Tamás már a lépcsőházban hívni kezdte Noémit, de ez úttal sem járt sikerrel. Szinte el sem akarta hinni, hogy újabban képtelen felhívni a lányt. Azelőtt, ha csak megnyomta a hívás gombot Noémi már bele is szólt. Most meg elérhetetlen újra és újra!
Miközben a mobilját nyomkodta, hallotta, hogy valaki rohan lefelé mögötte a lépcsőn. Félre állt, hogy elmehessen mellette az illető, de e helyett a léptek megtorpantak és valaki jól hátba vágta. Amikor mérgesen visszafordult, a gyerekkori pajtását, Zoltánt látta a háta mögött rávigyorogni.
– Helló! Idejársz telefonálni?! – ugratta a srác.
– Jé! Egy kriptaszökevény a múltból! – vágta ő is hátba Zoltánt és együtt szaladtak le az utcára.
– Mi zujs? Mi az ábra? Dumcsizzunk egy kicsit! – noszogatta őt Zoltán.
– Rendben, időm, mint a tenger. – egyezett bele Tamás.
Beültek az Angelikába egy söre, mint régen annyiszor, amikor még együtt akarták megváltani a világot, kibeszélni az aktuális barátnőket és az ősök hülyeségeit.
Zoltán autószerelő lett és egy Peugeot szervizben dolgozott. A kocsikról folytatott eszmecsere után, mint régen, rátértek a csajokról való eszmecserére. Zoltán otthon lakott éppen a szüleinél. A lányt, akivel tavaly szakított, és középiskolás koruk óta kavart vele, még Tamás is ismerte.
– Tudod elegünk lett egymásból Zsuzsával. Mindent, de mindent másképpen akartunk, mint a másik. Együtt laktunk, de mint két idegen, mint két szobatárs. Jó, jó szex az volt, de aztán annyi… Egy kaját nem főzött soha, nem is akart megtanulni főzni. Zacskós levesen, gyors éttermi kaján tengődtem. Ha megemlítettem neki, gyorsan a fejemhez vágta, hogy akkor főzzek én valamit, ha nem olyan nagy dolog a főzés. Nem takarított, nem mosott. A mamájához hordta a szennyest, én meg az enyémhez. Ha már nem bírtam látni a koszt, én neki álltam sikálni, porszívózni. A fizetését divatos cuccokra költötte. Külön kasszán voltunk, külön fizettük az albérletet fele – fele alapon meg a rezsit is. A hűtőszekrényben volt az ő polca, meg az enyém. Az ő kajája, meg az enyém. Egyszer valami fincsi sült húst hozott a mamájától, esküszöm csak egy falatot ettem belőle, de olyan cirkuszt csinált…. Ha nekem volt valami jó kajám mindig együtt ettük meg, de az ő kajája, az csak az övé, abból én egy falást sem kaptam. Mindig macerált az öreg verdám miatt, menő kocsit akart a menő cuccaihoz… Amikor meg egyszer „úgy” maradt, engem meg sem kérdezett, elvetette a gyereket, csak véletlenül tudtam meg az egészet. Na akkor betelt a pohár. Azóta nem is láttam… Pedig hogy szerettem a gimiben, majd meg vesztem érte.
Tamás Noémi tiszta, csinos lakására gondolt, a francia hagymakrém levesre, amit a lány az ő kedvéért tanult meg elkészíteni. Az illatos, tiszta ruhákra, amikért csak be kellett nyúlnia a szekrénybe, mint otthon…
– Most Katival járok, ő egészen más. Nem lakunk együtt, ő is a szüleinél lakik. Karácsonykor eljegyeztem, de még nem akarja kitűzni az esküvő időpontját. Tudod, a szülei házat építenek nekünk az övék mellé, de nincsen sok pénzük, így lassan halad az építkezés. Oda akartam adni a spórolt pénzemet, de nem fogadta el. Ha felépül a ház, csak az övé legyen, azt akarja. Ne legyen vita, ha esetleg elválunk. Esküvőt meg azért nem akar, mert akkor én is bele szólok a dolgokba – mint férj -, milyen legyen a ház beosztása meg ilyenek. Ő meg egyedül akar mindenben dönteni. Csuda határozott lány.
Tamás elképedve hallgatta a gyerekkori barátját.
– Ki akarta az eljegyzést? – kérdezte, amikor végre meg tudott szólalni.
– Hát a szülők, Kati szülei. Komolytalan kapcsolatért nem fognak bele egy építkezésbe. Ez érhető. Persze szoktam segíteni. Maltert keverni, betonozni, mindent, amit kell. Talán őszre felépítünk. Na és te, veled mi van? Fürtökben lógnak rajtad a lányok, mint régen, mi?
– Négy éve együtt élek egy lánnyal. Noéminek hívják gyönyörű, okos és házias, remekül főz.
– Ne ugrass! Ilyen lányok ma már csak a mesében vannak! Ha igaz, amit itt összehazudozol, akkor vedd el gyorsan, mire vársz!? Tied a főnyeremény!
Tamás a kezére támasztotta a fejét és felvonta a szemöldökét. Ma már másodszor hallja, hogy el kellene vennie Noémit. Mi ez? Ma mindenki ezt szajkózza?
Már dél volt, amikor elbúcsúzott Zoltántól és elgondolkodva ballagott végig a Duna parton. A vizet nézte, a folyó sodrását. Úgy érezte, egy percig sem bírja tovább, Noémi nélkül. Elszánta magát és elindult Noémi munkahelye felé.
A recepción megkapta a vendég belépő kártyát, hiszen Henriett, a recepciós ismerte őt. Vállalati bulikra kísérte már el Noémit, és ha nem is sűrűn, de párszor itt is megfordult már. Amíg felfelé ballagott a lépcsőn, nem tudta, hogy Heni már felszólt Noéminek a házi vonalon, hogy itt van a barátja. Noémi meg egy kis meglepetésre készül.
Amikorra felért, Noémi levettette a kosztüm kabátját és szoknyában, blúzban kiült a régi íróasztalához. Bekapcsolta rajta a számítógépet, telerakta dossziékkal és úgy tett, mintha ott dolgozna. Amikor Tamás az íróasztalához lépett, Noémi olyan ragyogó mosollyal nézett fel rá, hogy a fiúnak hevesen kezdett verni a szíve és úgy érezte, menten elolvad.
– Szia! Úgy hiányoztál! – Noémi felállt és kézen fogta Tamást. Gyengéden, de határozottan Gábor irodája felé húzta, és amikor beléptek, Noémi átölelte Tamást és forrón megcsókolta. Csók közben a lábával behajtotta mögöttük az iroda ajtaját.
– Szia Kicsi! El sem hiszem, hogy látlak!- bontakozott ki a csókból Tamás. – Mostanában, mintha bújócskát játszottál volna velem. Most mit művelsz? Gábor házon kívül van, hogy az irodájában csókolózunk?
– Hideg, hideg!- nevetett Noémi. Kézen fogta a fiút és kinyitotta az ajtót. A névtáblára mutatott: „Nardai Noémi kereskedelmi igazgató” ez állt a táblán.
– Nem Gábor irodájában csókolózunk, hanem az enyémben! Kinevezett a tulajdonos kereskedelmi igazgatónak. Gábort elküldte.
Azzal immáron sokadszor elkezdte az elejéről a kinevezésének történetét, csak a tündérfürtöt felejtette ki belőle gondosan. Amikor a történet végére ért, kíváncsian, fürkészve nézett Tamás szemébe. Várta, hogy mit szól hozzá.
– Nahát kicsi, őszintén gratulálok, nem hiába gályáztál annyit évek óta! Mesésen alakulnak a dolgaid… Aztán ő nézett fürkészően Noémire:
– Ezután még annyit sem látlak, mint eddig? Sőt fel sem tudlak hívni! Ezt már megtapasztaltam. …
– Kaptam lehetőséget két munkatárssal bővíteni a csapatot, remélem meg tudom szervezni, hogy ránk is jusson időm, ha nem egyedül viszem a boltot.
Tamás úgy érezte, hogy ez a lány, akinek a kezét fogja, már nem ugyanaz, mint akit négy éve ismer. Noémi ragyogó szépsége, magabiztossága, áradó jókedve elbűvölte őt, úgy érezte magát, mint a kezdetek kezdetén, amikor megismerte őt. Dobogó szívvel hajolt hozzá, olyan szomjasan és szerelmesen csókolta, hogy egészen elfulladt a lélegzetük, mire szétváltak.
– Gyere, gyere, menjünk haza kicsi… – kérlelte a lányt.
– Hát azt sajnos nem lehet, be van táblázva az egész délutánom. Noémi az órájára nézett: három perc múlva kezdődik az egyik megbeszélésem.
– Nekem szabad az egész napom és a holnapi is, akkor most mi legyen? – Tamás kérlelően nézett a lányra. Ezúttal azonban nem működött az esdeklő nézés. Noémi kitárta az iroda ajtaját, és megborzolta a haját:
– Kifelé, menj és élvezd a szabadságodat!
Tamás kutatva nézett Noémi szemébe, azt kereste, mire gondol a lány az ő szabadságával kapcsolatban. A szabadnapjára, vagy a függetlenségére, amit annyira óvott. A választ azonban nem találta. Noémi már gondolatban a feladataival volt elfoglalva.
Az a délután Noéminek a sikert jelentette. Megtalálta mind a két munkatársat maga mellé, valamint a megfelelő céget is a reklám elkészítéséhez. Pálos úrnak hosszas beszélgetésben monda el az elképzeléseit a kereskedelmi terület fejlesztéséről, és a tulajdonos teljes támogatásáról biztosította őt. Este pedig, megérkezett a fejvadász cég értesítése: szakvéleményük szerint kitűnő tesztet írt. Nagyon büszke volt és kicsit szégyellte is magát, amikor válaszul közölte, hogy nem járul hozzá, hogy a hirdető megismerje az eredményét.
Az a délután Tamásnak a magányt jelentette. Céltalanul sétálgatott a városban, haza ment az üres lakásba, olvasott egy könyvet, de nem tudta miről szólt a történet. Két szó lüktetett állandóan a fejében „sohanapján semmikor”, „sohanapján semmikor”….
A hazatérő, fáradt és feldobott Noémi arcán a kis titkos mosolyok nem neki szóltak.
Noémi hamar belelendült a kereskedelmi igazgatói feladatokba. Egész eddigi élete, a tanulmányai, a tapasztalatai mind a segítségére voltak, hogy kitűnő munkát végezzen. Volt azonban egy titkos segítője is. A tündérfürt. Minden reggel megfogadta, hogy nem pazarolja tovább a hajszálakat, menni fognak a dolgok e nélkül is, de az utolsó pillanatban mindig elgyengült. Annyira fontos ez a nap, gondolta újra meg újra. A hajszálakat mindig ugyanazzal a kívánsággal fújta ki a tenyeréből: remekül menjen ma minden. És remekül is ment. A hajtincs azonban látványosan fogyatkozni kezdett.
Már benne jártak az őszben, amikor egy délután Évi izgatottan telefonált:
– Ha az amerikai elnök látogatását kell lemondanod, akkor is találkoznunk kell! Mikorra tudsz a Marcipán cukiban lenni?
– Megpróbálok hétre ott lenni, lehet, hogy kicsit kések.- mosolyodott el Noémi, bízott benne, hogy teljesítette a tündérfürt az Évivel kapcsolatos kívánságát is. Évi végre találkozott azzal a sráccal, akit ő kívánt neki.
Azonban arra mégsem számított, ami következett…
Néhány héttel azelőtt a közgazdasági egyetem hatalmas aulájában egy álláskínáló rendezvény
„workshop” volt az ott végzett friss diplomások részére. A rendezvényen nagyon sok cég képviselője megjelent. Tassy Győző egy nagy multinacionális cég kereskedelemi igazgatója is részt vett rajta. A sok száz ember között egyszer csak a szeme sarkából meglátott felvillanni egy indigó kék kendőt, egy fekete ruhás fiatal nő vállán. A férfi szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a karcsú kis alakot. Itt van Ő is, Nardai Noémi, a lány, akit azóta sem tudott száműzni a gondolataiból.
Óvatosan megkerült néhány standot, ahol az érdeklődő fiatalok a cégekkel ismerkedtek. Egyre közelebb húzódott a neki háttal álló fekete ruhás lányhoz, akinek indigó színű kendője hipnotikusan vonzotta. Valami azonban nem stimmelt. A kenőre hulló hajfürtök barnák voltak, nem szőkék. Már régen feltalálták a hajfestéket, biztosan befestette a haját.- gondolta Győző. Azért a gyönyörű szőke hajáért milyen kár – kesergett magában. Amikor végre odaért a lányhoz, a keze magától érintette meg a lány vállát.
– Noémi?! – kérdezte halkan. Azonban amikor a lány megfordult, egy ismeretlen arc nézett vissza rá.
– Varga Éva – felelte az ismeretlen lány.
– Kihez van szerencsém? – nézett rá tárgyilagosan.
– Bocsánat, össze tévesztettem valakivel, kérem ne haragudjon. Tassy Győző vagyok a BWA Motor cég kereskedelmi igazgatója. A férfinek sejtelme sem lehetett róla, hogy a lány már hallott róla. Mégpedig tavasszal Noémitől, aki a barátnője.
– Nagyon örvendek! Örülök, hogy megismertem. Noémi a barátnőm és elmesélte, hogy a tavasszal jelentkezett Önnél állás ügyben. Azután másképpen alakultak a számára a dolgok.
Győző kicsit meg volt zavarodva, ugyanaz az alak, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a ruha és a kendő, de a lány, aki viseli nem Noémi. Csak a szeme más, nem néz félre elutasítóan, csillogva mélyed a tekintete az övébe, szinte nevet rá ez a két szem. Azt mondja, ismeri Noémit, ő a barátnője. Amikor végre összeszedte magát, meghívta ebédre az ismeretlen lányt, azt remélte, hogy hall tőle Noémiről.
Az ebédet egy a várost átszelő folyóra néző, közeli görög étteremben ették.
Tassy Győző maga sem értette, hogyan történt, de Noémiről egyáltalán nem esett szó az ebéd alatt. Pedig azért hívta meg ezt a lányt, mert Noémiről szeretett volna beszélgetni vele. Persze beszélgettek, sok mindenről. A rendezvényről, ahonnan eljöttek, a pályakezdés nehézségeiről, az egyetemi oktatás átszervezéséről, a saját egyetemi éveikről, a saját pályakezdésükről. Amikor az órájára nézett, elámult. Már két órája beszélgettek az ebéd fölött. Ideje volt visszamenni.
A férfi maga sem értette, hogy miért, de délután bármit csinált, bárkivel beszélgetett, a szemeivel folyton az indigó kék színű kendőt kereste.
Amikor véget ért a rendezvény már régi ismerősként hívta meg Évit egy másnapi koncertre.
A koncert után vacsorára, a vacsora után másnapra egy sétára a szigetre, a szigeti séta után egy színház előadásra. Már egy hét után úgy érezte, mindig is ismerte ezt a lányt és mindent tud róla.
Csak egyet nem tudott, azt, hogy a rendezvény előtt Évi felszaladt Noémihez és kölcsönkérte a kis fekete ruháját egy „workshopra”. Noémi a ruhával együtt kölcsönadta neki azt az indigó kék kendőt is, amivel ő szokta viselni.
Azon az estén a Marcipán cukiba Noéminek sikerült pontosan hétre befutnia, azonban Évit nem sikerült megelőznie most sem. A kedvenc sarok asztaluktól integetett, ahol már jóízűen kanalazta egy gyümölcs turmixnak a habját.
– Na mi van? Mesélj! – csúszott be az asztal mellé Noémi. Gyorsan rendelt ő is egy gyümölcs turmixot, és Évi mesélni kezdett…
Noémi türelmesen végig hallgatta a „workshop” előkészületeit, amikor azonban Évi a történetben odaért, hogy Tassy Győző bemutatkozott, megállt a kezében a kanál és tátva maradt a szája. Elkerekedett szemmel hallgatta a barátnőjét, és amikor Évi a történet végére érve elpirulva bevallotta, hogy Tassy Győzőnél érdekesebb, okosabb és kedvesebb fiút nem hordott a hátán a föld és ő fülig szerelmes bele, Noémi egy időre még a hangát sem találta sehol.
– Nem is mondtad, amikor nála voltál állásinterjún, hogy ilyen szenzációsan csinos és jóképű! Talán észre sem vetted? – incselkedett vele ragyogó arccal Évi.
Noémi igyekezett összeszedni magát és örülni a barátnője boldogságának, közben meg azon a tavaszi lánykérésen járt az esze, amit ő kapott a fiútól.
– Igen, no persze, észrevettem.- hebegte és kicsit belepirult a gondolatba, hogy a köztük lezajlottakról Évi mit sem tud.
– Kérdezett rólam valamit? – szedte össze magát Noémi. Muszáj volt tudnia, hogy mennyit mesélt el az ő két találkozásukról Győző a barátnőjének.
– Nem nagyon, inkább én beszéltem neki rólad, hogy milyen jól megállod a helyed az új pozíciódban. – bólogatott Évi.
Még egészen zárásig ott üldögéltek és beszélgettek. Mire elváltak, Noémi előtt világos lett, hogy nem csak Évi szerelmes, hanem egymásba szerettek Győzővel. Az indigó kék színű vállkendő szerepéről a love storyban azonban semmit sem tudott.
Noémi és Tamás kapcsolata ezekben a hónapokban lassú átalakulásba kezdett. Az átalakulás motorja Noémi volt. A megbízható, szürke beosztott szerepe után kilépett a mindig megértő, kiszámítható és kéznél levő barátnő szerepéből is.
Tamás maga sem értette, hogy történt, de Noémi megtanult „nem” – et mondani. Szerelmes tekintete és csókjai nem változtak, de azt az ájult odaadást, ami eddig a lénye részének tűnt, azt tovaröpítette valami ismeretlen szél.
Elmaradtak a könnyes búcsúk Tamás külföldi útjai előtt. Viszont Noémi többször vele tartott pár napra, ha külföldön olyan helyre ment, ahol a cégének üzleti kapcsolatai voltak. Amíg Tamás a saját munkája után járt, Noémi a cége üzleti partnereit látogatta. Hamarosan a partnereknek nem csak a hangját ismerte a telefonból, és a szállító leveleiket, számláikat látta, hanem őket, magukat is személyesen. Ez élővé tette a kapcsolatokat, már nem csak az üzletről szólt, hanem a barátságról is és erős szövetséggé kovácsolódott.
Amikor nem dolgoztak, a szabadidejükben ismeretlen ízeket kóstolgattak kellemes éttermekben, kiállításokat néztek meg együtt. Idegen városok utcáit járták kéz a kézben, emlékek, csókok, esős napok lassú kényelmes szerelmeskedései itták bele magukat a lelkükbe.
Otthon is megváltozott minden. Noémi napközben megkérdezte mikorra ér haza Tamás és igyekezett ő is otthon lenni akkorra. Tamást nem várta készen a vacsora, hanem kötényt kötöttek az otthoni farmerjük elé és közösen főzőcskéztek, ha ahhoz volt kedvük. Máskor étteremben találkoztak, a parkban piknikeztek. A konyhatündér bedobta a varázspálcáját a fiókba, a fakanalak közé és nem dőlt össze a világ.
Amikor eljött Noémi születésnapja, Tamásnak eszébe sem jutott szakácskönyvet, vagy mikrót venni ennek az új Noéminek. Két jeggyel lepte meg az Operába.
Noémi boldogan ugrott a nyakába és nem kezdett el kérdezősködni, hogy mennyibe kerültek a jegyek. Nem siránkozott, hogy nincs mit felvennie, hanem meglepte magát egy csodás ruhával, minden lelkiismeret furdalási köret nélkül.
A csinos és kedves kis Noémiből magabiztos, gyönyörű nő lett. Tamás a kollegái, a barátaik, a szálloda portások, taxisofőrök, pincérek, ismerős és idegen férfiak szemén látta, hogy elbűvöli őket Noémi. Nap, mint nap látta, érezte, hogy őt is megnézik a szemük sarkából a férfiak. Azt latolgatják, milyen erős az, ami köztük van, el lehetne esetleg csábítani tőle ezt a lányt?
Még a tavasszal nem gondolta volna, hogy majd ilyen gyakran, féltékeny tekintettel öleli magához Noémit, mások előtt. Jelezve, hogy a lány csak az övé.
Ha el akart menni valahová, Noémi nem nézett rá szemrehányóan, mint régen.
– Menj csak, hát persze! – biztatta őt. Aztán mikor hazaért, Noémi nem volt sehol. Nem gubbasztott, mint régen, a lakásban. Ő is programot csinált magának, mint a fiú. Barátnők, képtárak, egyedül megnézett filmek. Tamás pedig, semmit nem hányhatott a szemére, semmit!
Néha rajtakapta a lányt, amint vizsgálódó tekintettel, titokban méregeti őt. Eleinte mulatatta a dolog, később idegesíteni kezdte, azután pedig rossz érzéssel töltötte el. Fogalma sem volt, miért nézi őt a lány ilyen titokban, ilyen kutatóan. Mintha felbecsülne… mintha értékelne… mintha valamit latolgatna…
Sejtelme sem volt, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Noémi titokban azt latolgatta, hogy az anyukájától kapott jó tanács hatása mutatkozik-e már?
A megváltozott viselkedése meghozza-e a várt eredményt?
Vagy legalább a tündérfürt teljesíti a kívánságát? Vajon tényleg feleségül fogja őt kérni majd egyszer Tamás?
Az erősen megfogyatkozott tündérfürtből az utolsó előtti hajszálat Noémi a barátnője esküvője előtt használta el.
Már újra tavasz volt, és a fiók mélyén már selyempapír vigyázta azt a néhány hajszálat, ami a tündérfürtből még megmaradt. Hiába fogadkozott, hogy nem herdálja el a hajszálakat, mindig akadt egy számára nagyon fontos esemény, ami miatt óvatosan kivette a fiókból a hajtincset és a nyitott ablakon kifújta a tenyeréből a következő hajszálat, kívánva újabb és újabb sikereket. A sikerek nem is maradtak el, hanem a tündérfürt ez alatt az idő alatt szépen, lassan elfogyott.
Amikor Évi néhány héttel ezelőtt felhívta Noémit a hangja olyan boldog, olyan fényes volt, hogy mondania sem kellett Noémi már tudta, hogy Győző feleségül kérte a barátnőjét.
Azt a kis szúró féltékenységet Noémi szívében hamar felváltotta a barátnője boldogsága felett érzett öröm.
A két lány szinte repült menyasszonyi ruhákat nézegetni. Amikor megtalálták azt a darabot, amit mind a ketten tökéletesnek találtak Évi részére, a menyasszonyi ruhás Évi és a kosztümös Noémi a ruha szalon nagy tükre előtt összekapaszkodva, sírva – nevetve ujjongott.
– Hogy te micsoda világszép menyasszony leszel! – lelkesedett Noémi.
– Olyan hihetetlen, olyan csodás ez az egész, mintha csak álmodnék. – felelte Évi.
A két barátnő a jól sikerült ruhaválasztást beült megünnepelni a törzshelyükre a Marcipán Cukiba.
– Mesélj! Mikor történt? Hogy történt? Hogyan kérte meg a kezedet? – Noémi szinte reszketett a türelmetlenségtől, ahogy Évit faggatta.
– Hát nem kérte meg igazából – nevetett Évi. Aztán Noémi hitetlenkedő és csalódott arcát látva, hozzátette:
– Várj, elmesélem az egészet. Olaszországban voltunk még a múlt héten, Szicíliába mentünk két hétre, egy kis tavasz előzetesre. A csúnya itthoni februárból az ottani tavaszba. Már minden csupa virág volt, csodás illatok, csodás színek amerre csak jártunk. A narancs és citrom fák már zöldelltek, a lombok között ott ragyogott már a gyümölcsök aranysárga gömbje. Nagyon jól éreztük magunkat. Éppen egy kisvárosban voltunk az utolsó előtti napon Agrigentoban. Ültünk egy téren a kávézóban és egyszer csak a szemben lévő templomnak kitárultak a kapui, zúgni kezdtek a harangok, és a teret egy szempillantás alatt elözönlötte egy vidám esküvői menet. A nyomában ott tolongott a városka apraja – nagyja. Felálltunk az asztalunktól, és kiléptünk a napsütötte térre, hogy jobban lássuk a fiatal párt. A tömeg meg körülvett bennünket, mint egy vidám, nevető folyó és besodortak a templomba minket is.
Igazi szicíliai szépség volt a menyasszony, éjfekete haja a hófehér ruhán végig omolva a csípőjéig ért. Olyan, de olyan fiatalok voltak a menyasszony és a vőlegény, még szinte gyerekek. Az esküvő szertartását mégis olyan komolyan, olyan szívszorítóan tiszteletre méltó áhítattal csinálták végig, hogy akárhogy is nyeldestem visszafelé a meghatottságtól kicsordulni készülő könnyeimet, egy-kettő csak végig gurult az arcomon.
Győző meg persze észrevette.
– Mi baj? – kérdezte. Én meg azt feleltem:
– Olyan gyönyörű egy tavaszi esküvő.
– Szeretnéd? – kérdezte tőlem óvatosan.
– Boldoggá tenne. – válaszoltam a szemébe nézve.
– Nem jobban, mint engem. – ölelt magához, és abban a pillanatban csókolták meg az ifjú házasok is egymást, amikor engem eljegyezett egy csókkal a kis szicíliai templom sarkában, az ünneplőbe öltözött násznép között. Nem térdelt le, nem kérte meg a kezem úgy, mint a filmekben. A valóságban semmi nem olyan, mint ahogy elképzeli előre az ember. Hanem sokkal, de sokkal szebb!
Évi arca ragyogott, ahogy balkezét Noémi elé tette. A gyűrűs ujján egy keskeny, sima, lapos jegygyűrű volt. Ezt ott vettük Agrigentoban, ugyanazon a téren, ahol a templom állt, ott volt egy ékszerész és nála vettük a gyűrűket. Győzőnek is pont ilyen van. Ugye leszel az esküvői tanúm? Tamást is meghívom persze, meg anyukádat is. Már bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőhöz is, az esküvő május 8.-án lesz. Mondd, hogy nincsen semmi dolgod, mondd, hogy eljössz! Mondd, hogy vállalod! – kérlelte Noémit.
– Száz lóval sem tarthatnának vissza! Persze, hogy elmegyek, persze, hogy vállalom, halálra is sértődnék, ha nem hívnál meg.
10 hozzászólás
Kedves Judit!
Én most a "sarokba dobtam" alkotói mivoltomat 🙂 és kényelmesen, az olvasó nézőpontjából kísérem figyelemmel a történetet 🙂 ez így most nagyon jól esik nekem, és nem csodálkozom azon, hogy aki eddig elolvasta a regényedet, az birtokolni akarta! Tanulságos nőknek is, és férfiaknak is, egyaránt!
Érdekesek az egyéniségek, és jól mutatja ez az írás azt a "zűrzavart", ami mostanában a párkapcsolatok terén uralkodik. Mindemellett továbbra is kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan alakul majd Noémi és Tamás élete!
Üdv: barackvirág
Kedves Barackvirág!
Remélem, hogy jól fog esni a továbbiakban is a "hátradőlős" olvasás, és kitartassz a történet végéig.
Mint már kiderült az eddigiekből, a felszínen ez egy romantikus regény, a mélyben meg egy kicsit több… Ki minek olvassa.
Köszönöm a hozzászólásodat:
Judit
Kedves Judit!
Igen, ez egy nagyon nívós alkotásod!
Elismerésem!
Üdv: Csilla
Kedves Csilla!
A hozzászólásaid megerősítenek abban, hogy mégis jó ötlet volt feltenni ide ezt a regényt. Szegény már olyan régen porosodik az íróasztal fiókjában.
Köszönöm a kedves szavakat!
Judit
Jobban szeretném, ha egy könyvesboltban állna a polcon.
Kedves Ruca!
Ez a könyvesboltos dolog nekem sem lenne ellenemre…
Judit
Ennél romantikusabb nem is lehetne! Eljegyzés Szicíliában – ahogy előadod Judit! Mindig is mondogatom: nőkről, női lélekről, kapcsolatokról csak nők tudnak írni igazán. Tetszik az egész történet, a munkahelyi, családi, baráti és a szerelmi kapcsolatok a mai modern korban, mai modern nőkről (és férfiakról)! Folytatom! Üdv: én
Szia Laci!
Nahát, nem gondoltam volna, hogy a te sportos férfi lelkedet is elbűvölheti egy romantikus regény. 😉
Az első résznél azt írtad, hogy azért kezdtél bele, mert kíváncsi voltál, hogy milyen egy romantikus regény.
Naaaagy meglepetésre: romantikus. 😀
Kíváncsian várom meddig tudod elolvasni anélkül, hogy besokallnál a romantikától.
Judit
Szia!
Nagyon kellemes rész, mindenki boldog, szép eljegyzés, készülődés izgalma…Igazán jó volt olvasni. üdv hundido
Kedves Katalin!
Néha jó egy kis örömről, boldogságról is olvasni.
Köszönöm, hogy megírtad.
Judit