Tündérország felé

Az erdő sötét volt, mert sűrű lombozatja nem engedte be a fák levelein kopogtató holdvilágot.
Az avarszagú csendben nesztelenül haladtak előre, – egymás kezébe kapaszkodva – az ifjú és a leány.
Fényes nappal látszott volna alakjuk: az ifjú magas volt, délceg tartású, büszke tekintetét sosem sütötte a földre, arcán kifürkészhetetlen gondolatok futkostak. Hajába bele-belekapott a szél, és tépte, cibálta a dús fürtöket, talán, mert megirigyelte.
A leány járása halk volt, kicsiny lába alatt nem is rezzent a levél, csak fonatlan, hosszú haja suhogott mögötte, virágillatot hagyva maga után.
Az ifjú ügyesen vezette a leányt, hogy meg ne csússzon. Szótlanul haladtak előre, mint a szerelmesek, akik értik egymás gondolatait is.
Már olyan régen haladtak befelé a rengetegben, hogy egyikük sem tudta, kijutnak-e valaha? De megállás nélkül haladtak tovább, hiába sajgott meztelen lábuk a szúrós bokrok töviseitől, és a göcsörtös gallyaktól, melyeket a fák dobtak le magukról.
– Édes Noreld – törte meg a leány a csendet – hangokat hallok. Mi lehet itt? Mintha követnének.
– Ne félj, kicsi Sapien. Így kell lennie. Hát azt hitted, elengednek harag nélkül, és nem fognak keresni?
– Ó, én így hittem. De hát miért követnek? Nekik nincs helyük az erdőn túl. Hacsak te nem….
– Ők itt maradnak majd. Csak mi érjünk ki innen! – mondta az ifjú, és körülnézett, azt remélve, hogy világosodik. De nem volt szemernyi fény sem, csak elsuhanó, sötétnél is sötétebb árnyakat látott a leány háta mögött. Keserűen ismert fel bennük egy-egy ismerős alakot.
Gyorsabban szedték a lábukat, de az árnyakat elhagyni lehetetlen volt. Suttogtak mögöttük, és mindketten felismerni véltek hangokat, nekik szánt kérdéseket.
– Szeretsz – e? – sziszegete a leány fülébe egy elcsukló hang, és jeges lehelet simított végig elhalványodó arcán.
– Jaj, mennyi gonosz lélek van közöttük! – kiáltotta rémülten Sapien, és futásnak eredt.
Noreld riadtan kapott a keze után, de hiába tette. Túl sötét volt ahhoz, hogy el is kapja. Abban a pillanatban, mikor a leány elszaladt, egy kígyószerű, hideg női kéz karolta át az ifjú nyakát, és követelő hangon kiáltotta: – Engem ölelj! Hagyd őt…
Noreld undorral tolta el magától az árny-kezeket, és Sapien után indult. Nem sokat járt utána, és megtalálta. A földön feküdt, egészen kicsire összehúzódva, halk hangon nyöszörögve. Az ifjú nem értette, miről motyog, de gyengéden megfogta kezeit, és felemelte. Lassan magához tért.
Ha eddig hallgattak, most már úgy érezték, nem is tudnának megszólalni. Az árnyak, melyek régi időkből tűntek fel, követték őket, torkukat elszorítva, tüdejüket összenyomva. Alakjuk most már görnyedt volt, és ahogy a hangok izgatottsága nőttőn – nőtt, ők úgy lettek egyre reményvesztettebbek.
Eleinte féltek, hogy a másik kihallja a suttogásból egykori bűneik történetét, de végül annyira elmerültek a bűntudat legmélyebb barlangjaiban, hogy már-már elnyomta bennük az egykor fáklyaként lobogó, boldogság felé vezető csillagot: a szerelmet.
Sosem tudták meg, hogy csak percek, vagy napok, évek teltek el, amíg így bolyongtak a sötétben. De mint minden, egyszer ez is véget ért, és fentről, a magasból csilingelve érkezett a fehér szoknyájú fény, és szétterítette mosolyát az erdő fölött, szelíd félhomályba borítva az eddig áthatolhatatlan sötétséget.
Noreld megtorpant, és mély hála öntötte el a szívét, ahogy föltekintett. Közben Sapien még riadtan tekintgetett körbe, de az árnyak visszavonultak, és megkönnyebülést hozó csend terült szét a fák között. A szívüket újból átjárta a melegség, és fájdalmasan sok idő után végre egymás szemébe nézhettek. A szeretet megtalálta köztük a hófedte utat, és melegségével hirtelen megolvasztotta a rideg takarót rajta. Boldogan indultak tovább, és hamarosan megfogyatkozott a fák száma, és egyre több lett az illatos virággal, és nagy szemű, kék és piros bogyókkal teli bokor.
S mikor felzengett az első madárszó, meghatottan álltak meg, és úgy hallgatták, mint az örök tavasz himnuszát. Mikor pillanatnyi szünetet tartott a kismadár, továbbindultak, és hamarosan szaladtak. A levegő már szinte terhes volt a virágillattól, és a nyári melegtől.
Aztán a bokrok is eltűntek, és egy varázs húzta vonal mentén, mélyzöld, harsogó fű, és színes virágok zizegtek a szelíd szélben. Átlépték a vonalat, és kacagva, a legboldogabb boldogsággal szaladtak, anélkül, hogy elfáradtak volna. Hamarosan fehér ruhás, gyönyörű tündérek közé értek, akiknek olyan finom illatuk volt, amilyet földi ember nem is érezhet soha, mielőtt az erdőn átvágna.
Noreld és Sapien közéjük vegyült, és velük táncoltak. Hamarosan elfeledtek minden szörnyűséget, ami az erdőben kísérte őket, és minden szürkeséget, amit lelkükben cipeltek azóta, mióta megszülettek, és be nem léptek az erdőbe.
Így éltek ott, ahol nem telik az idő, és bárki odaérkezett Tündérországba, nem látta Noreldet és Sapient, csak sok-sok fehér ruhás, gyönyörű tündért.