Történetek Cserdiből 3

Érettségi közeledvén, a felvételikről nem is beszélve, úgy döntünk, az osztálybéli barátok köre elvonul tanulni valami félreeső helyre. Ahol egyrészt külön-külön, másrészt egymást segítve is lehet készülni tudásbéli megmérettetésünk nagy kihívásaira. Az első ilyen Dunavarsány volt. A társaság egyik tagjának családi üdülője. Nem sikerült. Lejutni igen, ott lenni is, vízbe ugrálni, bulizni szintúgy. Elmét pallérozni kevésbé. Egy vízparti üdülő, melynek mólója és csónakja is van, környéken sok lánnyal, határozottan csökkenti a szellemi edzés lehetőségét.

Mindezek okán, józan belátásról téve lenyűgöző tanúságot, újabb elhatározásra jutunk. Olyan környezetre van szükségünk, mely kellően elszigetelt és puritán a kitűzött célhoz szükséges önfegyelem eléréséhez. Így jön szóba a telkünk Cserdin, ahol mind az öten kényelmesen elférünk.

Így kapjuk magunkat és vonatra szállunk, majd átszállunk, aztán újra és vissza, mert véletlenül elnézzük a vágányt. Erről Tóni tehet, mert viccből megfordítja a vonat tájékoztató számát és elfelejt szólni nekünk, s ő maga elfelejtkezik róla. A negyedik átszállás után megérkezünk Cserdi vasútállomására. Innen már csak pár kilométer séta vár ránk a hegyre.

Józsi azt javasolja, játsszuk azt, hogy én csak nagyjából árulom el az irányt, s elmesélek néhány jellegzetes tájékozódási pontot, de ezek alapján nekik, többieknek kell a házig elkalauzolni a csapatot. Én nem szólhatok közbe, nem segíthetek, akkor sem, mikor rossz felé mennek. Kivéve, ha végképp eltévedünk és az a veszély fenyeget, hogy nem találunk oda a nap leszálltáig. Jó mókának tűnik, hajrá, belevágunk, a fiatalság minden lendületével.

Nyárelő, kora délután, sötétedésig bő 6 óra és egy versmondás is belefér. Az összes fontos tájékozódási pontot felsorolom, beleértve az öreg Antit és kutyáját, akik ilyentájt mindig ugyanannál a villámsújtott fánál szoktak feküdni, egyformán részegen. Sokan találgatták évek óta, ki tud többet inni, a csontsovány Anti vagy a kövér, nagy kutyája.

Sajnos barátaim már az elején elbuknak a próbán. A állomás melletti kanyar és a falun átsétálás még úgy-ahogy sikerül, de az utolsó istálló mellett már eltévesztik a mezőt, merre fordulni kell. Mentségükre szólván, az útmutató rozsdás kismozdonyt, melyet egyszer tévedésből állítottak oda, vagy húsz nyárral korábban, s utána felszedték a síneket, valaki átvontatta a poros út másik oldalára. Később kiderül, a volt tsz-elnök kérte ezt, mert szerinte éjjel sípolt és zakatolt a háza mellett, nem tudott miatta aludni.

Négy és fél órával később vagyunk. A vidámság és az erőnlétünk fokozatosan csökken, a távolság a háztól épp ellenkezőleg. Már egyetlen tájékozódási pontot sem látunk, hacsak a távoli templom a dombhajlatban nem számít annak. Dél-dunántúli dombos táj, így látótávolságban ilyenből akad egyszerre számos is. Magabiztosságot sugárzok, de a szabályok értelmében nem szólhatok közbe.

Napnyugta, kezdődik a szürkület. Sajog a lábuk, mindenféle giz-gazzal van tele a cipőjük, nadrágjuk, szomjasak, éhesek. Felmerül az ötlet, kérjenek útbaigazítás egy helyi lakostól, ha találunk épp kinn tartózkodót. Aztán vita kerekedik, ez vajon belefér-e a szabályokba? Szerencsére leszavazzák az ötletet. Előttem a kép, ahogy a közelgő sötétségen öt poros, koszos, tizennyolc éves fiatal bekopog Erzsi nénihez és nagy kutyáihoz a kéréssel, igazítsa útba őket, merre van a dombvidéken a 3287761/891/B33 helyrajzi számú telek. Tudja, ahol a mazsolaszőlő mellett két almafa van.

Barátaim végül feladják. Testületileg felkérnek, mostantól vezessem én őket. Jobb méltósággal veszteni, mint végkimerülésben elhalálozni, netán éjjeli vadak prédájául esni a szőlőhegyek rengetegében. Nincs más választásom, átveszem a vezetést. Határozottan megindulunk egy konkrét irányba.

Tulajdonképpen szinte mindegy merre. Bár bevallásához nincs kellő merszem, mert széttépnének és csontjaim szétszórnák a környéken, de borzalmasan eltévedtünk. Fogalmam sincs, hol vagyunk. Arról meg különösen nincs, hogy minden más hol van. De habozni, tétovázni ilyenkor nem lehet. Eltérni az iránytól szintúgy nem, mert gyanút fognak. Így is ébredeznek bennük kétségek, mikor az a csapás, melyet követünk, hirtelen véget ér és két kerítésen is át kell másznunk.

Újabb óra telik el. A felkelő hold gyönyörűen ragyog. Barátaim gyanakvása szintén magasra hág, kevésbé tűnve ragyogónak. Faggatnak. Megnyugtatom őket, magától értetődően tudom, merre járunk, sokat kószáltam erre. Erős az ég, nem szakad ránk. További gyanakvásukat fejezik ki, némi szemrehányással, miért nem szóltam előbb, ha ennyire eltévedtünk. Sajnálatom fejezem ki afelett, hogy ilyen puhányok. A játékos dulakodás után felkelek, összeszedjük a szétszórt holmikat és életveszélyes fenyegetések közepette tovább indulunk. Reményeim ott maradnak a porban. Már csak a túlélésre játszom. Egyetlen vigaszom, hogy sorsomban Józsi is osztozni fog, az előrejelzések alapján.

Egy ház tűnik elő a sűrűsödő sötétségből. Egyik oldala jellegzetesen leomolva. Már évek óta. Nem vagyok látnok, sokkal inkább az égiek mosolyogtak le rám, megkegyelmezve gyarló halandóságomnak. A választott irányom centiméteres pontossággal vezetett haza, sok kilométer távolságból. Ez a romos ház kicsivel a telkünk alatt áll, csak egy keskeny fenyeres-mező választja el. Ez utóbbi egyébként valami eledel a csirkéknek.

Nem szólok, csak átgázolunk a romokon. Morgás, panaszkodás. Közben módunkban áll megfigyelni, a düledező házat időnként valakik toalettnek használják. Meg randiszállónak. És partihelynek. Talán lopott disznók levágására rejteknek is, de ezt már inkább nem elemezzük. Találunk egy triciklit, de senkinek nem kell. Pedig pár órával azelőtt még mindenki kipróbálta volna.

Amikor átérünk a romokon, körbevesznek. Követelik, most azonnal áruljam el, pontosan milyen messze vagyunk, mert vége a türelemnek. Megtorlás következhet. De nem kell könyörületre számítanom. Felsőbbrendűségem tudatában csak szánakozó sóhajjal felemelem a kezem, mutatóujjam rászegezem a házunkra.

– Hetven méter. Majmok.