Túlélni…

A lövedékek hatalmas pusztítást okozva csapódtak be, nyomukban csak nagy kráterek, szanaszét heverő puskák és leszakadt emberi testrészek, torz tetemek maradtak. Az iszonyú, fülsiketítő robaj, mint szüntelen mennydörgés hallatszott, s a töltetek süvítése a levegőben, mint ezernyi, fájdalmasan sikító lélek. A fagyos, hólepte árkokban elbújni próbáló magyarok közül a legbátrabbak is rettegtek: rettegtek barátaik életéért, a saját életükért, s mert talán sosem láthatják viszont szeretteiket. A Halál jéghideg szele járta át vékony kabátjukat, mikor épp nem egy becsapódó vasdarab hője pörkölte meg bőrüket; a perzselő Pokol s a fagyos Halál egyszerre ostromolta a kétségbeesett katonákat. Már csupán a feljebbvalók iránti tisztelet s feltétlen engedelmesség tartotta bennük valamennyire a lelket, őnélkülük már az egész had megfutamodott volna.

Volt egy kis, néhány száz méteres szakasz az első frontvonalon, ahová – szerencséjükre – még egy lövedék vagy rakéta sem csapódott be, csupán néhány rosszul irányzott gránát robbant a közelben. Ezen a részen egy alig háromszáz fős, összevont magyar és román katonákból álló csapatot két százados irányított. Hogy hallják egymás hangját a nagy zajban, kiabálva tanakodtak valamin…
– Ha ennek vége, biztosan a gyalogos roham következik, az oroszok bíznak a sokaságukban és a hidegben! – ordította az idősebbik.
– Nem véletlenül… Ha a pergőtűznek vége, nem biztos, hogy szükségük lesz rohamra, mert olyan kevesen maradunk! – üvöltötte a másik, és sártól sötét arcán világosan látszott a kétségbeesés és reménytelenség.
– Ide figyeljen, vagy kitartunk, vagy nem, több lehetőség nincs! Ne legyen ostoba már, hogy akarna ilyen harcban elmenekülni? Ha annyira akar, akkor előbb meg kell védenie magát! Aztán felőlem mehet, de egyedül, és a kocsit itt hagyja!
A másikon erőt vett a félelem, hogy tényleg esélytelen lenne a menekülése, és inkább visszaguggolt a helyére. Az idősebbik szólt két jó tizedesnek, akiket láthatóan jól ismert.
– Sándor, Imre! Gyertek ide! A rádió tönkre van, menjetek végig a két szakaszon és üzenjétek a többieknek, hogy legyenek teljes készültségben, mert nemsokára jön az igazi tűzpárbaj: orosz gyalogos roham várható! Ne érjen senkit sem váratlanul… – mondta, és maga elé meredt. – Már ha eddig még nem lett volna mindenkinek teljesen nyilvánvaló. Értettétek? Indulj, siessetek!
A két küldönc elindult két irányba, de alig tettek meg néhány métert, a másik százados üvöltött egyet: „A rohadt életbe!…” A következő pillanatban egy gránát robbant pontosan mellette, s a lökés mindkét hírvivőt elröpítette. Imre mellkassal belezuhant egy szuronyba, de Sándor csak egy hátizsákra esett. Sisakjára valami kemény koppant. Nagy nehezen feltápászkodott, de alig hallott valamit, csak a tompa durranásokat vélt maga körül. Háta mögé nézett, s vagy tíz méterig csak szétszakadt, mocskos hullák feküdtek félig a sárban, az után pedig páran úgy jártak, ahogy ő, s kábultan néztek a semmibe. Többeknek mozgott a szája, s rájött, hogy csak az ő hallása ment el. Aztán saját lábán éles fájdalmat érzett – egy rozsdás vasdarab sértette föl combját, s nadrágját tenyérnyi részen áztatta vér. Innen tekintete kissé előbbre szegeződött… a latyakban parancsnoka eltorzult, test nélküli, vérben ázó feje hevert… Épp csak a bajszáról ismerte föl. Szörnyűség… Felnézett, s csaknem minden cél nélkül elindult előre, egyik láb a másik után. Majd eszébe jutott, mire utasította utoljára a százados. Közben nagyjából visszatért hallása, de füle még mindig erősen zúgott. Szólt néhány közlegénynek, akik azután továbbították az üzenetet. Körben még vagy három robbanás hallatszott, azok néhány áldozatot szedtek, de a legpusztítóbb és legpontosabb végig az első gránát volt, mely vagy húsz embert szakított szét, a két századost is beleértve. Sándor leült egy ott heverő zsákra, s remélte, hogy azt a helyet elkerüli a hulló „áldás”. Mellette fejét fogva remegett egy láthatóan nagyon fiatal katona, aki pár perc elmúltával halkan megszólította:
– Ho… Hol van a parancsnok… vagy százados… ezredes… vagy valaki…
– Meghaltak – mondta Sándor reszkető hangon. – Pár tizedes maradt.
– Az hogy lehet? Hogy… Meg fogunk… meg fogunk halni, el fogunk veszni, mind itt döglünk meg – rebegte alig hallhatóan. – Édesanyámat ki tartja majd el, Istenem?! Miért?!
– Nem… nem lesz semmi baj, hazajutunk – nyugtatta Sándor az ifjút, vagy talán inkább saját magát, pedig tudta, hogy szinte képtelenségeket beszél. – Csak nem lesz… De… inkább gyűjts némi bátorságot, hogy túléld az oroszok rohamát… különben tényleg sosem jutsz haza. Ez háború, te pedig katona vagy, csak harccal élheted túl – maga is meglepődött, milyet mondott. De itt nem is gondolkodik az ember, csak mond valamit, amit kell…
– Roham…
Még néhány tucat robbanás hallott messzebbről, pár másodperc alatt. Az ekkor következő síri csöndet csupán haldoklók fulladozó hörgése, jajgatása, s meg nem hallgatott, meg nem hallgathatott segélykérése zavarta meg. Egyszer csak a hátuk mögül hallottak zajokat: a második árokból kúsztak át a még életben lévő és harcképes katonák, hogy kitöltsék az első sor hézagjait. Az irányítást az egész összevont csapat fölött a térségben egy ezredes vette át, azon kevés magasabb rangú tisztek egyike, akik a fronton maradtak és nem menekültek el az életüket féltve egy harckocsin a tartalék egységekhez. A katonák próbálták nem figyelni az idő múlását, mégis minden perc egy hosszú órának tűnt. Mindenki a helyén várakozott már, mikor a távolból sokezer, talán soktízezer ember dübörgő „Hurrá”-ja hallatszott. A magyarok lassan, félve kinéztek az árokból és a sánc mögül, s egy hadseregnyi oroszt láttak, amint épp feléjük kúsznak, szaladnak és beveszik a robbantott krátereket, majd rövidesen irtózatos tüzet is nyitnak rájuk. Nemsokára hoztak néhány gépfegyvert is, és megindították az előrenyomulást.
– Lőjétek a gépfegyvereket! Lőjétek a gépfegyvereket! Gránátokat a lyukakba, gránátokat! Add tovább! – hangzottak el az ezredes utasításai.

Sándor a jobb szélen irányított néhány embert, és sikerült kilőniük az egyik löveg mellől a lövegkezelőket. Körben orosz csapatok nem voltak, így odaosontak és elhozták a töltényeket, ugyanis a magyar sereg már hónapok óta hiányt szenvedett belőle. Visszaérve beüzemeltek egy saját, korábban zsákmányolt gépfegyvert, és végigszántottak egy sor oroszon, akik biztonságban hitték magukat és nem hasaltak olyan mélyen. Mindkét oldalon robbantak a gránátok, de a frontvédők közt nagyobb kárt okoztak. A töltény kifogyott, az ellenség viszont nem, ráadásul sok helyütt közelharc alakult ki.
– Vissza, a második árokba! Mozgás! Visszavonulunk, ott még vannak tartalékok!
Így is tettek, de az ellenség furcsamód nem követte őket. Az ezredes, mikor már az egész első árok tele volt orosz katonákkal, kezébe vett egy dobozt… Ekkor ért oda Sándor is.
– Ezredes úr, alig maradtunk! – rebegte.
– Tudom. Ne mondjon olyat, amit úgyis tudok! Most fogja be a fülét… nagyon fázom. – Merev ujjaival kinyitotta a dobozt, és megnyomott benne egy gombot. Nem történt semmi. Nagyon ideges lett, már öklével verte és végül lecsapta a földre. Ekkor ahol előzőleg ő parancsolt, északról délre, folyamatosan és villámgyorsan olajos hordók és dinamitok robbantak az első sáncban. A levegőbe fagyott földdarabok és megintcsak emberek röpültek.
Az ostromot visszaverték, de az első árkot elvesztették, teljesen összeomlott. A magyar seregnek nagyjából a fele odaveszett, a más nemzetiségűeknél is hasonló volt a helyzet.
Sándor szerzett még néhány igen csúnya sebesülést a bal karján. A sebek a hideg miatt nem véreztek annyira, inkább sokkal jobban sajogtak. Ő is úgy tett, mint mindenki más: annyi hulláról rángatott le magának kabátot, nadrágot, egyéb ruhaneműt, amennyiről csak tudott, de még így is csontjáig hatolt a fagy okozta fájdalom. Lábujjait már nem is érezte sima bakancsában, s csak remélte, hogy nem fagytak le. Viszont már két napja alig evett, s az éhség úrrá lett rajta. Elővette szárított kenyerét és konzervét, szegényesen megvacsorázott, majd leöblítette egy korty vodkával, melyet körbeadtak a katonák. Valószínűleg egy oroszé volt. Most már úgysem iszik…

Este váltották egymást az őrségben és a kissé melegebb, olyan -5 fokos bunkerekben, így kicsit mindenki átmelegedhetett. Ő hajnalban került sorra, de furcsamód az ezredes kifejezetten kérte, hogy egyedül menjen be.
– Láttam, fiam, hogy küzdött odakint. Minden elismerésem, ha ilyen embereim nem lennének, a Keleti Front már réges-rég elveszett volna.
– Köszönöm…
– Tudja, most miért egyedül magát hívattam be? – mondta, és meg sem várta a választ. – Nos, mondani szeretnék valami fontosat. Maga itt talán a legmegbízhatóbb ember, és ha jól tudom, civilben kezdő gimnáziumi tanár, méghozzá történelmet is tanít. Egyáltalán nem biztos, hogy én túlélem ezeket a harcokat, akár már holnap is meghalhatok. Ráadásul még csak január közepe van, és az orosz tél még soká tart. Éppen ezért – átnyújtott Sándornak egy jelvényt és egy okiratot – arra az esetre, ha tényleg történne velem valami, felhatalmazom magát, hogy a helyembe lépjen. Gyakorlatilag alezredesi rangot adományozok, habár ez így nem szabályszerű, de végtére is háború van…
– De uram, én nem tudnám… nem tudnám elvégezni ezt a feladatot.
– Higgye el, nem nagy dolog. Ha nekem végem, már csak egyvalamit kell tennie: menekülni és menekíteni. Sajnos nem szaladhatunk mind el, öngyilkosak nem leszünk. Az orosz rabság pedig rosszabb a halálnál, úgy hírlik. De ki kell várni a legmegfelelőbb időpontot, és akkor talán sokan elosonhatnak. Nézze, itt a bunkeren keresztül – és egy hátsó ajtóra mutatott. – Még néhány száz méterig kúszni kell, de aztán a domb takarásába érve ki lehet egyenesedni.
– De ez dezertálás. Otthon kivégeznek ezért.
– Ne ellenkezzen. Egy többszázezres hadsereg pár túlélőjét nem fogják kivégezni, nekem elhiheti… Már ha marad még addigra valaki, aki egyáltalán kivégezhetne. Bár nem tudhatom, a front más részein mennyien maradtak élve… Tényleg, és szétszórva menjenek, hogy egy esetleges becsapódás ne tegyen akkora kárt az emberek közt.
– Én… nehéz szívvel fogadom el – mondta Sándor halkan, lesütött szemekkel. – És mégis reménnyel tölt el, hogy esetleg újra láthatom a családomat. Mert ennek itt tényleg… tényleg nincs semmi értelme. Csak meghalni küldtek ide minket a Donhoz. – Belenézett az ezredes szemébe, de az csak a kis gázlángot figyelte a falon. Én akkor most azt hiszem, szólok a következő csoportnak, hogy jöhetnek melegedni.
– Rendben… de nyugodtan maradjon csak itt bent, feküdjön oda a sarokba, jobb ott aludni, mint kint, ahol harminc fokkal hidegebb van. Jól harcolt, ennyit megérdemel mindenképp.

Másnap kicsit már melegebbet mutatott a hőmérő higanyszála, de még így is -30 alatti fagyot kellett elviselniük. Megint mindenkit teljes készültségbe állítottak, mert még így is igen kicsinek bizonyult egy újabb támadás visszaverésének esélye. És reggel újra… újra dübörgött az ég, szóltak a puskák és gépfegyverek, süvítettek a lövegek, morajlott a félelmetes orosz „hurrá”-kiáltás. A szívek megrendültek ebben a hidegben, és már képtelenek lettek volna visszatartani az ellenség rohamát… Közben délről érkezett a hír, hogy az oroszok áttörték az olasz és magyar vonalat, s most a megmaradt olasz csapatokat üldözik nyugat felé. Az északabbi csapatok is meggyengültek, és már itt sem lehetett volna sokáig tartani a vonalat. Viszont szinte lehetetlennek tűnt a menekülés: csakis a félméteres hóban kúszva lehetett volna, s valakinek a frontot is kellett védenie addig.
Váratlanul egy lövedék csapódott be a tiszti bunker szélébe. Sándor, ahogy tudott, odasietett. Az ezredes köhögve próbált kikászálódni a sűrű füstből. Elérte az ajtót, de fölötte megrepedtek a betontömbök és ő megbotlott.
– Uram, fogja meg a kezem! – ordította Sándor, de már túl későn ért oda. A beton összetört, és a törmelék rázuhant a tisztre. A lövések zaja az ezt követő a pillanatban megszűnt, valamiért abbamaradt a roham, megszűnt a gépfegyverek kattogása, a puskaropogás. Az ezredes még élt, de szájából keskeny patakban vér csordogált. Utolsó erejével mondta:
– Most érkezett el… az idő… vidd innét… őket… – majd, mielőtt még egy szót mondhatott volna, elhagyta az élet. Sándor keserű szívvel hagyta ott, de minden másodperc drága volt. Elővette zsebéből a jelvényt, s kitűzte magára, majd így kiáltott:
– Emberek, az ezredes úr úgy határozott, hogy ha lehetőségünk adódik, meneküljünk, ahogy tudunk! Most pedig át a bunkeren, utánam!
Vagy nem mindenki hallotta, vagy sokan önfeláldozóan ottmaradtak, de inkább talán csak féltek a hosszú és veszélyes úttól – mindenesetre csupán viszonylag kevesen követték új parancsnokukat. A kis csapat sokáig csak kúszni mert, és utána is kilométereket tettek meg görnyedve. A magas hóban, fogcsikorgató hidegben olyannak érezték a járást, mintha mindkét lábukon egy-egy nehéz ólomdarab lógna. Szinte már nem is lépkedtek, csak öntudatlanul egymás után rakosgatták lábaikat. Bármennyi ruhát is vittek magukkal, a hideg áthatolt azokon, és így, hogy már nem a harccal foglalkoztak, sokkal inkább érezték csontjaikban. Első éjjel két domb közt álltak meg, ide letelepedtek, tüzet gyújtottak nagy nehezen – szerencséjükre találtak egy védett helyen lévő, száraz farakást. Sándor mellett egy fiatal katona guggolt, az, aki a fronton is mellette remegett az első napon. Szinte csoda, hogy még élt. Megint megszólította, most már nyugodtabb hangon:
– Uram… én hálás vagyok, hogy hazavisz minket… Haza… Édesanyám már vár rám, eddig is biztos sokat nélkülözött.
– Ugyan… én is pontosan azt szeretném, amit itt mindannyian – mondta Sándor, hidegtől remegő hangon, félig bénult szájjal, majd belefújt kesztyűjébe. – Én is haza akarok jutni. Istenem, haza. Haza, a családomhoz. Tudja, van egy… van egy szerető feleségem, és egy most két éves kisfiam. Egy éve… nem, már több, mint egy éve nem láttam őket. Én értük harcoltam, mióta a nácik irányítják Magyarországot… Nem pedig… És most nem tudom, mi lesz, ha úgyis elveszítjük az egészet. Akkor értelmetlenül halt meg annyi sok millió ember. Végülis értelmetlen ez az egész rohadt háború. Eh, kérlek, nem is értem, miért beszélünk, csak az erőnket pazaroljuk. Arra pedig most nagy szükségünk van.

Csendben maradtak hát, s csak néhány tucat néma alak görnyedt a tűz körül. Amint a felkelő nap első sugarai megvilágították őket, lassacskán fölébredtek a még alvók. Néhányan viszont soha többet nem ébredtek föl, megfagytak ültükben az éjjel. Kétséges volt, kibírják-e a többiek a hosszú utat, ha már első éjjel ennyien elhunytak. De már elkezdték, s tovább kellett menniük. Gyötörték őket a tetvek és megbetegedtek, reményük a túlélésre egyre inkább szertefoszlani látszott. Szerencsére találtak egy nyugatra tartó utat, amit csak 20-30 centiméternyi hó lepett, kétoldalt pedig magas hókorlát vonult. Itt szó nélkül két hosszú sorba rendeződtek, és úgy haladtak tovább, egyre lassabban. Napokig csak meneteltek, útközben néha elejtettek egy-két szarvast, és kisebb orosz falvakban, ha mást nem is, hát burgonyát adtak nekik a jólelkű helyiek. Így éhen nem haltak, s néha át is melegedhettek kissé, de a szabadban töltött éjjeleken egyre többen fagytak meg. Tőlük nem messze más embercsoportok is vonultak; mások is hasonlóan cselekedtek, mint ők. Néha hozzájuk csapódtak kisebb csapatok: magyarok, románok, olaszok és németek is, a sors senkit sem kímélt. Egy idő után eljutottak arra a pontra, hogy sokan menni sem bírtak tovább. Éhezve, sápadtan, hullaszerű arccal, mint a kísértetek, haladtak előre, majd lábaik elerőtlenedtek, s egyszerűen lerogytak a hóba. Mellettük szó nélkül haladtak el társaik, hisz segíteni már nem lett volna értelme, csak magukra is halált hoztak volna. A hóban térdelők még egyszer, utoljára eltépték fagyból kovácsolt láncaikat, és hatalmas erőfeszítéssel, kimeredt szemekkel, fájó izmokkal felálltak és tovább tántorogtak, vagy négykézláb jutottak előre. Akinek már karja sem bírta, előbb egyik, majd másik keze is összecsuklott, mígnem hassal a puha hóban feküdt. A könyörtelenül haladó oszlop felé nézett még utoljára, s kinyögte alig hallhatóan: „Ne hagyjatok itt…”, de senki nem is hallhatta meg, majd végleg úgy maradt élettelen teste. A lassú, kínzóan fájdalmas halál sorra szedte áldozatait. A katonák lemaradoztak egymástól, volt, ki maga körül már csak halvány foltokban látta társait, valahol messze maga előtt.

Így járt Sándor is, egyszerűen nem bírta az iramot, fájt a lábán a seb. Ezzel azonban már nem foglalkozott senki sem, kivéve egyvalakit, a fiatal katonát, aki mindvégig mellette tántorgott. Bár lehet, hogy ő is csak épp annyira nem bírta a tempót. Csak szó nélkül haladtak egymás mellett, mert a beszédre már nem futotta kevéske erejükből. Két napja nem ettek egy falatot sem, s lesoványodva szenvedtek a nehéz úttól… Sándor egyszer csak megbotlott egy kiálló fagyökérben, s erőtlenül előreesett. Társa megállt mellette, még mindig szótlanul. A földön fekvő nagy nehezen megforgott a hóban, s most már hanyatt feküdt, majd széttárta lila, fölrepedezett ajkait:
– Ennyin múlt – mondta, és pár másodpercig csak meredt a másikra. – Menj.
A fiatal katona tétován állt, de nem bírt segíteni.
– Menj már…– motyogta alig érthetően. – Várnak rád – és nem pislogott többet. Az ifjú biztosan elsírta volna magát, de most nem. Nem tudta. Tovább ment. A távolban házak körvonalai… Talán…