Tündérfürt 1.

Tériszonya ellenére Noémi egy billegő, lepattogzott kék festésű, régi létra tetején állt az előszobában, a gardrób-szekrény előtt, és a felső polcon kutatott. Szó szerint az „álmait kereste”.
Előző este azt hitte, el sem tud aludni, vagy ha valami csoda folytán mégis, akkor rémeset fog álmodni. Alaposan kiborult az előző nap a munkahelyén. A régóta várt előléptetés helyett – amit a főnöke a nagy hajtások idején, mint hamarosan bekövetkező dolgot emlegetett – egy új kolleganőt kapott. Az új kolleganő kapta meg az általa remélt magasabb beosztást, már belépésekor. Nem tett le az asztalra még semmit, de máris övé volt minden, amire Noémi évek óta várt.
Sokáig álmatlanul forgolódott előző este, aztán amikor már lemondott róla, hogy aludni tud, mégis elszunnyadt. Azaz ebben sem volt biztos, mert álmában a saját szobájában volt, a saját ágyában feküdt, éppen úgy feldúlva, mint ébren. Ágya szélén azonban egy ismeretlen fiatal lány ült és mosolygott rá. Na nem azzal a hivatalos mosollyal, ami maximum kitelik nálunk az emberekből, hanem szívet melengetően.
Hogy jöttél be? – akarta kérdezni tőle, de a lány már válaszolt is a ki sem mondott kérdésre.
– Álmodban minden lehetséges! – mosolygott talányosan. Na, eszerint sikerült elaludni, gondolta Noémi. Elfészkelődött az ágyban.
– Miért jöttél? – kérdezte a lányt, aki egészen átlagos külsejű volt. Nem volt sem sovány, sem kövér. Mivel ült, nem tudta milyen magas lehet, de alacsonynak gondolta. Kerek arca volt, barna szeme. Egyedül a kibontott rengeteg szőke haja volt különleges rajta.
– Mert szükséged van rám – bólogatott a lány. Noémi kapásból több tucat dolgot fel tudott volna sorolni, amire jobban szüksége lenne, mint erre a látogatásra. Mivel udvarias volt, inkább hallgatott.
– Van egy ollód? – érdeklődött a látogatója.
– Igen, van. A könyvespolc alsó fiókjában, a varródobozban. Mire kell? – kérdezte kissé gyanakodva az ismeretlen lánytól.
Abban a pillanatban a fiók kinyílt magától. A varródoboznak leesett a teteje és az olló lebegve az ágy felé szállt. Egyenesen a látogatója kezébe. Aki hosszú, szőke hajából egy tincset levágott és a tenyerében Noémi elé tartotta.
– Ez egy tündérfürt. Ha reggel megkeresed, annyi kívánságod teljesülhet, amennyi hajszál van ebben a fürtben. Ha valamit nagyon szeretnél, húzz ki belőle egy hajszálat, tedd a tenyeredbe, állj vele a nyitott ablakba és mondd el a kívánságodat! Egy szabályt azonban be kell tartanod: csak jót kívánhatsz, rosszat nem! Azután fújd ki a tenyeredből a hajszálat az ablakon és várj.
– Ott az ablakban? – kérdezte eléggé bután Noémi.
– Dehogyis az ablakban, az életedben várj arra, hogy beteljesüljön a kívánságod! – felelte a szőke lány, egy cseppet mulatva Noémi arckifejezésén, aki hitetlenkedve kicsit elhúzta a száját és felnézett a plafonra.
Mire visszanézett, a lány nem ült már az ágya szélén. A szobában sem látta, sehol.

Most reggel, amikor felébredt, rögtön eszébe jutott az álombéli lány és a tündérfürt. Micsoda gyerekes álom! Sóhajtott, és kimászott az ágyból. Ám mintha zsinóron húznák, egyenesen a könyvszekrényhez ment és kihúzta az alsó fiókot… Minden a helyén volt; a varródoboz is, a dobozban az ollóval. Betolta a fiókot és kiment a fürdőszobába.
Belenézett a tükörbe. A szeme duzzadt volt az előző esti sírástól, a szája még most is lefelé görbült.
A konyhában főzött egy kávét magának és az álmán gondolkodott. Nem is szokott emlékezni arra, hogy mit álmodik. Most meg egyre csak ez a szó járt az eszében: „tündérfürt”.
Amíg megmosakodott, felöltözött, és kifestette a szemét, hogy ne nagyon látsszon a sírás nyoma, azt hajtogatta magában, hogy ezt a mai napot nem fogja túlélni. Ilyen megalázó helyzetbe kerülni!… Most neki kell betanítania az új kolléganőt a feladatokra, melyeket, úgy volt, ő fog elvégezni…
Mire végzett a szemfestéssel, már el is mázolódott a könnyektől. Sírok itt, mint egy óvodás, gondolta mérgesen, ahelyett, hogy tennék valamit. De mit? És újra eszébe jutott a szó: „tündérfürt”.
Türelmetlenül sóhajtott egyet. De hát nincsen semmilyen tündérfürt. Csak egy álom volt, egy gyerekes álom.
A lába magától vitte be a szobába. Alaposan körülnézett az ágyon, az ágy mellett, az asztalon, a polcokon, a székeken, a földön. Mindent kinyitogatott, mindent átnézett.
Aztán módszeresen elkezdte átkutatni a szekrényeket. Mit is mondott a lány? „Ha reggel megkeresed…” Szóval meg kell keresni. Na ezen ne múljon. Keresi.
Most meg itt áll a létra tetején és már a gardróbszekrény felső polcánál tart. No persze, „keresem az álmaimat” – gondolta öniróniával. Akkor akadt a kezébe egy régi rózsaszín papírdoboz, kis ezüst mintákkal. Talán tortás doboz lehetett új korában. Most régi kacatok lapultak benne. Ahogy néhány szalagot odább tolt, hinni sem akart a szemének. Ott volt. Megtalálta. A szőke hajtincs; a „tündérfürt”. Kivette a dobozból és lemászott a létráról. Egyenesen az ablakhoz vitte és kihúzott belőle egy szálat. Milyen sok van benne – gondolta elégedetten. Kinyitotta az ablakot, a tenyerébe fektette a kihúzott szálat és azon gondolkodott, mit kívánjon pontosan.
Talán azt kívánhatnám, hogy fulladjon meg az új kolleganő, vagy a főnök… – mélázott a tündérfürt fölött. De aztán elszégyellte magát. Jó kívánságról volt szó. Jót kell kívánnia!
Abban a pillanatba a háta mögött, az asztalon megszólalt a mobiltelefonja.
– Bárcsak Tamás lenne! – sóhajtott egy nagyot, és a hajszál a sóhajtástól kilibbent a nyitott ablakon. Noémi olyan rémülten kapott utána, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Persze, nem tudta elkapni. A hajszál egy pillanat alatt eltűnt a szeme elől.
– Halló! – szólt bele a telefonba egy kicsit mérgesen.
– Szia kicsi! Valami baj van? – kérdezte a vonal túlsó végén Tamás. Noémiban csak úgy forrt minden, ami tegnap óta történt, így maga is meglepődött, hogy a kikívánkozó panasz áradat helyett türelmetlenül azt mondta:
– Nem, nincsen semmi baj.
– Valami sürgős melóban zavarlak? – érdeklődött Tamás. Noémi az órára nézett és a fejéhez kapott. Fél tíz volt. Kilenckor a munkahelyén kellett volna lennie.
– Á nem vagyok benn – válaszolta olyan nyugodtan, mintha állandóan elkésne, és nem ő lenne benn mindig egy órával korábban a munkahelyén, mint kellene.
– Miért, mi van?
Tamás kezdte úgy érezni, hogy bár csak tegnap reggel utazott el egy külföldi riportra, otthon valami megváltozott. Tegnap nem is hívta fel Noémit, mert nem tartotta fontosnak. Ismerte Noémi napirendjét, a munkáját, a gondolatait, tudta mikor mit tesz – hiszen már négy éve együtt éltek.
– Semmi, szabin vagyok – ezen a válaszon maga is elcsodálkozott, hiszen eddig esze ágában sem volt szabadságra menni. Tamás is meglepődött. Noémi mindig megbeszélte vele, hogy mikor megy szabadságra. Ha valami rendkívüli történt most, azt meg részletesen elmesélné. Ugyan többen vártak rá, hogy befejezze már a telefonálást, de felkészülve egy részletes beszámolóra, megadóan megkérdezte:
– Miért vagy szabin?
– Nem érdekes, hosszú történet. Te, pedig biztosan sietsz. Szia, vigyázz magadra! – és azzal a lány megszakította a vonalat.
Tamás teljesen elképedt. Semmi részletes beszámoló, semmi szeretlek, sem egy árva hiányzol, még egy puszika nyuszika sem (amitől egyébként a falra mászott). Máskor munka közben nem szokott eszébe jutni Noémi, de most egész nap a fejében járt ez a rövid telefon.
Noémi a beszélgetés alatt végig szemmel tartotta a tündérfürtöt, minta attól félne, hogy egyszer csak eltűnik és odalesz az összes esélye, hogy helyrehozza az életét. Azonban a hajtincs nem tűnt el; ott feküdt, ahová letette. Noémi a kezébe vette és végigsimított rajta. Aztán kicsit megcsóválta a fejét. „Öreglány, te teljesen begolyóztál”, korholta magát – de már húzta is ki belőle a következő hajszálat. A tenyerére fektette, további balesetek megelőzésére összezárta a kezét és az ablakhoz lépett. Már tudta, mit fog kívánni.
– Szeretnék előbbre lépni a munkámban, jobb, érdekesebb munkát végezni, több fizetésért. – Azzal kinyitotta a kezét és a hajszálat kifújta az ablakon. Látta, amint megvillan a napfényben, azután eltűnt a szeme elől.
A hajfürtöt biztonságba helyezte egy fiók mélyén és kelletlenül a mobiljáért nyúlt. A főnöke számát tárcsázta.
– Szia Gábor, Noémi vagyok. Bocs, hogy csak most szólok, de mára kérek egy nap szabit. Remélem nem gond. Sajnálom, közbe jött egy fontos megbeszélés.
Gábor legszívesebben jól letolta volna, amiért nem jött be ma reggel. Az új kolleganő elveszetten üldögélt a helyén. Gábort meg egyfolytában arról kérdezgették, hogy hol van Noémi? Amikor kurtán azt válaszolta, hogy később jön, akkor meg jöttek a kérdések, hogy melyik megrendelés mikor fut be. Mikor szállítják valamelyik boltba, ha már befutott? Az előbb egy hamburgi szállítmányozási céget is hozzá kapcsoltak Noémi helyett. Nehezen tudta a pergő német beszédet leállítani és angolra váltani a társalgásban, de angolul sem értette a felmerült problémát, végül türelmetlenül néhány óra haladékot kért, és egy visszahívást ígért. Amit természetesen majd Noémi elintéz. Most meg ez a telefon, hogy nem jön be.
– Eléggé zűrös a mai nap. De megoldom. Akkor holnap. Szia.
Elgondolkodva nézett maga elé. Egy fontos megbeszélés. Hm? Lehet, hogy máris egy állásinterjúra megy? Aztán elhessegette a gondolatot. Á, kizárt; Noémi meg a hirtelen állásváltoztatás… Na nem. Noémi itt éli az életét, mindene ez a munka. Még a tavalyi szabadságát sem vette ki… Nevetséges gondolat. De valahogy rossz előérzet gyötörte. Tegnap egész nap és még ma reggel is azon mulatott magában, hogy Noémi milyen arcot vágott, amikor bemutatta az új csoportvezetőt, aki a főnöke lesz. Milyen nevetséges volt, ahogy nem tudta fegyelmezni az arcát. Elkerekedett a szeme, a szája kicsit tátva maradt és hogy elvörösödött. Meg kell adni: a hangja, mire meg tudott szólalni, fegyelmezett volt. Csak a szeme volt tele könnyel. Még szerencsére nem az a hisztis fajta. Majd szépen belenyugszik a dologba.
Gábor feleségének most járt le a gyermekgondozási segélye és nem talált magának munkahelyet. Végül Gábor intézte el, hogy egy régi barátja odavette a cégéhez egy jó beosztásba. Gábor meg a barátja feleségét vette fel csoportvezetőnek tegnap. Hiába na, ez ma így megy! Persze Noéminak ezt nem mondhatta meg. Nincs is semmi köze hozzá!
Noémi is a tegnapi napra gondolt. Visszaidézte Gábor szemében a kaján pillantást, ahogy ránézett, amikor bemutatta az új munkatársat… Most azonban nem volt sehol a tegnapi szomorúság és megbántottság, ami még reggel is gyötörte. Kiment a konyhába, készített magának egy kis harapnivalót, és amíg evett, azon gondolkodott, hogy kivel kellene megbeszélnie a történteket. Ez új volt számára, mert eddig mindig mindent Tamással beszélt meg, vagy esetleg az anyukájával. A barátai egyre kevesebb szerepet kaptak az életében. Minden idejét, energiáját, gondolatát Tamásnak és a munkájának szentelte. „No hiszen érdemes volt…” – gondolta. Ettől a gondolattól maga is megrémült. Tegnap még ilyet el sem tudott volna képzelni, hogy ma ezt gondolja.
Végül Évi mellett döntött. Évi egy szókimondó, életvidám teremtés volt, Noémi gyerekkori barátnője. Együtt jártak óvodába, általános és középsuliba. Évi HR-esként dolgozott egy nagy multinacionális cégnél és hivatalból nagyon tudott titkot tartani. Noémi fogta a mobilját és felhívta Évit.
– Szia, szia. Te jó ég! Milyen régen nem beszéltünk! Mi szél fújt a mobilomba? –Örvendezett vidáman Évi, amikor meghallotta a hangját. Noémi röviden beszámolt a munkahelyén kialakult új helyzetről.
– Nem valami biztató perspektíva – szögezte le, amikor végighallgatta.
– Ugorj át hozzám, mindjárt ebédidő van. Leülünk és megdumáljuk. Rendben? Várlak egy óra múlva a régi helyünkön a Marcipán cukiban.
Noémi pontosan érkezett, de Évi már várta egy jó kis sarokasztalnál.
– Már rendeltem egy kiadós sütit, kövesd a példám! Szükség lesz pár kalóriára, amíg megoldást találunk! – mosolygott rá Évi.
Noémi aztán újra elmondta, ezúttal részletesen, a munkahelyén történteket.
– Milyen jó, hogy hozzám fordultál! Szakértő vagyok az új munkahely keresésében! – szorította meg biztatóan a kezét Évi.
– Miről beszélsz? Ki keres itt új munkahelyet? – csodálkozott Noémi. Évi megértően nézett rá.
– Most még talán Te sem fogalmaztad ezt meg, de ez a helyzet. Felteszek neked néhány kérdést, és válaszolj rá nagyon őszintén. Rendben? Hogyan értékeli a munkádat a főnököd?
– Jól! – Aztán Noémi elbizonytalanodott. – Biztosan jól…
– Szoktatok erről egyáltalán beszélni?
– Nem nagyon…
– Arról szoktatok beszélni, hogy mi lesz az előrelépési ambícióiddal?
– Párszor megígérte már az előléptetést…
– Konkrétan mit mondott?
– Ennek a sok munkának meglesz majd a gyümölcse. Meg azt, hogy köszöni, hogy ilyen gondosan végzem a munkámat.
– Részt veszel a munkádat érintő döntésekben?
– Nem.
– Jársz valamilyen tanfolyamra, vezetőképzésre?
– Nem.
Évi átható pillantást vetett rá, majd közölte:
– A te mostani cégednél nem látok számodra perspektívát. Nincsen a főnököd elkötelezve sem a szakmai fejlődésed, sem az előre lépésed iránt. Javíts ki, ha tévedek.
– Nem is tudom…
– Még valamit: érdekesnek találod a munkát, amit végzel?
– Az elején még érdekes volt, most már nem annyira.
– Akkor hát szokd meg a gondolatot: itt az ideje változtatni!
Évi táskájából, az asztal alól előkerült egy laptop. A két fej, a szőke hajú Noémi és a barna hajú Évi összehajolt és Évi szakértelmének köszönhetően rövidesen elkészült egy kiváló szakmai önéletrajz Noéminak. Évi lemezre mentette, majd Noémi kezébe nyomta.
– Irány az Interneten az állás oldalak! Ha találsz valamit, ami felkelti az érdeklődésedet, írj egy e-mailt nekem és készítünk egy testre szabott motivációs levelet is hozzá. Most rohannom kell! – búcsúzott Évi. Már az ajtóból kérdezte:
– Tamás hogy van?
– Kösz jól – bólintott Noémi és búcsút intett Évinek.

Otthon bekapcsolta a számítógépét és elmerült az állás oldalak böngészésében. Délutánra már vagy öt ígéretes ajánlatot talált. Elküldte elektronikusan Évinek is, akivel az első motivációs levelet együtt írták, aztán már Noéminak egyedül is ment. Ahányszor rákattintott a „küldés” gombra, mindig egyre vidámabb lett. Mennyi lehetőség! Tegnap meg azt hitte, vége a világnak!
Éppen az ötödik helyre küldte el az önéletrajzát, amikor villogni kezdett az „üzenete érkezett” jelzés. Biztosan Évi ad még néhány jó tanácsot – gondolta, és megadóan rákattintott az elolvasásra. Hinni sem akart a szemének, amikor olvasni kezdte. Máris az egyik cég válaszolt a jelentkezésére és az iránt érdeklődtek, mikor tudná személyesen felkeresni őket. Egy másnap délutáni időpontban állapodtak meg.
Noémi örömmel és izgalommal gondolt az új kihívásokra. Azon gondolkodott, mit vegyen fel reggel, az állásinterjúhoz.
A mobilján már kikereste Tamás számát, hogy beszámoljon Neki az eseményekről, de aztán mégsem küldte el a hívást. Kezébe vette az asztalon álló bekeretezett fényképüket, és Tamást nézte. A szíve csordultig telt szerelemmel, ahogy a vékony, göndör hajú fiút látta. Végig simított az üvegen és szinte érezte az ujjaiban Tamás vonásait. Aztán megrándult a szája széle és sóhajtva letette a képet.
Négy éve élnek együtt és Noémi szeretné, ha összeházasodnának. Tamás azonban hallani sem akar róla. „Minek neked az a darab papír? Mi hiányzik? A pecsét? Vagy az aláírás?”- kérdezi gúnyosan, ha Noémi szóba hozza az esküvőt. „Te is egy szuverén ember vagy, miért akarsz valami -né lenni?” Noémi most is lehajtja a fejét, mintha Tamás is a szobában lenne, hogy ne lássa a könnyeit. „Én nem valami -né akarok lenni, hanem a te feleséged” – gondolja magában, mint már annyiszor, amikor ezt hallgatta. Tamás aztán átölelte és biztosította róla, hogy nagyon, nagyon szereti őt és csak ez a lényeg. Noémi, pedig megvigasztalódott előbb-utóbb mindannyiszor, hiszen olyan jó volt ezt hallani és érezte, hogy Tamás szereti. Mielőtt most elutazott, azelőtt is előhozta Noémi a házasság témáját. Tamás egyik barátjának az esküvőjén voltak és nagyon jól érezték magukat. Az esküvő fantasztikusan jól sikerült, remekül mulattak. Amikor beszélgettek róla, Noémi elkezdte számolgatni, hogy ők kiket hívhatnának meg a saját esküvőjükre. Tamás meg rákontrázott: „Időpont: soha napján semmikor”. Noémi úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Nem válaszolt semmit. Nem is sírt ezúttal. Mintha egy kicsit megfagyott volna a szíve ettől a mondattól. Tamás úgy utazott el, hogy nem oldódott fel benne ez keserűség, amit ezzel a mondattal okozott neki.
Amikor ide ért gondolatban, felpattant, mintha megcsípték volna. A fiókhoz szaladt, amibe bezárta a tündérfürtöt. Szívdobogva húzta ki a fiókot és egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta a hajfürtöt. Óvatosan elválasztott belőle egy szálat, óvón összezárta a tenyerét fölötte. Kinyitotta az ablakot. Ezúttal nem kellett gondolkodnia; tudta, mit akar kívánni.
– Szeretném, ha Tamás úgy érezné, el akar venni feleségül, szívből, igazán, és megkérné a kezem! – Belefújt a tenyerébe és a szőke hajszál kirepült az ablakon, bele az esti sötétségbe.
Noémi becsukta az ablakot és diadalmas pillantást vetett Tamás fényképe felé. Úgy érezte, hogy most egyenlített a „sohanapján semmikor” -ért.
Ezen az estén hamar elaludt, a mobilját kikapcsolta. Tamás késő este hiába próbálta elérni, mindig csak az automata jelezte, nem kapcsolható, próbálja meg később. Tamás nem értette, hogy hol lehet, és azt sem, miért nem hívta fel őt. Aztán egyszer csak eszébe jutott az a gonosz mondat, amivel leállította Noémi esküvői terveit. „Sohanapján, semmikor” visszhangzott a fejében a saját mondata, és elvörösödött. Hát ez egy kicsit tényleg erős volt. Noémi megsebzett tekintetére gondolt és arra, hogy talán ez az oka, hogy nem hívja fel. Még mindig haragszik. Nem számít, majd megbékül, mint máskor. Különben is ő az oka. Miért nem tudja elfogadni a szerelmét, az ostoba esküvői felhajtás és a házasságlevél nélkül? Már annyiszor megbeszélték, hogy fölösleges pénzkidobás az egész. Azonban ott messze a ködös londoni ég alatt, Noémitől távol, Tamás beismerte magának, hogy nem beszélték meg. Ő mondta ezt mindig.

Másnap reggel Noémi olyan vidáman ébredt, mintha rokonságban sem állna tegnap reggeli elkeseredett, síró önmagával. Szokása szerint korán kelt, de most nem rohant az irodába. Nem sajnálta az időt sem a hajmosásra, sem a sminkre. A szekrény előtt sem tétovázott sokat, félretolta a szoknyákat és a blúzokat, amikben dolgozni járt eddig, és elővette azt a királykék ruhát, amit Tamás barátjának az esküvőjén viselt. Fogta a kulcsait és a táskáját, indult az ajtó felé, aztán megtorpant. A fiókhoz sietett, amibe a tündérfürtöt tette. Elővette, kihúzott belőle egy szálat, a tenyerébe fektette. Most azt kívánta, hogy menjen ma minden remekül, és legyen ez „az ő napja”. A hajszálat előírás szerint kifújta a nyitott ablakon az utca forgatagába. Aztán még egy cinkos és ragyogó pillantást vetett a tükörbe és kiperdült az ajtón.
Gábor már századszorra nézte meg az óráját addig. „Nem igaz, hogy ma sem jön be ez a lány…” – mérgelődött, amikor Noémi nem érkezett meg a szokott időben.
Aztán zárt ajtók mögött megbeszélése kezdődött az egyik kereskedelmi partnerükkel.
Noémi pontban kilenckor belépett az irodába és minden szem feléje fordult. Félhosszú, szőke haja arany sisakként ragyogott, és olyan volt, mintha a királykék ruháját díszítő sárga gombok napsugarak lennének, amik a hajából pottyantak a ruhájára. Vidám mosollyal intett a kollegáknak, kibújt a kabátjából és egyenesen az új kolleganőhöz ment. Minden szempár feszülten figyelte ezt a találkozást. Noémi a kezét nyújtotta:
– Szia, sajnos tegnapelőtt nem jegyeztem meg a neved. Én Nardai Noémi vagyok – mosolyogott kedvesen.
– Dr. Széphalminé – mondta az új csoportvezető kioktatóan. Aztán fensőbbségesen hozzátette:
– Mara.
– Mi újság? Milyen volt a tegnapi nap?- érdeklődött Noémi.
– Semmi különös, csendes nap volt. – válaszolta a kolleganő.
Amikor Gábor kijött a tárgyalóból, az első pillanatban meg sem ismerte a neki háttal álló kolleganőjét, aki éppen a telefonért nyúlt:
– Kereskedelmi osztály, Nardai Noémi, tessék – szólt bele a telefonba. Gábort oldalba bökte a mellette álló kereskedelmi partner:
– Hol rejtegetted ezt a bombázót? – kérdezte, és vigyorogva búcsút intett. Gábor megvárta, amíg Noémi befejezi a telefont és megfordul.
– Szia!
– Mi volt olyan fontos, hogy tegnap nem jöttél be, ma meg elkéstél?! – kezdte a számonkérést a szokásos stílusában. A hatás azonban nem a megszokott volt. Noémi nem sütötte le a szemét, nem pirult el, nem jött zavarba, nem kezdett mentegetőzve egy hosszú történetbe. Rámosolygott és megkérdezte:
– Halljam, mivel nem boldogultatok?
Gábor, pedig máris sorolta, sorolta a tegnapi hívásokat, az elintézetlen ügyeket, a félbe maradt problémákat. Éppen ott tartott, hogy „a hamburgi szállítmányozási cég tízszer telefonált”, amikor észbe kapott; az irodában senki sem dolgozott, mindenki őt figyelte. Kaján tekintetek, sokat mondó félmosolyok az arcokon. Gábor először elátkozta azt a barmot, aki kitalálta az egy légterű irodákat, aztán amikor Noémi ártatlan arccal megjegyezte:
– Mara szerint csendes nap volt – akkor a vigyorgó kollegákat látva, saját magát.
Éppen inteni akart Marának és Noéminek, hogy jöjjenek be az irodájába, hogy ne okozzon több derültséget a többieknek, amikor belépett Pálos úr, a tulajdonos-ügyvezető.
– Gáborkám! – nyújtotta a kezét a nagyhatalmú főnök. Gábor pedig máris szolgálatkészen invitálta a szobájába.
– Hagyd csak nyitva az ajtót! – kérte Pálos úr. Gábor sarkig nyitva hagyva az ajtót azon gondolkodott, hogy mi hozta ide ezen a korai órán a főnököt. Aztán belemerültek néhány aktuális beszállítási témába. Gábor ki-kiment Noémihez, amikor egy-egy felmerült kérdésre válaszolnia kellett. Noémi közben dolgozott, sürgött, fogott, intézkedett, hol németül, hol franciául telefonált. Kezei a számítógép billentyűin jártak közben. Faxokat olvasott és e-maileket írt.
– Tetszik nekem ez az új csoportvezetőd. – jelentette ki Pálos úr. – Remekül néz ki, és máris a dolgok közepében van! A nyelvtudása is kiváló. Nagyon jól tetted, hogy felvetted!
Mielőtt Gábor megszólalt volna, hozzátette:
– Azt a kis bamba régi nőt mikor akarod elküldeni? – azzal Marára mutatott. Gábor homloka izzadni kezdett és inkább a nyelvét harapta volna el, minthogy rámutasson a nagyfőnök tévedésére.
– Nemsokára lerendezem a dolgokat… – bólogatott szorgalmasan, és azon törte a fejét, hogy a fenébe fog ebből kimászni.
Pálos úr kifelé menet odalépett Noémihoz. Szívélyesen kezet fogott vele:
– Nagyon örülök, hogy megismertem! Nagy nyereség Ön a cégnek! – monda őszinte mosollyal az arcán. Noémit ugyancsak meglepte a dolog, hiszen eddig egyetlen pillantásra sem méltatta a nagyfőnök. Tegnapelőtt ezért a mondatért éveket adott volna az életéből, és hosszan hálálkodott volna az elismerésért, most csak udvariasan válaszolta:
– Köszönöm.
Gábor úgy érezte, hogy kezdenek kicsúszni a kezéből a dolgok. Mara elé tette a német megrendeléseket és kérte, hogy állítson össze számára egy anyagot a legnagyobb megrendelőkről. Éppen kezdte volna a szempontokat ismertetni, amikor Mara leszögezte:
– Sajnálom, nem beszélek németül. – Gábor nyelt egyet és a francia dossziét tette elé:
– Jó, bocs, persze, a francia beszállításokra gondoltam…
– Sajnálom, franciául sem tudok – mondta Mara. Gábor az angol dossziét már szó nélkül tette elé, de Mara csak a fejét rázta:
– Még csak most kezdtem az angolt tanulni, ennyire még nem megy. Gábor azt gondolta, hogy ilyen csend még sohasem volt ebben a helyiségben. Noémihoz fordult:
– Noémi, összeállítanád az anyagot? – és várta a buzgó bólogatást.
– Ma délután el kell mennem. Egy fontos megbeszélésem van. Sajnálom.
De úgy nézett ki, mint aki egyáltalán nem sajnálja.
– Mi ez a sok fontos megbeszélés? – kérdezte türelmetlenül a főnöke.
– Magánügy. – válaszolta Noémi jelentőségteljesen. Gábor azonnal megértette. „Szóval jó volt a megérzésem”, gondolta. „Új állás, vagy új pasi van a dologban”. Bevonult az irodájába és látványosan magával vitte a dossziékat.

Délután Noémi a megbeszélt időre odaért az állás interjúra. Egy divatosan vézna HR-es lány fogadta. Szúrós szemekkel nézte a ragyogó mosolyú Noémit, akiből csak úgy áradt a jókedve, visszagondolva a délelőtt történtekre. Beterelte egy tárgyalóba és kikereste az önéletrajzát egy nem túl vastag dossziéból. Éppen feltette a szokásos első kérdést:
– Miért akar állást változtatni? – amikor nyílt az ajtó és belépett egy fiatal férfi.
– Maradjatok csak, bocs, hogy késtem – fordult a HR-es lány felé, aki csak ámult-bámult, hiszen nem beszélték meg, hogy a terület igazgatója is részt vesz ebben az első körben az állásinterjún.
– Tassy Győző vagyok, a kereskedelmi igazgató – mutatkozott be Noéminak. Noémi is csak ámult-bámult – de ő egészen más okból. Győző olyan csinos volt és olyan jóképű, mint egy modell, vagy ha lehet, még vonzóbb. Magas, kisportolt alakján kifogástalanul állt az öltöny. Finom metszésű arcában a hatalmas szürke szemek mosolyogtak. Dús, fekete haja tökéletesre volt nyírva és fésülve.
– Örvendek, Nardai Noémi – fogadta el a feléje nyújtott ápolt kezet. A férfi a következő mondatnál franciára váltott és így kezdtek beszélgetni. A HR-es kolleganő – aki nem beszélt franciául – néha-néha nagy levegőt vett s próbálta visszaszerezni az interjú vezetését egy közbeszólással, de hiába. Győző beszélgetett végig Noémival, előbb franciául, majd németül. Kifaggatta a szakmai múltjáról, az iskoláiról, de azt a kérdést, amivel a HR-es lány kezdett, nem tette fel. Noémi nem is bánta, mert erre a kérdésre nem volt felkészülve. Több mint egy órát beszélgettek. A HR-es lány fél óra múlva kiment, mert újabb jelentkező érkezett a megbeszélt időpontra, de Győző nem zavartatta magát. A beszélgetés végén pedig, a jelenlegi fizetése kétszeresét ajánlotta fel Noéminak, ha csatlakozik a csapatukhoz, mint vezető menedzser.
Noémi arra gondolt, hogy ez olyan, mint egy tündérmese, aztán magában mosolyogva kijavította „tündérfürt mese”. Ahogy Évivel megbeszélte, két nap gondolkodási időt kért, mondván, hogy más ajánlatai is vannak még. Aztán elbúcsúzott Győzőtől és szinte tánclépésben ment ki az épületből.
Nem látta, hogy a férfi ott maradt azon a helyen, ahol elbúcsúztak és hosszan nézett utána.
Győző csak lassan ocsúdott fel a bűvöletből, ami azóta tartotta fogva, hogy meglátta egy órával ezelőtt Noémit. A csodálatos kék ruhájában, szikrázó fényekkel az arany haján, a folyosón a HR-es kolleganővel a tárgyaló felé tartani. Szokása szerint gyorsan döntött és saját maga is bement az állás interjúra, sőt a saját kezébe vette a beszélgetés irányítását.
„Uramisten”, gondolta, „micsoda egy lány”! Milyen gyönyörű, milyen okos, a szakma a kisujjában van. Megkereste a kolleganőt, elkérte Noémi önéletrajzát és közölte vele, hogy amennyiben Noémi elfogadja az állás ajánlatot, őt választja ki a betöltendő pozícióra.