Újabb beszélgetéseink…

Attól még, hogy a Velencei-tó partján fekszem, nem vagyok elájulva. Egyszerűen nem szeretem a meleget. A vízre meg nem is merek gondolni. „Nem nézzük meg a vizet?” Hihetetlen. Éppen Ákostól nem vártam volna ezt a kérdést, de ha már feltette, mondanom kell rá valamit. Felhúztam a vállam, és? Tudom, hogy ideges, mert egy szót se tudok kinyögni a számon, de nem akartam. Mennyire érzékenyek manapság az emberek?

„Hallod… Apámmal megint összevesztem.” A hátamon nincs szemem, Anna ennek ellenére mondani akar nekem valamit. Rendben… Végül is mit kezdjen magával? Idegen strandolókhoz nem mehet oda, hogy ’figyeljen már, összebalhéztam az apámmal…’ Én maradtam egyedül a parton, az összes cimbora fürdőzik, vagy ki tudja, hol lófrál.

„Most mi miatt?” Azt hiszem, kíváncsi vagyok. Én is sokat vitatkoztam már az apámmal, többnyire nem tudtam, igazából miről is. Nem számít. Szerintem jó ápolni sokszor az apa-fiú közti állandó harcot. Hányszor mondta nekem: ’Engedj oda, eltöröd a lábát!” Tudta, hogy én is meg tudom ragasztani azt a rohadt asztalt, de nem. Tapasztalat, meg ilyesmi. Nem érdekel. Annának más gondja van vele. Ez egyértelmű.

„Egyszerűen kiborít, ha az életemről kérdez!” Nincs joga hozzá, vagy mi? Ezzel a gondolattal talán leállhatnék vitázni, aminek viszont végeláthatatlan okoskodás lenne a következménye. Kell ez nekem? Megint leégett a karom, majdnem csontig. Gyűlölöm. Kenhetem magam egész este, meg visítok a tévé előtt. Mindenre érzékeny vagyok és ez iszonyúan dühít. Átfordulok.

„Elmondtad, hogy ezt az évet ismételni fogod?” Kérdezem ezt én, aki 5 éve gyűri a főiskolát… „Nem, még nem.” Úgy kellene feküdjek, hogy csak a lábaimat érje a nap, de a legjobb lenne, ha semmimet. Nincs egy jó árnyék a környéken. Lassan növekszik bennem az érzés: semmi keresnivalóm ezen a parton. Ripacs egy dolog az egész. Még kemény testem sincs, amit mutogassak.

Visszajöhetnének a többiek, rávenném őket az indulásra. Ez már nem állapot. Minden évben képes vagyok kimenni egy ilyen…”Tessék?” „Egy korty kólát. Kérsz?” „Ja, igen, kösz.” Szóval minden évben kiszúrok magammal. Semmi pánik. Lehetne rosszabb is. Nem vagyok rákos, se süket, se skizofrén. Bár ki tudja, mikor alakul ki bennem valami ilyesmi. Érdekes lenne, ha holnap elmegyengeséggel keltene az anyám, s azt se tudnám, ki vagyok. Kérdezné, hogy mit kérek reggelire, de csak bambulnék. Hmm… Vicces. Szörnyű.

„Most képzeld el, hogy Árpi nyaralni hívott. Csak kettesben.” Felülök egy kicsit. Az Ákos meghívta őt? „Furcsa.” Nem is gondoltam, hogy Ákos akar valamit Annától. Sose mondta nekem, pedig tudok a dolgairól. Persze nem én vagyok a legbizalmasabb embere, ezt elismerem. Én úgy emlékszem, Ákosnak van valami nője. Vagy annak már vége? Talán nem is Ákost említette, csak hangosak a strandolók. Nem tudom…

Az hiányzik nekem, hogy fújjon a szél. „Elmegyek vele. Olyan aranyos.” Aranyos. Én vajon lehetek aranyos? Mit jelent ez a fogalom? Most hirtelen nem tudom elképzelni az ’aranyosság’ tüneteit. Miben nyilvánul meg… Valószínűleg azért idegen ez nekem, mert rám még senki nem mondta, hogy ’aranyos’. ’Kedves’ jelzőt már kaptam, ha jól emlékszem, de az meg sablonos szöveg. Ezen agyalok, de legszívesebben már itt se lennék…

Jönnek, jól van. Remélem, nem húzzák sokáig. Pakolunk. Összeszedem a cuccomat, aztán elindulok kifelé. Már az esti néhány sör van a fejemben, az legalább nyugtat. Semmi történet, csak a komló.

Amióta az eszemet tudom, azt látom, az embernek két arca van. Mindkettőt előveszi, csak nem mindegy, hogy mikor… Na menjünk, forró a homok…