Tündérek tánca

Lassan kúsznak a felhők, s lehetetlen formájuk kényes alakokba tömörül. A nap már a horizont derekát csiklandozza, s arany-szín pompája mézként borul az egész tájra. A fák gyengéden ringatóznak a szellő kellemesen lágy dalára. A hold hófehér arca néha el-elbújik a különös minták sokasága mögé. A felhők tánca valami különös szelídséggel hatol elmém legmélyebb rétegeibe, s ott kibontakozva varázslatos képeket idéz meg. A folyton alakulóban lévő táj megállíthatatlanul tör előre, s viszi sokezer év tapasztalatát tovább.
Lassan lehunyom szemem, s a képek, formák, színek, illatok bennem is táncra kelnek. Valahol elmémben egy különös élmény vágya motoszkál, egy földöntúli, spirituális tapasztalás vágya. Szemem újra kinyitom, s a táj még mindig alakulóban. A fák meghajolnak tiszteletemre, s a szürkeségben merengő utcai lámpák távoli fénye elhagyni készül szűkös otthonát, hogy az égbe szállva csillagokkal csókolózzon össze. Az apró fénypöttyök cikázva szállnak az égbolt egyre vörösebben ragyogó felülete felé.
A nap épp alábukni készül a tájnak, nappalt éj követ. A szürkeség erejét vesztve átadja helyét az új jövevénynek. A mennyek boltjában apró fények gyúlnak, s az ezüstös hold nemes fénye terül el tájon. Megrázom fejem, s kidörgölöm szememből a homályt. A csillagok távoli fénye beragyog mindent, melyek, akár az elmémbe gyúló képek fényei is lehetnének. Egy különös érzés kerít hatalmába, miközben a nem e világi tájat fürkészem.
Elmémben még lassan formálódnak a képek, az érzések lüktető hullámai azonban másodpercenként törnek rám, új tapasztalatokat hozva magukkal a hosszú útról. A fejem megtelik álmaimmal és lehetőségeimmel. Egy kép nem hagy nyugodni, melyen egy gyönyörű lány sziluettje kezd el kirajzolódni. A kép fejlődése fokozatosan erősödik, míg végül egy fotóvá alakul. A lány tündér, ki pillangó szárnyakon röppen, s aprócska termetével oly szerelmes hangulatot von szívem nyers-véres burka köré, mely csak a legnemesebb lelkeknek adatott meg.
A burokban szívem tompa lüktetése egyre hevesebb, majd idővel elhalkul – gondolom – s kezem a tündér felé nyújtom. Aprócska ujjait, ujjaim közé fonja, s lágy érintésével megigézi a fejemben lévő képek egész hadát. Egy gyönyörű rózsa tűnik elő fejemben, melynek szirmain a lány üldögél sírva. Szerelmét könnyezi. A következő kép egy csodálatos búzamező, mely fölött aprócska szárnyai suhognak, megtörve a levegő szabad áramát, s mely fölött a tündér érzi szívének igazi hatalmát. Mély lélegzet kúszik tüdőmbe, s fejemben a képek halványan áttetszőek lesznek. Valahol a valóság és az éber tudat világa közt lebegek.
Szívem elcsitul, szemeim az eget lesve akadnak meg szemhélyam tetején, s roskatag testem poros szemeteszsákként omlik össze, s mikor a kemény föld már roppantani készül csontjaim a levegő lágy kezei kúsznak végig testem minden pontján. Lebegek. Az érzés, mely bennem szárnyal a szerelem és a félelem különös elegye. A tündér varázsa segít különválasztani e kettő elegyét, s a félelmet örökre száműzi a tudatból.
Szívem a burok mögött egyre hevesebben kalapál, s a tündér barna hajfürtjei újabb csodát villantanak fejembe. Az aprócska lány, nem volt mindig tündér. Egykor halandó ember volt, s csak mikor szívét összetörték alakult át. Sokan azt hinnék az ő világa álom. Pedig sokkal valóságosabb, mint bármi más. A lány közelebb repül, s apró csókot lehell ajkaimra. A szívem egyre hevesebben kalapál, s a mézédes mámortól eszméletem vesztem.
Mikor magamhoz térek a csillagos felleget bámulom, s testem könnyedségét elveszítve, betonként ropognak csontjaim a tehetetlenség súlyai alatt. Oldalamra fordulva egy hasonfekvő alak torz formájába akadnak szemeim. A félelem újra felüti fejét bennem, de most nem önmagamat féltem. A lány aggaszt. Testem újra birtokba vettem, s kezemet a vállára téve, lassan átfordítottam a hátára. A tündér volt az. Emberként, szárnyak nélkül. Szemeimet fátyolos réteg vonja be. Én tettem vajon? A földre rántotam, ki magasan szállhatott. S mikor e szavak tudatosultak bennem, aprócska szárnyaim zizegni kezdtek. A lány lassan önmagához tért, lassan kinyitotta szemét, s mikor megpillantott magához húzott, hogy újabb csókkal jutalmazza átalakulásom végét.
Szívem burka meghasadt, s belőle ezer pillanangó a világba szétszaladt. Nem én húztam vissza a földre, szerelmével engem repített a fellegekbe. A világ lassan visszatért a régi kerékvágásba. A fák lágyan lengedeztek a szellő kellemes dalára. A levegőben apró pillék tánca, mint ezer tündér röppentek a hold felé. Mi egymást átölelve, csókunkkal pecsételve sorsunk röppentünk utánuk. A pillékkel összefonódva szálltunk mi is a magasba, s táncunk huncut szerelmünk dalára lüktetett.