Tortúra

Annyiszor megkívántam a halált. A nőket. A vággyal táncoltam, és tükörtojást sütöttem az érzelmeken. Pajzán voltam álmomban, és nem mertem felébredni.
Most itt vannak mindannyian. A halál. A félelem. A vágy a halál ellen. És én is. Korrekt szituáció. Félek, pedig még nem is tudom mitől. Nem is tudom milyen. Ők is félnek. A látványtól. Nem mernek belegondolni. A kín szülte sikoly, vérbe ágyazott hörgés, reménytelen kacaj. Mi lesz, mi lesz? Nekik tetszeni fog? Kenyeret és cirkuszt a népnek! Tapsvihar? Orkán?
Még én sem tudom elképzelni. Lábamnál fogva felfüggesztve. Fejjel lefelé. Arcba csorgó húgy. Az egész olyan groteszk. Ijedt arcú parasztok fejen állnak. A felhőkön. Nem tudom miért félnek. Hiszen ezért jöttek, hogy lássák a szenvedést, hogy érezzék a saját problémáik törpeségét. Undorító. Az egész olyan groteszk. Mint Örkénynél. A sörhab tartja a kincset. Csak az a baj, hogy az életet már annyian megírták, de mindenki máshogy, mint én. Én a Hold alá rajzolnék egy sárga Máriát néger kisdeddel. Ópiumtól szűkűlt szempárokat, és elpattant ereket. Meggyújtott feszületet, alkoholtól remegő két kezet.
Megpróbálom elképzelni, talán, ha nem ér meglepetés minden más lesz. Ahogy a hideg penge a combomra csókol. Acél. Talán eszembe juttat egy hűvös kezű szeretőt… Lehet, hogy életemben utóljára el is élveznék, most végre őszintén, ha nem folyna minden vér a fejembe. Jobb is így. Ha szerencsém van az agyam előbb adja meg magát, minthogy elkezdődne a tortúra. És ha mégsem?
Látom, ahogy riadtan körülfognak ketten, megmarkolják a fűrész egy-egy végét. Eltakarták az arcukat. Félnek megmutatni. Túl büszkék. Az első húzás talán egyből felszakítja a herémet, átvágja az ágyékomat. Állítólag az ágyékvérzést nem lehet elállítani. Nem hiszem, hogy elvérzek. Hamarabb fogok meghalni. És ha nem szakít fel? Ha túl puha leszek a fogaknak, és csak szétroncsol? Undorító. Vér. Bőrcafatok. Tulajdonképpen mindegy. A második mozdulat már csontot fog, és a fűrész elkapja a vájatot, mint a fánál. Én sem lehetek több, mint egy tölgy. Még büdösebben is égek. Vajon át lehet-e vágni a gerincoszlopot? Lehet, hogy nem. Akkor csak a hasamon keresztül vágnak ketté. Nem baj, majd a szegycsontnál… vagy a bordáknál… De baj. Én szimmetrikusan szeretnék meghalni, nem akarom, hogy az egyik felem bitorolja az egész köldökömet. Fifty-fifty. Úgy igazságos. Vajon mikor adja meg magát teljesen a testem? Állítólag a fájdalomba bele lehet halni. Lehet, hogy hamar túl esek rajta, a folytatás már csak a látvány kedvéért lesz. Vajon meddig fűrészelnek? A fejemet is? Lehet, hogy a nyakamnál abbahagyják. Szimmetrikus féltetemek akarok lenni.
Nem nem nem. Nem akarok arra gondolni milyen lesz, mit érzek, mikortól nem érzek. Az arcukat akarom látni. Mindnek egyszerre. Látni akarom őket úgy, ahogy még soha. A véremmel a képükön, ma én festem vörösre a hajnalt. Gyávák mind. Mégis eljöttek. Undorító parasztok. Hát a halál pillanatában jegyezzétek meg az arcomat, a gyűlőlettől libafos színű szemeket. Az ágyékomat, a hasfalamat, a mellkasomat. Engem.