Igyekezett nem meghallani a szomszédból átömlő szóáradatot.
Úgy tett, mintha nem hallaná, hogy a szomszéd némber teli tüdőből üvölti, hogy ő egy mocskos görény, és „hamarosan vége lesz a békének, és tettlegességre kerül sor”.
A rikácsolástól még kutyája is megrettent, elállt a szava, már nem ugatott. Pedig ez volt a szitokeső oka. Hogy ugat a kutya.
Nyugtatóan meghúzogatta a gyönyörű németjuhász fülét, és vezette tovább az udvaron. Pórázon.
Az udvaron.
Nem kényszerítette erre senki és semmi, – magára vállalt kereszt volt ez.
Nem akart újabb és újabb feljelentést. Mert volt már benne jócskán része.
Kedvesnek éppen nem mondható szomszédjai ingerelték a kutyát, – átnyúlva a kerítésen megütötték, – amikor a kutya támadással reagált, a gazdit feljelentették.
Hogy ne tudjon kedvenc ebe a kerítés közelébe se menni, az asszony pórázon vezette a saját udvarán is.
Hiába.
Az átkiabálások csak hetekre szüneteltek.
Egy dologra jó volt a rikácsolás.
Megedződött.
Eleinte megremegett a gyomra, ha a szomszéd némbert meglátta, – mára már rezzenéstelen arccal, süket fülekkel és némán volt képes bemenni a lakásba.
Soha nem válaszolt.
Azt mondogatta magában: nem ereszkedek le az ő szintjére. Türelmesen kivárom a csendet.
1 hozzászólás
És mennyi ilyen élethelyzet létezik…! Gratulálok!