Tűzeső 1.rész

A St.Lawrence-öböl jégtábláin mint minden év tavaszán, most is több ezer grönlandi fókamama telepedett le, hogy világra hozza kicsinyét. A korábban érkezettek mellett már ott csúszkált esetlenül a kis fókabébi, anyjuk védelmében sütkérezve a napon. Itt is ott is hófehér szőrgombócok bukkantak fel, teljesen beleolvadva környezetükbe, csak hatalmas fekete szemeik árulkodtak jelenlétükről.
A hímek türelmesen kivárták azt a tizenkét napot amikor is a tehenek befejezték a szoptatásukat és hajlandóak voltak újra párosodni. Addig azonban minden figyelmüket a kölyküknek szentelték. A kicsik pedig igyekeztek ebből a figyelemből a legtöbbet meríteni. Anyjuk tápláló, zsírban dús teje hamar felhizlalja őket, hogy aztán bemerészkedjenek a tengerbe és megkezdjék önnálló életüket. A tej nélkül azonban ez lehetetlen válalkozás a számukra, mivel ott rögtön megfagytak volna a vastag zsírréteg nélkül.
Az egyik fókabébi már harmadik napja heverészett a fajtársai között. Hosszú tömött bundájában még észre lehetett venni a sárga szinezetet, hisz még csak nemrég fehéredett ki pompás szőre. Territóriuma szűkre szabott volt, igyekezett gyorsan megtanulni mindent a környezetéről.Kíváncsisága bosszantotta a felnőtteket, ezt harapásokkal adták a tudtára. Most éppen jólakottan szendergett egyedül, anyja a halakat kergette lent a mélyben, hogy elegendő tejjel tudjon szolgálni kicsinyének.
Hirtelen valami zaj ébresztette fel. Motoros szánok közeledtek. A gépek zümmögő hangja ismeretlen volt a kölyöknek, mint minden szokatlan dolog. Kíváncsian emelte feljebb a fejét. Azok a hangos, mozgó dolgok mind közelebb értek hozzá. Egynémely idősebb anyafóka nyugtalanul ingatni kezdte hatalmas testét. Ők már tapasztalatból tudták, hogy veszély közeleg. El akartak menekülni, de anyai ösztöneik nem engedték ezt. A kölyök megérzett valamit eme nyugtalanságból, mert sírós hangján hívni kezdte az anyját. Közben az öt szán pár méterre a fókakolóniától megállt. Mindegyik gépet egy megtermett férfi vezette. Ráérősen pakolni kezdték szerszámaikat.
Anatolij fázósan dörzsölte össze két kezét. A vastag birkabőr kesztyű ellenére is csontjaiban érezte a hideget. Magas, szikár alakja kitűnt a többiek közül.
– Hé Koponya! Igyekezz már egy kicsit! Tudod, hogy itt kurva gyorsan sötétedik, nem akarom a seggem lefagyasztani miattad!
A Koponyának nevezett alak, csak egy nemzetközileg ismert mozdulatot intett Anatolij felé.Nevét a biliárdgolyó simaságával és keménységével vetekedő fejéről kapta. Jónéhány verekedés győzteseként került ki azzal az egyedi tehnikával amit a fejével művelt.
Amíg társai az ideiglenes sátrakat állították fel, Anatolij körülnézett a parton. Hát ez jó pár ezer fókakölyök – emelte szeméhez Hardyson féle távcsövét. Elégedetten vette kezébe hakapinak nevezett kampós szerszámot és párszor meglendítette a levegőben. Magában kalkulálni kezdett; ha a mai napon meg tudnak csinálni ötszáz kölyköt, akkor holnap délre végezhetnének is. Az akcióért pedig kapnak öt rúgót, fejenként egy ezrest.
– Kemény meló lesz – köpött ki egy nagyot maga mellé.
– Minden kész, kezdődhet a móka! – adta meg a jelet Albert a másik fókavadász. Koponya rávigyorgott Anatolijra, láthatóvá téve hiányos fogazatát. Anatolij elfintorította a száját. Ez az ember úgy viselkedik, mint egy kiéhezett szadista. Baromira nem tetszik mikor ezt csinálja, viszont gyorsan dolgozik.
Előremutatott a jobb keze irányába: – Albert és én itt fogunk hozzá, koponya te a déli lejtőre menj, a többiek pedig a partvonal felől álljanak neki a munkának.
Ezzel elkezdődött. A tehetetlenül vergődő három- öt napos fókákat a kampóval végződő botokkal ütötték agyon, majd azon melegében meg is nyúzták. Hosszú és fáradtságos munka volt ez. A part lassan megtelt a megnyúzott véres fókatetemekkel, gőzölgő testük édeskés illatot hagyott maguk után a levegőben. Ahogy az öt férfi haladt előre a munkájukban, fáradni kezdtek és nem voltak már annyira biztosak az ütéseik. Így több állat is csak elkábult, majd később a fájdalom észhez térítette őket amikor a nyúzásnál rájuk került a sor. A tehenek bemenekültek a vízbe, amelyik pedig akadályt jelentett annak golyót röpítettek a fejébe. A hó már nem ragyogott olyan fehéren, mint reggel. Minden beborított a mészárlás vörös színe. A tenger kitartóan csapkodta a táblákat, rózsaszínűre festve hullámait. Amelyik kisfóka elvergődött a partszakaszra és kétségbeesésében beleugrott a vízbe, ott lelete halálát a habok között. A kis test még nem tudott megbirkózni a jeges merüléssel.
Koponya különös élvezettel végezte dolgát. Ellenőriznie kellett volna a szem reflexét, csakhogy neki az külön szórakozást jelentett ha valamelyik állatot elevenen nyúzhatta meg. Mit számított ha döglött vagy nem. Figyelmét most egy kisfóka sírása kötötte le. Az állat menekülni próbált a biztos halál elől. Nem értette mi történik körülötte, reggel még nem akarta senki bántani, a mamája mellette volt aki megvédte őt. Előre csúszott a nyálkás, véres havon, bundája bekoszolódott. Meg volt zavarodva a furcsa szagoktól és üvöltésektől. Koponya elindult feléje. A kis állat felemelte a fejét és félelmében újra és újra anyját szólongatta kitartó sírással. – Itt repül a kismadár..- szólt Koponya a feje fölé emelt bunkóval. Lesújtott az állatra aki azon nyomban elnémult. Orrából és szemeiből dőlni kezdett a vér. Koponya lerakta a szerszámot és előhúzta a nyúzókést.
Hirtelen rotorok zaja kavarta fel a levegőt. Koponya szeméhez illesztette a kezét árnyékot tartva míg a zaj forrása után kutatott.