Töredékek II.

T ö r t é n e t G. – r ő l

Mechanikai műszerész a tanult mesterségem.
Ez az a szakma, amelyben soha, egyetlen pillanatot nem dolgoztam. A szakmunkás vizsga után részemre megajánlott hat forintos órabér, abban az időben is kevés volt, még az éhenhaláshoz is. Tájékozódtam, a 30 éve munkapad fölé görnyedő, idősebb szakik órabére alig volt a duplája. Megemeltem szépen a kalapom.
Az én munkakönyvem… idéznék belőle:

19… szeptember 09.
ÁFOR (Ásványolaj Forgalmi Vállalat, a MOL elődje)
Beosztása: árumozgató

19… december 10.
FŐSPED-Tehertaxi
Beosztása: órás (értsd: taxiórákat javítottam.)

19… augusztus 01.
Óra- ékszerkereskedelmi Vállalat
Beosztása: nemeskő csiszoló betanított munkás

19… december 07.
Pilisi Parkerdő Gazdaság
Beosztása: fakitermelő bet. munk.

Ez utóbbi azért eléggé jelentős profilváltás.
Hát ezért mondom: az én munkakönyvem… Rejtő írt kevésbé lebilincselő regényt is.

A hetvenes ével legelején a Volán Vállalat alkalmazásában álltam, mint anyagmozgató. Ez a kocsikísérő-rakodómunkás irodalmias elnevezése. Kicsit olyan, mint a manapság divatos Hórukk Boy's.
Abban az időben ébredt nemzeti öntudatra a magyarság, és sört kezdett inni. Nem is keveset. (A magyar-sumér egyenes ági rokonság közismert, a sört pedig a sumérok kezdték főzni.) A Kőbányai világos sör pillanatok alatt vált keresett hiánycikké. Én pedig a sörgyárba voltam rendelve, állandó szolgálatra. Munkám nem volt túl bonyolult. Őszinte leszek: primitíven egyszerű volt. Az NDK ipar remeke, a ROBUR teherautó, megállt a raktári rámpa mellett, én megtöltöttem a platót sörösrekeszekkel, aztán a fuvarszervező – bizonyos G. úr – instrukcióinak megfelelően útra keltünk, és vittük a folyékony kenyeret az élelmiszer boltokba, vendéglátóipari üzemegységekbe. (Vö.: kocsma)
A rakodómunkás nem túl cizellált lelkületű, inkább egyszerű gondolkodásúnak mondanám. Jellemzője általában az átlagosnál kissé lassabb felfogás, és az átlagosnál jóval erősebb agresszivitás. G. urat azonban tiszteltük. Ha irodája előterébe lépve elbődült: Napozdmeg! Há ott a tábla ni! Tilos a dohányzás, büdös bagázs! – a legelszántabb kültelki vagány is hóna alá kapta a fejét, és menekült. Az igazsághoz tartozik, hogy G. úr ezt csak akkor tette, ha nagyon felbőszítették.

A sörgyár egyik vonzóereje abban állt, hogy természetbeni juttatás adott dolgozóinak. A dolog úgy működött, mint manapság a multinacionális cégeknél a cafetéria. Minden sörgyári dolgozó meghatározott számú tikettet kapott hetente, amit a Jászberényi úti Kerék vendéglőben ún. tikettes sörre válthatott. Ezt a sörfajtát a főzőmesterek különös gonddal főzték, majd a ma már lényegében kihaltnak mondható másfél literes, porceláncsatos, kristályvizes üvegekbe palackozták. Egy tikett, egy üveg sör.
Azám, csakhogy nem mindenki kedveli a sumér eredetű italt. Ők a tikettet nemes egyszerűséggel eladták. Az egyik legismertebb felvásárló, tikettcápa, sörbróker, G. úr volt.
Történt egy pénteki napon, hogy magához intett, szuszogva megtörölgette verejtékező, kopasz fejét és egy marék tikettet rántott elő gyűrött inge zsebéből.
– Vigyél haza egy láda sört, fiam! – adta ki az ukázt.
Fogok én vitatkozni? Az értékpapírcsomagot magamhoz véve szóltam járművezető kollégámnak, és mentünk a Kerékbe.
Aznap délután, anyám nagy meglepetésére egy láda másfél literes tikettes sörrel tértem haza. Ma is számban érzem az ízét…
Hétfő hajnalban megjelentem szolgálati helyemen. A rakodók nem G. úr irodájának előterében álldogáltak, hanem a raktári rámpán támasztották a falat, az eresz alá húzódva, kedvetlenül. Figyelmeztettek, csak óvatosan, G. fater ugyanis emberevő hangulatban volt. A történtek igazolták, nem volt túlzó az állításuk.
Kivágódott az inkriminált iroda ajtaja, és kirontott rajta G. úr. Amint meglátott, pörköltlében forgó szemekkel vetette rám magát:
– Mit mondtam én neked pénteken, he? – üvöltötte liluló orcával.
– Hogy vigyek haza egy láda sört.
– És? Hol a sör?
– Hát hazavittem.
Ember a gutaütéshez olyan közel nem állt még, mint G. akkor.
– De nem tehozzád, istenbarma! Nem tehozzád! Énhozzám!
Ja… Tetszett volna egyértelmű formában kiadni az utasítást. Álltam G. előtt, és tiszta szívvel nyerítettem a röhögéstől. A rakodók közül a kamikaze természetűek előbb mosolyogtak, aztán hangosan nevettek. Később a gyávábbja is becsatlakozott.
A nevetés, mint tudjuk, ragályos. Két perc múlva az egész banda hempergett a röhögéstől. És ki röhögött a leghangosabban? Úgy van, G. úr. Aki később így mesélte el szomorú péntek estéjét:
– Végeztem a vacsorával, mondom a zasszonnak: nomama! Boncsá egy sört! Aszongya nincsen. Mondok hogylehet az? Há a gyerek nem hozta? Nem.
Ilyen szégyen velem húsz éve nem esett, ba…átokmeg! Mehettem papucsban, a cekkerrel a hónom alatt a bótba, sörér!

Molnár Péter