Tökéletes vagyok

Vége volt az összes óránknak,de még az egyetem előtt leültünk egy padra és beszélgettünk… Dicsérte magát, ahogy mindig szokta, s értetlenségét fejezte ki a rendszer iránt mely őt- annak ellenére, hogy abszolút beleilleszthető- olykor elítéli. Nem szeret szembesülni saját hátrányaival… senki nem szeret. Főleg abban az esetben nem, ha nem is vagyunk tisztában azzal, hogy rendelkezünk velük. De kinek nincsenek hibái? Aki azt gondolja, hogy neki márpedig nincsenek, és ezt nem csak magának vallja be, hanem mindenki mással is közli, az miért nem látja be, hogy ezzel az egyetlen gondolattal azon nyomban elveszti „tökéletességét”? Talán hiba- szótárt kéne megjelentetni, azzal a címmel, hogy: Miért mondanak rólam rosszat, miközben tökéletes vagyok? A cím mindenképpen hatásos volna, s az érintettek nagy része megvásárolná. Azonban csak otthon- a könyvet kinyitván- döbbennének rá, hogy nem egészen azt tartják a kezükben, amire számítottak. Ugyanis már az első oldalon az a kérdés: „Mi a te hibád? Jelölj x-szel a kis négyzetben azon rossz tulajdonság mellé, amely rád illik.”.
Szimóna elgondolkodik… Nincs kéznél egy darab toll sem…de sebaj, ő csak biztonságképpen gondolta elővenni, de mire a végére ért a közel tízoldalas listának megnyugodott, hogy nem állt fel fölöslegesen. Egyre jobban érezte, hogy hiba volt megvenni ezt a könyvet. Átkozott mindenkit, hogy hogyan lehet így megtéveszteni a fogyasztót, valamint fel volt háborodva, hogy bárki is azt gondolja, hogy volna hibája. Hoppá! Ahogy tovább lapozott, észrevette, hogy egy kérdést meg nem olvasott el… „Hibázott, mikor ezt a könyvet megvásárolta?” Szimóna végigolvasta a kérdést, majd letette a könyvet. Elképesztően dühös lett. Hogy gondolhatja bárki is, hogy egy ilyen hibátlan lény, mint ő bármit is rosszul tehet. Hirtelen arra is ráébredt, hogy nagyon is jó, hogy megvette a könyvet(hogy is hibázhatott volna?), mivel a barátnőinek annyi hibájuk van, hogy igazán rájuk férne egy efféle könyv.
Így felhívott, s egy gyors kötelező „mizu?” után elárulta , hogy van egy meglepetése a számomra. Természetesen azonnal kíváncsi lettem, s mivel már úgyis nagyon régen találkoztunk, felajánlottam, hogy találkozzunk. Ő azonnal beleegyezett, s letettük a telefont; mindkettőnknek készülődnie kellett.
Ahogy köszöntünk egymásnak, s ő elkezdett beszélni éreztem, hogy valami nincs rendben…megint sunyiságot láttam a szemében. Nem foglalkoztam azonban, hiszen roppant kíváncsi voltam a meglepetésre, amit nekem szánt.
Odaadta a könyvet, s én-bár próbáltam úgy tenni, mint aki örül az ajándéknak- nem igazán örültem az ajándéknak, s azt sem értettem, hogy én miért kapok ilyet. Láttam az elégedettséget az arcán, s ez még inkább összezavart.
Hazament és megnyugodott végleg Szimóna. „Ismét valami tökéleteset csináltam”- gondolta magában, s ezzel elégedetten hátradőlt karosszékében.