Ifjúkorom korai éveiben a szüleim hirtelen úgy döntöttek, jó ötlet városi népek létükre falun, sőt falun kívül telket szerezni. Lehetőleg jó messze Budapesttől. Présház, kukoricás, gyümölcsös, fenyer, pottyantós budi, csirkék és disznók, melyeket majd egy környékbeli nevelget. S elsősorban a szőlős, melynek terméséből szépen bort lehet készíteni, mert az olyan egyszerű. Legyünk azért igazságosak, apám nézegette a lehulló gyümölcsöket is, kiváló pálinka alapanyaggá válhatnak.
Mindezt úgy, hogy nem is ivott az öreg, viszont nekem akkor már megvolt egy nagy és komplex desztilláló apparátom kémiai kísérletekhez, s ugye azokat szerinte jó lenne valami ésszerű dologra is használni. Nem is beszélve róla, akkoriban sikk volt a felsőosztály-béli értelmiségeknek efféle illegális dolgokat művelni.
De ne veszítsük el a fonalat, ott tartottunk, hogy kell telek. Kapóra jött az első családi autó eladása, melyre nem akadt készpénzes vevő, pedig egy nagyon hűséges szemekkel néző, türelmes kis Fiat volt, Marcello néven. De jelentkezett egy gazdász örököse, aki szabadulni kívánva a megörökölt szőlőstől, felkínálta az autóért cserébe. Az üzlet nyélbe üttetett,
Marcello megbántottam nézett, mi pedig gazdagabbak lettünk egy csodás telekkel, rajta présház, gyümölcsfák, vidéki levegő, szomszédban Boriska néni, a szomszédot itt úgy kell elképzelni, hogy a telek végtől nézzük, azaz úgy kétszáz lépés legalább, földi paradicsom. Mellesleg egy veteményesben paradicsom is volt, mi találtuk meg először öcsémmel, mikor véletlenül keresztülbicikliztünk rajta.
A tyúkól és baromfiudvar teljesen jó állapotban került birtokunkba. Mi több, akadt bele azonnal jó pár csirkeszerű lény is. Így semmi akadálya nem volt néhány hónappal később a házavatásnak. Azért akkor, mert meg kellett várni a szünetet.
Boriska néni, a háromszáz éves, de egy atomreaktor energiájával bíró szomszéd, ki férje halála után úgy vélte, ránk pazarolja életereje jelentős részét, izibe el is mondta, miként zajlik arrafelé egy ilyen szokás. Igazi népi módon. Ki kell venni ez első kosár tojásokból egyet és át kell hajítanunk a bal vállunk fölött, közben mondani valamit. Vagy talán kívánni, némely apró részlet felett valahogy átsiklottunk. Öcsémmel úgy gondoltuk, ezt az érdekes hagyományt mindenképp kipróbáljuk. Neki is láttunk az előkészületeknek. S miért kellettek előkészületek? Roppant egyszerű. Egy kicsit félreértettük a "gyerökeim" és "meglássátok" és "osztán" meg a kevés foggal előadott nevetések közé illesztett instrukciókat.
Szépen kicipeltünk egy-egy szakajtó (mi jó nagy kosárnak hívtuk) tojást a présház két ellentétes oldalára. Én a belső udvar felől álltam meg a kosaram mellett, öcsém pedig átellenben, ahol a borospince tetejére hordott föld kitüremkedik a ház mögött. Fontos körülmény volt, hogy ne lássuk, de halljuk egymást. Indult az avatás, melyet később utánagondolva, az tett lehetővé, hogy szüleink a kritikus időszakban épp elmentek egy kézzel kezelhető szőlőprését. Igaziért. Ami egyébként szintén jó móka.
Visszatérve a házavatóra, kezünkbe vettünk egy-egy tojást és a présház tetőgerince felett átdobtuk. Aztán irány és távolság meghatározással tájékoztattuk a másikat, hogy mennyivel ment mellé. Elkapni, eltéríteni nem ért a lezuhanó tojást, csak akkor, ha a saját szakajtóba esett volna. Persze idősebb, ügyesebb, okosabb, erősebb és szebb lévén, a tojások fogytával rajtam sokkal kevesebb fehérje és sárgája csorgott, mint öcsémen.
Már az utolsó darabok röpültek, mikor felbukkant Boriska néni. "Gyerökeim, mit műveltek te itten?" felkiáltással vetette magát az avatási területre. Borítékolható eredménnyel, a következő áldáshozó tojás pont a fejkendője közepén csattant. Szerencsére a fontos szertartás épp véget ért, mind a hozzávetőlegesen száz tojás elfogyott. Nem, nem sajnáltuk, úgy véltük, ingyen van, hiszen a tyúkjaink tojták, nem kellett megvenni a boltban és különben is szakrális feladatot láttak el. Azt a szót nem sokkal korábban olvastam egy könyvben. Mert olvasni jó.
Nemsokára megérkeztek a szüleink is, cipelve a prést. Nem kaptunk ki. Igaz, estig ki sem jöttünk a kukoricásból, valamiért, már nem emlékszem tisztán minden részletre, ott akadt játszó-dolgunk, halaszthatatlan.
1 hozzászólás
Lám-lám! Nagy az idősebb korosztály felelőssége, ami a hon-és népismereti tudnivalókat illeti! A szokások veszélyesek is lehetnek a félreinformálóra nézve.
Vidámmá tetted az estémet.
Ylen