Léna egyszerűsége, nyugodt lénye kezdte megbabonázni. Pár napig, nem mert hozzá szólni, csak figyelte. A lány jött, és elvégezte amit kell, utána elment. Egyszer se kezdeményezett beszélgetést. És sose bámulta meg, amitől ö annyira rettegett. Azon vette észre magát, hogy kezdi alaposan megnézni a lány. Húszas éveinek a derekán járhatott. Középmagas, arányos testű, ruganyos lány volt. Hosszú, méz szőke haját egy vaskos hajfonatban hordta. Világító kék szeme ragyogóan nézett bele a világba. Nem volt benne semmi mesterkéltség, bájos ifjú lány volt. Szerette azt, amit csinált: kicsi emlékképeket festett egy ajándékboltnak. Most nagyanyja helyett dolgozott itt, akit megint levett a lábáról a köszvény. Ilyenkor nem tudott lábra állni, volt hogy hetekig. Léna az egy szem unokája volt. Fia és a felesége egy balesetben haltak meg, már jó pár éve. Akkor vette magához, és azóta ketten éltek a falu végén egy kicsi, de annál tisztább házikóban. Mindenki ismerte őket, és nagy tiszteletnek örvendtek. Becsülték, hogy tisztességes munkával keresik kenyerüket.
Egyik nap mikor Léna ment takarítani a kosarába tett egy kicsi festményt. Egy kölyökkutyát ábrázolt amikor éppen egy papucsot próbál szétrágni. Nagyon aranyos vidám kép volt. Az úrnak szánta, hogy legyen egy kis vidámság abban a komor udvarházban.
Már nem félt tőle inkább sajnálta, egyedül élt abban a nagy házban, és semmi öröme nem volt. Egész nap csak bolyongott a hatalmas termekben, mint aki nem találja helyét. Először ö is nagyon meg volt ijedve mikor oda ment. Félelmetes volt a ház. Mindig attól rettegett hogy valahonnan egyszer csak elő ugrik egy szellem, vagy valami démon. Nagyon igyekezett, hogy gyorsan végezzen a takarítással és minél előbb haza tudjon menni. De ma már megszokta a ház légkörét és nem félt. Csak egy szoba volt ahova nem lehetett bemenni, ezt még a nagyanyja mondta neki. És a lelkére kötötte, hogy ne hogy megpróbálkozzon vele, mert az úr akkor dührohamot kap, és elveszítik az állásukat. Ö ezt meg is fogadta és soha nem ment a szoba közelébe.
Mikor végzett a mosással, és a főzéssel, még egyszer körbe nézett, hogy rendben van-e minden és indult is ki a házból. A kis képet oda állította a nappaliban a kandallóra, jól látható helyre. És ahogy jött, olyan csendesen indult haza. Az úr éppen a parkban sétált, nem is érzékelte, hogy a lány végzett és már el is ment. Annyira bele feledkezett a gondolataiba, hogy meg szűnt számára a világ. Ez nagyon gyakran meg történt vele. Mindig ugyan az járt a fejében, és mindig rohamszerűen törtek rá. Próbált tenni ellene, de mindig kudarcba fulladt. Így nem maradt más, mint megbékélni, a megváltozhatatlanban. Búsan ballagott be a házba, hogy elfogyassza a Léna készítette ebédjét. Mindegy volt neki, hogy mit eszik, csak a minden napok ritmusának része volt. Mikor beért a nappaliba megcsapta orrát a frissen takarított ház illata. Jól esően ment végig a szobán, hogy ki érve a konyhába leüljön a terített asztalhoz. Akkor vette észre a kicsi képet. Először nem tudta, hogy került oda és nem értette, hogy miért. Közelebb ment és jobban szemügyre vette. Nem merte megérinteni csak nézte. Testét nagyon lassan furcsa érzés és melegség járta át. Érezte amint feszíti egyre jobban és jobban. Kábultan nézte a képet és szeme kezdett elfátyolosódni. Remegés futott végig rajta. A lány, csak is ö tehette ide, de mért? Mit akar tőle? Félve emelte fel a kezét, nagyon lassan nyúlt a kép felé. Félt hozzá érni, mintha attól tartott volna, hogy megégeti a kezét, ha hozzá ér. De erőt vett magán és kezébe vette a képet. Tüzetesen megnézte és mosoly futott végig az arcán. Nagyon régen nem mosolygott, és most ez a kicsi kép a kutyával mosolyt csal az arcára, ami olyan torzra sikerült. A seb, ami bal arcának több mint a felét eltakarta, egy borzalmas kaland maradványa volt. Tudta, hogy félelmet kelt mindenkiben, aki valaha is látta ezért nem járt emberek közé. Nem akart a csúfolódások céltáblája lenni. Akkor inkább a magány és az elzárkózás a világtól és az emberektől. Már megszokta és belenyugodott. De most ez a kép nagyon tetszett neki. Igaz nem értette, hogy a lány miért adta neki. Már idejét se tudja, hogy mikor kapott valamit is bárkitől. Igen a lány, nagyon megszerette, az egész lénye nyugalmat és erőt sugárzott. Az ahogy ott a házban jött ment és végezte a dolgát. Mintha a ház része lenne. Hiányzott mikor elment. De még mindig félt attól, ha megszólítja és beszélni kezd hozzá, akkor elszalad. Legközelebb, ha jön, akkor, igen akkor beszél vele. Fogadta meg magának. Elindult ki a konyhába a képet magával vitte és letette az asztalra, hogy evés közben is lássa
5 hozzászólás
Érdekesen fonod a szálakat, jó olvasni az írásodat, Liza. Biztosan nem lesz unalmas olvasmány, mert várom a folytatást. (Kicsit sok "volt" szót használsz, amit ki lehet kerülni a mondatok átfogalmazásával.)
Kész regény ez is? Vagy csak most írod?
Szeretettel: Kata
Kedves Kata
Ez még nem egy befejezett regény, de van már kész belőle egy pár fejezet.
Szépen lassan teszem fel, hogy legyen időm írni a folytatást.
Már van elképzelésem a folytatással kapcsolatban, kíváncsi vagyok mennyire válnak valóra.:))) Jó olvasni a történetet.
Kedves Arthemis
Én is kíváncsi leszek arra, hogy mit fogsz szólni a folytatáshoz. szerintem itt is lesz meglepetés.
Remekül folytattad!…
Kíváncsian várom a további részeket is…
Ölellek: Lyza