyja. Caterina örült is a dolognak, hiszen atyád mégiscsak egy városi jegyző volt, mégha nem is vette feleségül őt.
A fiatal férfi döbbenten nézett az öregre:
– De hiszen itt végig rólam volt szó! Caterina nem az anyám? Vagyis én vagyok az idegen nő fia? De hát hogy lehet ez? Nem csak a láz mondatja veled ezeket, don Emilio?
Az öreg fáradtan elmosolyodott. Egyre halkuló hangon folytatta:
– Igen, rólad van szó! Te vagy az idegen nő fia! Mit gondolsz, miért nincsen családneved? Miért csak a falud nevét viseled? Mit gondolsz miért nem jártál soha iskolába? Miért csak ötéves korodban hozott el apád a faluból? És mit gondolsz, mégis honnan az a rengeteg tudás, ami a fejedben van? Hiszen hallottuk hírét, hogy királyok, hercegek udvarában forgolódsz, s többet tudsz a legokosabb tudósoknál is!
Apád soha senkinek nem említette születésed titkát. S híven teljesítette a szerelmének tett esküjét. A halálos ágyán azonban magához hívott, nem akarta magával vinni amit tudott. Szavamat vette azonban, hogy csak akkor mondhatom el neked ezt a történetet, ha magam is érzem a véget. Hát ezért vagy most itt! S ha kétségeid lennének, még ezt is át kell adnom.
Párnája alól egy különös dobozt húzott elő, ami soha nem látott anyagból volt, s ismeretlen rendeltetésű kerek gombok, üveglapok sora lepte.
– Ez a bizonyíték, ez az egyetlen tárgyi emlék, ami anyádtól maradt. Apád azt kérte, juttassam el hozzád. S még azt is, hogy bocsáss meg neki!
A látogató kezébe vette a furcsa dobozt, óvatosan fogta, mint a hímes tojást. Arcán zavar és döbbenet ült. Sok országot bejárt, de még csak hasonlót sem látott soha. Lehajolt a beteghez, s azt mondta:
– Köszönök mindent, don Emilio! Köszönök mindent. De most megbocsásson, egyedül kell maradnom, hogy végiggondoljam, amit hallottam. Holnap visszatérek. Isten megáldja!
Kilépett a szobából, magára hagyva az idős férfit, akinek az arcán nyugalom áradt el a nagy erőfeszítés után. Szeme megrebbent, sovány kezével intett búcsút:
– Menj, csak menj! Isten vezesse a lépteidet, Leonardo da Vinci!
2 hozzászólás
Gördülékeny, jó írásod remek fantáziáról tanúskodik.
A csattanóhoz külön gratulálok!
Üdv: Gyömbér
Tegnap ezt az írásodat is elolvastam, ez is közel áll hozzám. Igen, mint Gyömbér ahogyan írja fantáziában erős vagy. Vártam a végét, és bejött ütött számomra.
Szeretettel: Selanne
Ma olvasom még a művedet, amely még fent van. Miért nincsen több, itt?
Szeretettel:Selanne