Ügyvéd vagy ügyész

Ki tudja, hogy miért éreztem egész életemben azt, hogy ingyen és bérmentve a vesztes fél mellé kell állnom? Őt, illetve az ő jogait kell képviselnem, de tény, hogy ezt tettem. Már általános iskolás koromban is gyakorta mondták a tanáraim, hogy „fiam ügyvédnek menj!”- pedig akkor még fogalmam se volt arról, hogy mit is csinál az ügyvéd. Annyit azért sejtettem, hogy védi azokat, akiket jogtalanul bántottak, hiszen mindig akkor találkoztam ezzel a biztatással, amikor a sértett fél mellé álltam. Ezt a „jó” tulajdonságom aztán folytattam a középiskolában, sőt a munkahelyemen is. Ez utóbbinál csupa olyan tisztségem volt – a főállású, fizetős munkám mellett – ami érdekképviseletből és szolgálatból állt. Az oroszlán bátorságával harcoltam olyan emberek érdekeiért is, akikhez valójában még érzelmi szálak se fűztek. Tettem mindezt úgymond az igazság jegyében. Bár az adott személy ügyét tekintve valóban voltak sikereim, a saját szekerem ezzel nem előre toltam, sőt, kifejezetten hátrányos volt rám nézve a felsőbbséggel való szembenállás. Nyíltan nem tudtak betartani nekem, de ugye vannak más eszközök is, meg hát „sok lúd disznót győz”. Valóban érdekelt a jog. Igaz, nem mentem egyetemre, de amatőrként foglalkoztatott és bizonyos értelemben a főállású munkám végzéséhez is szükség volt annak részbeni – az adott szakterületre vonatkozó – ismeretére. Előszeretettel néztem a jogi esetekről szóló műsorokat, filmeket is. Aztán fordult a kocka. Az utóbbi években úgy éreztem, hogy ha fiatal lennék és a jogi pályát választanám, akkor nem ügyvéd, hanem ügyész lennék. Ma ugyanis ahhoz kell bátorság, hogy a bűnöst marasztaljuk el. Tehát a harc maradna, csak a másik térfélen és ugyanúgy nem hozna a konyhára semmit.