Tyr kardja 3

3. fejezet

Tyr kardjának ereje

Leif agyában egyre száguldoztak a gondolatok a kardról és Tyrről. Nem értette, miért pont ő kell neki, miért nem egy képzett harcos, aki gyerekkora óta gyakorolja az ölést, és nem riad vissza a vértől és a harctól. Ő sose akart meg tanulni fegyvert forgatni. Rossz emlékei voltak ezekről. Egyszer, mikor olyan öt éves volt, a faluját megtámadták az idegenek, és sokan meghaltak közülük. A házakat felgyújtották, és senkit sem kíméltek. Megölték az akkor féléves kishúgát, és az őt védő, tőle 8 évvel idősebb nővérét. Neki az volt a szerencséje, hogy az egyik falubelije megvédte az egyik támadó ellen, aki őt akarta megölni. Azóta irtózott mindenféle erőszaktól, és inkább az erdők, mezők, partok szabadságát választotta a kard és más fegyverekkel szemben.
Nem is vette észre, hogy lassan betéved a falu közelében lévő erdőbe, ami mostanság nem volt biztonságos, hiszen az Idegenek is ott ütöttek tanyát. Egyre beljebb haladt a sűrű fenyőerdőben, mikor hirtelen zaj ütötte meg a fülét, és feleszmélt. Egy tisztás szélén volt, majdnem kilépett a védelmező félhomályból, mikor meghallotta a zajt. Dühös volt magára, amiért figyelmetlen volt, és hagyta, hogy a gondolatai uralkodjanak rajta. Tudta, hogy nagy butaságot művelt a figyelmetlenségével, és jobb, ha minél hamarabb helyre hozza a hibát. Visszafordult, hogy haza menjen, de ekkor váratlanul a háta mögötti ösvényről lónyerítést, és patadobogást hallott.
„ Az Idegenek!”- villant át az agyán, és a gondolatra jeges rémület töltötte el a szívét. El akart menekülni, de ekkor egy hang szólalt meg benne, és ráparancsolt:
– Nem, nem menekülsz tovább! Itt maradsz! Egész életedben menekültél az erőszak elől, pedig a véredben van, csak te megtagadtad őseid örökségét, mivel féltél tőle! De most elég legyen ebből! Megvárod őket, és megharcolsz a testvéreid gyilkosaival!
– De…
– Nincs de! Harcolni fogsz! Te is hallottad Svea jóslatát, és Tyr akaratát! Ne ellenkezz a hadistennel, ha élni akarsz!
Ekkor a sűrűből négy ló alakja vált ki. Leif-nek a torkában dobogott a szíve, ahogy figyelte a lovasokat. Négy jól megtermett férfi ült a lovon, s igen csak elcsodálkoztak, mikor szembe találták magukat a gyerekkel, aki egy hatalmas kardot szorongatott a kezében, de az arcán félelem ült. Furcsa diszharmónia volt.
– Na, mi van, kölyök?- szólalt meg az egyikük, akinek az arcát eltakarta a zöld köpenyének csuklyája. – Tudod használni azt a kardot, vagy csak hozzánőtt a kezedhez?
Vad röhej volt erre a kérdésre a válasz a férfi társaitól, szegény Leif viszont elsápadt, és hirtelen dühös lett, mivel a bántó kérdés az anyanyelvén hangzott el. A többiek is gúnyolódni kezdtek vele.
– Hogy bírod el azt a nehéz kardot, mikor ilyen kis vézna vagy?
– Lehet, hogy minden kölyök ilyen, és csak felnőttként izmosodnak ki! Az anyjuk nem ad nekik eleget enni!
És még mondtak ennél még cifrábbakat is. Leif pedig egyre haragosabbá vált, és megszorította a kardjának markolatát, mire a jel a karján és a kardon felizzott. Elsötétült körülötte a világ, és hirtelen érezte, hogy valaki átöleli, és ezt súgja a fülébe:
– Ölj! Öld meg ezeket, akik, a néped ellenségei! Te vagy a reménysége a népnek, az én teremtményem!
– Ki vagy te?
– Én vagyok az, aki segít neked győzni! Kapd el őket, fiam, ne tétovázz! Fizess meg nekik mindenért!
Leif agya hirtelen üres lett, viszont feltámadt benne a vágy a vér és a halálhörgés iránt. Lehajtotta a fejét, gyorsan felmérte az ellenfeleit, majd ugrott, és egyetlen pontos mozdulattal levágta az első gúnyolódónak a fejét. A lovak a többiek alatt megbokrosodtak, mikor megérezték a vérszagot, s az Idegenek alig tudták visszafogni őket. Leif viszont kihasználta a fejetlenséget, és a többieknek ugrott. Még kettőt sikeresen leszedett, ám a harmadik nagyszerű lovas volt, és gyorsan visszaszerezte az uralmat a hátasa felett. Leif támadása nem érte készületlenül, mivel mikor a fiú felé fordult, ő is kirántotta a kardját. Leif ekkorra már csurom véres volt, de az őt körülölelő vérszag, csak fokozta az agresszivitását.
– Gyere csak, fiú! Harcolj, ha meg akarsz halni!
A gyerek ismét támadott, s a harcos felfogta a csapást.
– No lám csak! – szólalt meg a férfi, akinek lecsúszott a csuklyája, és látni engedte fekete, félhosszú haját, és zöld szemeit. – Mégis csak van benned erő, de milyen remek! Akár egy felnőtt harcosban. Alábecsültem a fajtádat, de mindegy is, hiszen úgy is meg fogsz dögleni, te kis korcs!
– Ne hidd, hiszen megöltem a társaidat! Te is utánuk fogsz menni!
– Majd meglátjuk, te kis harcias féreg!
Vad viadal bontakozott ki köztük. Végül azonban az idegen lovas unta meg a játékot, s végezni akart ellenfelével. Lesújtott a fiúra, aki könnyedén kikerülte a csapást, s mivel szabadon hagyta a nyakát, a fiú kihasználta az alkalmat. A kard lecsapott a nyakra, s mindennek vége volt. A harcos, mikor a vére kispriccelt, akkor fogta fel, hogy mekkora ostobaságot művelt. De már nem segíthetett magán. A kard ekkor ismét lesújtott, s szíven szúrta. Az Idegen lefordult a lováról, s elterült a földön. Leif pedig állt fölötte, s életében először átérezte a győzelem ízét. Felemelte a fejét, és belebámult a napba, és hagyta, hogy a sugarak átmelegítsék a testét.
– Ügyes voltál, fiú! – hallotta hirtelen újra azt a hangot.
– Köszönöm, uram.
– Remekül megálltad a helyed, és bebizonyítottad, hogy a kard nem hiába választott téged. Nem fogok csalódni benned, ezt már látom.
Ezzel a hang elhallgatott, s Leif agya teljesen kitisztult. Látta a halottakat a lábánál, de valahogy nem rökönyödött meg tőlük, és nem is érdekelte, ami valahogy megnyugtató volt. Büszke volt, hogy végezhetett a kard segítségével velük. Ideje, hogy hazamenjen.
Mikor hazaért mindenki megbotránkozva nézte a fiút, aki kezében a véres karddal, mocskos ruhában, de az arcán sziklaszilárd elhatározással ment előre. Otthon elmesélte a kalandját, mire az apja felkiáltott:
– Mondom, hogy ez egy elvarázsolt kard!
– Igen.- suttogta maga elé az anyja is.- De mit tett a fiunkkal? Jobb lenne, ha visszavinnéd ezt a kardot oda, ahol találtad. Nem akarok még egy gyerekemet elveszíteni az Idegenek miatt. Azok az átkozott fattyúk!
– Anya, én nem mehetek szembe Tyr hadisten akaratával.
– Tudom, de akkor is…
– Ha ez valóban Tyr akarata, akkor nem tehetünk semmit, Ragna. Őt választotta, és nekünk, bárhogy is fáj, bele kell törődnünk a választásba.
– De annyira nehéz!- suttogta az asszony.- Csinálj valamit, Jörgen!
– De mit? Nem vagyok pap, csak egy egyszerű kovács. Nem tudok kapcsolatba lépni az istenekkel, hogy lebeszéljem őket a választásról.
– Akkor beszélj Sveával, mert ha ez a fiú is meghal, abba én beleőrülök!
– Nem, Ragna, nem. Svea sem tud csodát tenni. A legjobb, ha nem akadékoskodunk, és hagyjuk, hadd tegyenek az istenek, amit akarnak!
Nem is sejtették, hogy ennek a beszélgetésnek még egy fültanúja van hármójukon kívül. Fenn, Azgardon, az istenek lakhelyén egy férfi hallgatta a párbeszédet.
– Jobb is, ha nem akadékoskodtok, mert a fiatokkal terveim vannak, amikről jobb, ha nem tudtok. Ne álljatok az utamba, és meglátjátok, nektek lesz jobb!