2016 év végéig illetékmentes az eljárás, melyre néhány földterülettel kapcsolatban időszerű vált intézkednem. Ezért egyéb dolgaim végeztével összekapom magam és december 30-án reggel nekiindulok a Hivatalba.
Jó érzés végre valamit nem utolsó pillanatra hagyni, hiszen szilveszter előtt összesen még négy órát vannak nyitva a kormányablakok, így bőven van még lehetőségem határidőn belül intézkedni.
Nem bízok a véletlenre semmit. Előző délután telefonálgattam kicsit, hogy a legközelebbi kormányablak intéz-e földhivatali ügyeket. Persze, vihetem az anyagot, foglalkozni nem tudnak vele, de továbbítják. Nekem ez a fontos, az ügy nem annyira sürgős, a lényeg abban rejlik, hogy még 2016-os dátumú legyen a kérelem befogadási időpontja.
Innen kezdődik az a rész, amikor a világegyetem újabb leckét ad az entrópia örök működéséből.
Negyed kilenckor már ott toporgok a kormányablak sorszámkiadója előtt és igyekszem minden tudásom és tapasztalatom bevetésével kitalálni, melyik témakörből is kell nekem sorszámot kérni. Mindhiába.
Röpke perc elteltével a biztonsági őr megszán és kimért lassúsággal odasétál. Arcán látszik a bennfentesek magabiztos tudálékossága, mellyel majd jól helyreteszi az újabb, semmihez nem értő, de itt lábatlankodó ügyfelet. Aki az év utolsó négy hivatali munkaórájában ahelyett, hogy hazamenne vagy a hipermarketekben vásárolgatná a piát és a piacokon a tűzijátékot szilveszterre, inkább hivatalos ügyeket akar intézni a maga szánalmas lelkiismeretességében.
Elővezetem a kérdésem, mire a válasz csak egy reménytelen fejcsóválás. Ennyire könnyen nem hagyom magam lerázni, a mérkőzés következő szervája az enyém. Tájékoztatom, hogy telefonon azt mondták, jöhetek ide, konkrétan ide.
Erre piros lapot mutat, azzal indokolva, hogy ennek a kormányablaknak nincs szerződése a Földhivatallal, így oda tartozó iratokat át sem vehet. Ezt most leírom még egyszer, annyira szürreális. Tehát ennek a kirendeltségnek épp nincs szerződése. Akad, amelyiknek van, de az Üllői úton lévőnek nincs.
Értjük ugye? Egy állami, egyablakos központosított ügyintézésre létrehozott és összevont hivatalnak, ahová minden bisz-basz dologért menni kell, szerződést kell kötnie egy szintén állami, ügyintézésekre létrehozott hivatallal, méghozzá kirendeltségenként külön minden kirendeltséggel.
Innen nincs tovább, illetve csak a továbbállás marad. Át Dél-Budára, a Központi Földhivatal Galaktikus Jogosítványokkal Rendelkező És Szerződéseit Nagyon Megválogató Fővezérlő Ügyfélszolgálati Bázisára. Semmi gond, vissza-séta a kocsihoz, hamar átérek, remélem. S még lesz közel három vagy két és fél órám elintézni, amit kell.
Azért lehangolt távozásomkor még utánam szól, hogy tudom-e, aznap minden kormányablak és Földhivatali kirendeltség leltár miatt egy órával korábban zár. Tévés sitcom-sorozatokban ilyenkor szokták bevágni alá a röhögést.
De engem ez nem visz földre. Ugrott egy óra, de harcos alkat vagyok. Útközben megpróbálom elképzelni, miként zajlódhat egy leltár egy kormányablakban vagy egyéb ilyesféle ügyintézésekre szakosodott helyen.
– Julika, te a székeket és a fiókokat számold meg! Józsi alatt tegnap összerogyott a kék, tudod, amelyiknek lejár a háttámlája. Azt is számold bele, majd utána lejelentjük, ne nálunk legyen hiányban.
– Margit, tiéd a dossziék a hátsó falnál, én csinálom oldalt. Az üreseket írd fel külön.
– Vica, ellenőrizd az asztali lámpákat és a számológépeket! Ne, a számítógépeket meg az egereket és a gombokat meg azokat a leolvasó bigyókat vagy miket hagyd, arra jön Marci az informatikusoktól.
– Feri, tiéd a kormányzati propaganda anyagok, kinn vannak-e még a hirdetőtáblákon. Az összefirkáltakat meg leköpdösötteket cseréld ki, jönnek a Párttól ellenőrizni!
– Bözsi néni, írószerek! Mondom írószerek! Nem kér-e a levest, hanem ÍRÓSZEREK!! Fene a süket banyájába! Nem, Bözsike, csak azt mondtam, hogy legyen ügyes ma is!!
Miközben ezzel múlatom az időt, át is értek a Budafoki útra. A parkolás másodikáig ingyenes, mondanom sem kell, hogy minden talpalatnyi helyen autók, négy kört keringek, mire sikerül leparkolnom, jó messze. Sebaj, van még másfél órám, mínusz a séta a kocsitól.
Meg aztán, vigasztalom magam, ilyenkor nemigen lesz senki, mindenki a szilveszterre készül, alapoz vagy a kutyáját menti egy remélhetőleg csendes helyre, bulira készül, egyéb jobb elfoglaltságnak hódol. Valószínűleg egyedül leszek ügyfél, s az összes ügyintéző kezét-lábát töri, hogy gyorsan lerendezze az ügyemet, s mielőbb kezdhessék a Leltárt.
Belépek az ajtón és a derűs bizakodás nagy robajjal szóródik szét a repedezett kövön. Tele az ügyféltér. Ügyfelekkel. Ezek mégis mit csinálnak itt ilyenkor?? December 30-án, az év utolsó munkanapján és utolsó nyolcvanöt munkapercében, hivatali időszámítás szerint? Nincs jobb dolguk?
Egy idősebb néni toporog a sorszámkiadó előtt és próbálja megfejteni, mit kellene megnyomnia. Kezében egy kétségbeejtően vastag dosszié. Látván, hogy megjelenek mögötte és nem észlelvén lelkiállapotom, hozzám fordul segítségért.
– Fiatalember (így, szó szerint, lefiatalemberezett, gondolom otthon hagyta a szemüvegét, de azért jól esett), ilyen és ilyen ügyem van (nem így mondta, csak lerövidítettem), nem tudja véletlenül, hogy akkor most milyen számot kell kérnem?
– Csókolom, jönnek át az unokák, nem? Miért nem tetszik hazamenni, finomat csinálni nekik, sütit sütni, olyan igazi nagymamásat, s hagyni ezt a csúnya ügyintézést a csudába? Mindjárt itt az év vége, most a család fontosabb!
Látom a szemén, hogy elgondolkodik.
– Tudja mit, fiatalember, igaza van! Fogalmam sincs, hogy jött rá, de valóban jön át ma a család és nem vagyok még kész semmivel.
Ezen a ponton bátorítóan elmosolyodok. Hiába no, ilyen szociális alkat vagyok.
– Úgyhogy én inkább mennék is. Lenne olyan kedves és elintézné ezt helyettem? Minden tudnivaló ott van a pakkban az első pár oldalon. Nagyon köszönöm!
Azzal már nyújtja is felém az egész dossziét. És hatalmas akaraterővel, az arcom vélelmezett látványa ellenére, majdnem végig sikerül visszatartania a nevetést.
Bírom az ilyen öreglányokat.