Tovatűnő mosolyodban

Csak átfut rajtam a tekinteted, de a másodperc abban a törtrészében, mikor a szememben időzöl, teljes lényeddel ott vagy és tudom maradnál tovább is, csak nem mersz. Mintha attól félnél, hogy belém szeretsz.
Rám nézel, s közben mindig kinyitod lelkednek egy-egy ablakát, de arra már nem hagysz időt, hogy közelebb hajolva saját tükörképemen kívül mást is láthassak.

Rezgések

Hogy-hogy nem mellettem ülsz. Bőröd egy röpke pillanatig a bőrömhöz ér.
Persze
ez véletlen
mellékes
senki nem látta
és mégis: már megérte reggel felkelni. Micsoda bolondság!
Nem: ez halálosan komoly.
Épp csak átszalad rajtam az a leírhatatlan borzongás, talán ha egy másodpercig tart…több hónapja őrzöm és éltet ez az emlék.

Bók

Ritkán, de kitüntettél vele. Visszhangjuk végtelen.

Magány

A közös négyzetméterek összetartó ereje megnő és egyre gyakrabban találkozunk össze. Tudom rólad, hogy kedvelsz és te is tudod, hogy én is kedvellek, szeretettel bánunk egymással, barátságosan, de kicsit megkötözve. Én a szívem száját tapasztom be, nehogy elszólja magát, te pedig továbbra is tartod a három lépésről immár egyre csökkentett távolságot.
Általában távolról figyellek, mint anya féltve őrzött gyermekét.
Beszélsz, nevetsz. Szórakoztató vagy.
Hallgatsz, bambulsz. Máshol vagy.
Futsz, kosarazol. Béna vagy:)
Szervezkedsz, kiabálsz. Erős vagy.
Felém nézel.
Messze vagy.

Az az igazság, hogy egyre halványulsz. Kétségbeesetten keresem a nyomaid, de a bőröm gyorsabban felejt, a képek homályosodnak. Nem akarlak újrafesteni, kiszínezni a körvonalakat, mert az már nem valóság. Elég volt már az álmokból, én az unalmas mindennapokat, az igazságot akarom.
Veled.
Tudom, hogy találkozunk még és azért is megpróbálom a valóságba rángatni az álmaim.
Ha az én titkom vagy, ígérem, megfejtlek.