Tom

2040-et írunk.
Egy olyan világban élek, ahol minden szürke és egyhangú. Mára a ,,boldogság'' szó a részeg szinonímjává vált.

Ez a történet Tomról szól.
Vannak, akik azt mondják rá, hogy hős, messiás, vagy valami ilyesmi. A fiatalabbak egy furcsa szavat használnak rá: vicces. (Mit jelent az, hogy vicces? Ha lesz időm, majd utánajárok…) Szerintem egyszerűen őrült. Bolond, félnótás, beszámíthatatlan. Ő az egyetlen ember – a városban biztos, de talán a világon is – aki anélkül is mindig hangos és vidám, hogy a sárga földig leinná magát. Egyszerűen nem lehet nem meghallani, amikor reggel (vagy inkább délután? Tom teljesen kiszámíthatatlan, néha hajnalok hajnalán kel föl, néha viszont délig alszik.) világgá kürtöli, mint aki hangszórót nyelt, hogy:
– Jó reggelt, világ!
Az embernek egyszerűen a falra kell mászni tőle.
Éppen mentem volna munkába. Az autóm szervízben volt. Utálok gyalog menni valahova, mert akkor szinte biztos, hogy belebotlok Tomba. És Tomot ki nem állhatom, ahogy azt már mondtam is.
De őt nem olyan könnyű kikerülni. Hiába megy halkan az ember, egyszer úgyis belebotlik.
– Szevasz öregem! – rikkantott ide.
MI?! Ez a suhanc hozzám beszél?! Hogy meri…?! Hogy mer leöregemezni?! Le kell hogy nyugodjak. Semmi vész. Ő mindenkit így köszönt.
– Mizujs veled? – kérdezte, amikor közelebb értem.
Hogy mer ez a suhanc letegezni?! Úgy beszél, mintha régóta ismernénk egymást!
– Nekem fontos dolgom van, nem látja? – morrantam rá. Tom egy rémes alak. Amióta a világon van, – vagyis 17 éve – mindig azt csinálja, amihez kedve van, és sosem azt, amit kellene. Nem csoda, hogy kicsapták az általánosból, mert lázította a diákokat. Akik hallgattak rá, azok se jutottak többre mint ő: kikerültek az utcára. Gyalázat!
– Ugyanmár, aktakukackám! Olyan vagy, mint egy robot! – szaggatott mozgással elindult – Bíp, bíp! Dolgom van! Bíp bíp! Munkába kell mennem! Bíp bíp!
– Maradj el, vagy beverem a képed! – ordítottam rá. Ő viszont halál nyugodt maradt.
– Jaj, ne légy ilyen savanyú! – bökött meg.
Hát ezt sehogy sem lehet kihozni a sodrából?!
– Tom vagyok – nyújtotta ki a kezét.
Komolyan gondolja, hogy kezet rázok vele, mint azokban az ősrégi filmekben? Inkább a halál!
– Én viszont Koridon István vagyok, egy fontos üzletember! És én nem érek rá, hogy a maga fajtájú ingyenélők locsogását hallgassam! – határozottan elindultam, de őt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Utánam loholt.
– És mondd csak, Pityukám! Mitől vagy te olyan borzasztó fontos?
Be akartam húzni neki egy jókorát, de kitért előlem.
– Hé, én nem azt mondtam, hogy bunyózzunk! Én a barátod szeretnék lenni.
Megtorpantam. Zakatoltak az agyamban a fogaskerekek, és lázasan kerestem az emlékezetemben a barát szó jelentését.
Megvan! Azt hiszem, társat jelent, akivel sokat beszél az ember, és… Öhm… Majd megnézem a szótárban, ha ráérek. Szóval a barát az valami olyasmi, mint a munkatárs.
– Soha – mondtam. Egy másodpercet sem akartam tovább lenni vele.
– És miért nem?
Nagyon kezdett elegem lenni belőle.
– Ha nem tűnsz el azonnal, megbánod, hogy a világra jöttél!
– Tehetsz bármit, sosem fogom megbánni.
Ezen fennakadtam. Milyen agyi rendellenessége van ennek az embernek? Ember ez egyáltalán? Nem hiszem.
– Nem érdekelsz – vetettem neki. Futva indultam el. Nem követett. Le is lassítottam, mert utálok futni. Főleg azért, mert nem is igen tudok. Bezzeg Tom úgy tod futni, mint a villám! Az egyik pillanatban még itt van, a másikban meg már ott. Ki tudja ezt követni?
Elég későn értem a munkahelyemre. A főnököm rá is kezdett, hogy: Istvántemegbízhatatlanmihaszna, lefokozlakkirúgatlak, blablablabla. Nem törődtem vele, meg sem próbáltam valami mentséget keresni.
Hazafelé menet sem volt szerencsém. Tom ott téblábolt, mint mindig.
– Szevasz! – köszöntött.
Feladom. Nem tudok tenni ellene semmit. Ha lenne időm, természetesen feljelenteném, de nincs. Aludni is alig van időm, pedig mindjárt elalszok.
– Na, mi volt a te hűdefontos munkahelyeden?
– Hallgass már!
Az igazság az, hogy utálom a munkahelyemet. De valamiből meg kell élni, és nem volna időm új munkahelyet keresni. Semmire sincs időm. De persze ezt nem mondom el senkinek. Személyes érzelmeket nem keverek a munkába!
– Miért lógatod az orrod? – kérdezte.
– Nem mindegy? Az ember már fáradt sem lehet? – támadtam neki.
– Én csak segíteni szeretnék…
– Törődj a magad dolgával, Tökkelütött Tom!
– Nekem ez a dolgom.
– He? – mást nem tudtam mondani. Ez most szórakozik velem?! – A te dolgod az lenne, hogy tanulj és munkát szerezz, mint ahogy azt más normális ember is teszi!
– Te nem unod ezt a világot? Minden szürke, unalmas, komor. Senki nem törődik a másikkal. Ennek nem így kellene lennie!
Egy pillanatra akaratlanul is elgondolkoztam azon, amit mondott. Tényleg: hova lett az emberekből az érzés?
Megráztam a fejem, hogy kikergessem belőle ezt a sok baromságot. A világ így jó, ahogy van!
– Semmi értelme annak, amit csinálsz – mondtam lassan, kimérten. – Senki nem fog megváltozni csak azért, mert te azt mondod, hogy ez így nem jó. Egy szép napon eljönnek érted a fehérköpenyes emberek, és elvisznek a bolondokházába, ahová való vagy! – azzal faképnél hagytam.
Másnap reggel nem várt rám. Ennek örültem. ,,Felfogta amit mondtam, és eltűnt!'' – gondoltam. De nem így volt.
A csendet dobhártyaszaggató visítás törte meg. A hang felé fordultam. Egy rongyos ruhájú nő állt az út szélén, és próbálta elhallgattatni a karjában fekvő kisbabát. Nem járt sikerrel, ráadásul a szoknyájába kapaszkodó két koszos kölyök is bőgni kezdett.
Ekkor tűnt fel Tom. Odament az asszonyhoz.
– Segíthetek? – már megint ez a kóros segíteni akarás! Miért üti bele az orrát mások dolgába? De a nő láthatólag nem zavartatta magát.
– Nem tudom, mi van velük. Képtelen vagyok lecsendesíteni őket. – átnyújtotta Tomnak a kisbabát. Amikor a kezébe vette, legnagyobb meglepetésemre a kicsi azonnal elhallgatott. A két kölyök is befejezte a bömbölést, és értetlenül néztek Tomra. Az egyik lebiggyesztette az ajkát, látszott, hogy nemsokára megint rákezdi. Tom grimaszokat vágott neki, mire mindkét gyerek nevetni kezdett, a kisbaba pedig boldogan gügyögött.
– Nincs semmi baj, ugye? – kérdezte a gyerekektől. Azok mosolyogva bólogattak. – Tom vagyok.
– Maja. Ők itt Marci és Karcsi, a kicsi pedig Samu. – mutatta be a társaságot a nő.
Tom viccelődött, és jókat nevettek.
Nem semmi ez az ember! Lehet, hogy őrült, de mindenképpen nagyszerű…

Egészen megszoktam, hogy gyalog megyek dolgozni. A kocsimat ugyan megjavították, de már nem akartam azzal menni a munkába. Elképesztő, hogy mennyi mindent nem vesz észre az ember, ha autóval közlekedik! A kövek közül kinövő füvet, a kora reggeli nap vöröses ragyogását. Mennyire más így!
A varázslat azonban szertefoszlik, amint belépek a munkahelyembe. A szürke unalmasság fogad. A főnököm szokás szerint ordítozik, hogy későnjöttélistván, aztakarodhogykirúgjalakigen?! , meg hasonlók. Görcsösen markolom a táskám fülét.
Ki akarok törni!
Legszívesebben legyűrném a főnököm torkán azt a sok dögunalmas papírt, azt rágja, ne azon csámcsogjon, hogy későn jöttem! Hát hová fajult a világ?!
De nem teszem engedelmesen bólogatok, igenis, értettem, többet nem fordul elő, igen, sajnálom, blablabla. És újabb kifogásokat találok ki, hogy miért késtem. Aztán nekilátok a munkának. És utálom. Most már biztosan tudom.
– Szevasz, öregem! – rikkantja a már jól ismert hang.
– Szia! Mi újság?
Tom először ledöbben a kedvességemen, de csak egy pillanatig, utána újra elvigyorodik. Talán a génjeibe van programozva, hogy csak mosolyogni tud? Mindegy, ő így van jól, ahogy van.

– Most már végleg elegem van, István! Eddig rendesen dolgozó ember voltál, bejöttél, amikor kellett, és tisztességesen elvégezted a dolgodat!
,,Tudod is te, mi az a tisztesség!'' – gondoltam.
– Ez így nem fog tovább menni! Ennyi! Ki vagy rúgva!
Mindenki csak nézett, hogy most mit fogok csinálni. Letettem a táskámat. Elmosolyodtam. Egy ideig küzködtem vele, de végül kitört belőlem a röhögés.
– István, te ittál? – szól rám vöröslő fejjel. Milyen muris pofát vág! Ezen egyszerűen muszály röhögni! Nem bírom abbahagyni! Micsoda kabaré!
– Mi olyan nevetséges? – üvölti. Valahogy abbahagytam a röhögést, és vigyorogva mondtam neki:
– Kösz, haver!
– MIVAN?!
– Legalább nem nekem kell beadnom a felmondólevelet. Ugyanis mindig is utáltam ezt a munkát!
Csak hápogni tudott meglepetésében. Ilyen őszinte emberrel valószínüleg még nem találkozott.
– Na, agyő mindenki! Csináljátok ezt az unlmas munkát, és poshadjon meg az agyatok! Hehe! Úgy kell nektek! Én most megyek, és azt fogok csinálni, amit csak akarok! – kiáltottam, és végleg eltűntem onnan. A főnököm csak állt, és nem kapott levegőt.

Késő este találkoztam Tommal.
– Képzeld, kirúgtak! – meséltem fülig érő szájjal.
Tom teljesen elképedt.
– De akkor mi lesz most veled? Hol fogsz dolgozni?
– Sehol. Úgyis utáltam ezt a munkát, meg hogy semmire sem jut időm. Sokkal jobban tetszik az, ahogy te élsz. Te vagy a példaképem.
– István… most csak viccelsz, ugye?
– Eszemben sincs!
Egy ideig hallgattunk. Kicsit nyomasztott a csend. Nem ezt szoktam meg Tomtól.
– Elfáradtál? – kérdeztem.
– Hm?
– Olyan csendes vagy…
Megvonta a vállát, nem válaszolt. Ültünk csendben, és néztük a szürke esti eget.
– Nem látszanak a csillagok – szólalt meg hirtelen Tom.
– Tessék?
– A város füstje eltakarja a csillagokat.
– Igen – válaszoltam. Ezt eddig észre sem vettem. Vagy észrevettem, de nem tartottam fontosnak.
– Te félsz valamitől? – kérdezte Tom.
Végiggondoltam mindent, amitől egy átlagember fél.
– Nem tudom. Biztosan. – feleltem halkan. – De te biztos nem félsz semmitől.
– Ez totális tévedés.
Döbbenten néztem rá. Reszketett a hidegben.
– Igenis félek. Sőt, rettegek. És tudod mitől?
Ráztam a fejem.
– Az emberektől.
– Az emberektől?
– Igen. Félek. Félek, hogy az emberekből egyszer csak kiveszik az utolsó szikrányi érzés is, és kegyetlenül elpusztítanak mindent, ami szép és fontos. Látod? – mutatott fel. – Ezt is tönkretették. És ha így haladnak tovább, minden mást is elgázolnak, földbe tipornak, mígnem az egész világ olyan lesz, mint egy darab kő. Unalmas, szürke, és komor. És mire rájönnek, mit tettek, már túl késő lesz. – rám nézett. – Tenni akarok valamit, hogy ez ne így legyen. De egyedül nem érek semmit.
– Nem vagy egyedül – néztem rá.
– Nem?
– Nem. Amíg én itt vagyok, addig nem.
Tom újra felnézett az égre.
– István?
– Igen?
– Te vagy a legjobb barát a világon – suttogta Tom meghatottan.

– Szevasz! – köszöntött Tom már messziről.
– Szia! Mizujs? – érdeklődtem.
– Semmi különös. Veled?
– Velem se.
– Szerintem gyönyörű napunk lesz. A gyönyörűnél is gyönyörűbb. Még annál is gyönyörűbb!
– Nyugivan! Azért nem kell agyonfokozni. – nevettem.
– Csak ezek a büdös autók ne lennének…
A járdán egy csapat kisgyerek játszott. Labdát pattogtattak egymásnak. Egyszercsak a labda kigurult az utcára. Az egyik gyerek utánaszaladt.
– Vigyázz, autó! – kiabálta Tom. A gyerek rémülten állt ott földbegyökerezett lábakkal. A karjait az arca elé emelte, és felkészült a végzetre…
Minden pillanatok alatt történt. Mire feleszméltem, az autó egyhelyben állt. A kisgyerek az utcán feküdt könnyes szemekkel, és ijedten bámult a megmentőjére. A kocsi előtt Tom feküdt, a fekete aszfaltra ömlött a vére.
Odaszaladtam. A sofőr hívta a mentőket. Egy egész kis csoport gyűlt oda.
– Tom! Tom, hallasz? – kétségbeesetten szólongattam.
– A kisfiú… mi van vele? – nyitotta ki a szemét Tom. – Megmenekült?
– Itt vagyok…
A sofőr idegesen tördelte a kezét, és nem győzte mondogatni, mennyire sajnálja. Nem akartam tudomást venni róla. Tudja is ő, milyen érzés, ha a barátja haldoklik!
– Tom, jól vagy? – halottam Marcit. – Miért fekszel itt?
– Tudod, most nekem el kell mennem – nyögte Tom.
– Nem! NEM! – üvöltöttem. Teljes erőmből felpofoztam Tomot. – Még túl fiatal vagy a halálhoz! – kiabáltam dühösen.
– István… nekem itt fejeződik be a küldetésem. Kérlek, folytasd azt, amit én elkezdtem…
– Tom! Nem halhatsz meg. Tom? TOM!! – ordítottam.

– Tom értünk halt meg. Hogy tudjuk, hogy nem szabad elpusztítani azt, ami igazán értékes az életben. – magyaráztam újra és újra a fehér köpenyes uraknak.
– Értjük. – bólogattak.
– Nem! Nem értik!! – dühös voltam. Ezért halt meg Tom?! Miért nem értik már meg?!
Megragadtam egy széket, és jól a falhoz vágtam.
– Kérem nyugodjon le!
– Nem nyugszom le! Értsék meg, ez így nem mehet tovább! – üvöltöttem.
– Kende, hozzon ide egy kényszerzubbonyt! Ezt nem lehet kibírni.
– Ne! Nem vagyok őrült! Nem vagyok!! Nem értenek semmit! Nem vagyok őrült!!!