Ez a tavasz rettenetes volt Fanni számára. Apránként az egész élete összeomlani látszott. Pedig minden olyan jó volt még előző ősszel…
Akkor kapták a meghívást, egy rég nem látott unokatestvérétől, Enikőtől, aki az internet áldásainak köszönhetően Ausztráliában talált magának egy fiút levelező partnernek. Amikor férfi lett a fiúból előbb udvarlónak csapott fel, majd sokkal később, néhány találkozás után férjnek. Fanni elolvasva az e-mailt, amiben a meghívta Enikő őket, hogy karácsonyozzanak náluk Ausztráliában, csak mosolygott. Múló lelkesedésnek vette az egészet, nem is szólt róla a férjének. Azért visszaírt, hogy nagyon szépen köszönik a meghívást, de pillanatnyilag nincsen pénzük repülőjegyekre, és szállásra. Enikő nem is válaszolt a levelére. Biztosan megsértődött, gondolta Fanni. Amikor megérkezett a Singapore Airlinestől az értesítés az átvehető repülőjegyekről, és Enikő e-malija, hogy nem kell szállást foglalniuk, mert náluk fognak lakni, Fanni felállt a számítógéptől és kiment a kertbe. Levegőre volt szüksége. Előbb ezer indokot talált, hogy miért nem tudnak mégsem elmenni, majd ezer megoldást arra, hogy mégis elmenjenek Ausztráliába.
Este ügyesen tálalta a férjének a meghívást a távoli földrészre. Elmondta, hogy miért nem mehetnek, annak ellenére, hogy ő annyira szeretné, és megvárta, amíg a férje is megtalálja a megoldást minden, az utazásukkal kapcsolatban felmerülő problémára.
Azon a különös karácsonyon, amit harmincöt fokos kánikulában az óceán partján töltöttek, már csak távoli emlék volt a huszonkét órás repülőút, és az átszállások izgalma előbb Frankfurtban, majd Szingapúrban.
Enikőék Melbourneben laktak, a rengeteg zöld között megbújó sok-sok felhőkarcoló városában. A kint töltött négy hét alatt sokfelé elvitték Fanniékat, persze az egész kontinenst nem tudták megnézni. Jártak Sydneyben, ahol megnézték a lenyűgöző látványt nyújtó Operaházat, a Kikötő hidat, a Királyi botanikus kertet, és a várost övező hegyeket. Megmártóztak az Indiai óceánban, etettek szabadon ugrándozó kengurukat, a nyakukat nyújtogatva keresték a fák csúcsán szundikáló koalákat. Városnézés közben kis pékségekben a legkülönbözőbb töltelékkel megrakott finom kis péksüteményeket ettek. Olcsó és gyors módja volt ez az étkezésnek. Egészen megkedvelték az ausztrál pitét, húsos vagy zöldséges töltelékkel, a tetején tört burgonyával, és az ausztrál bort. A báránysültet fodormenta-szósszal, ami az ottani kedvenc étel, egy étteremben kóstolták meg, Enikő nem csinált gondot a főzésből, helyette inkább velük beszélgetett.
A legkülönösebb élményük az Uluru – Kata Tjuta Nemzeti Park megnézése volt. Ez magában foglalja az Ausztrália közepén fekvő sok ezer kilométer átmérőjű félsivatagos részt, aminek a közepén található az Uluru, amit óriási kavicsnak, vagy sziklának neveznek.
A kirándulásra Sydneyből indultak repülővel. Három órán keresztül szállt a gép a sivatagos táj felett, mire megérkeztek a nemzeti parkba, ahol négy napot töltöttek el. Itt találkoztak először az őslakosokkal, akiknek hiedelemrendszerében, eredetmítoszában fontos szerepet játszik ez az óriási, szinte csupasz kőtömb, ami szenthely a számukra. Körbesétálták a nyolc kilométer kerületű, háromszázötven méter magas, hatalmas, fénylő kőtömböt, aminek a színe rózsaszíntől sötétvörösig szinte állandóan változik a nap állásától és az időjárástól függően. Meghallgatták a sziklához, és hasadékaihoz, forrásaihoz, sziklabarlangjaihoz, és ősi rajzaihoz kapcsolódó legendákat. A pitjantjatjara törzsbeli vezetőjük tájékoztatta őket, hogy vallási okokból nem minden részét nézhetik meg a kavicsnak. Először belenyugodtak, aztán este a szállodában, az amerikai vendégektől hallották, hogy vannak olyan túravezetők, akik a szent helyekre is elviszik a turistákat. Fanni „Ha már itt vagyunk, nézzük meg!” felkiáltással rábeszélte a férjét, hogy csatlakozzanak az amerikai csoporthoz, és nézzék meg ők is a szent helyeket. Enikő és a férje nem tartottak velük, ők a turista központban maradtak. Végül csalódás volt a számukra ez a kirándulás, mert a szent helyek pont olyanok voltak, mint a szikla többi része. Azon is meglepődtek, hogy Enikőék nem akartak velük felmászni az Uluru tetejére, ami bár nem tilos, de az őslakosok nem nézik jó szemmel. Ők nagy kedvvel vágtak neki a kimerítő, és fárasztó mászásnak egy kapaszkodó lánc mentén. Az út meglepően meredeknek bizonyult. Ráadásul a magasban erős szél fújt. Szörnyen elfáradtak az egy órás mászásban, de büszkék voltak rá, hogy felmásztak a kavicsra. Amikor elhangzott a vezetőjük szelíd kérése, hogy ne vigyenek el köveket az Uluruból, már régen Fanni zsebében lapult egy hosszúkás, furcsa formájú kődarab, ami azokra a gyíkokra emlékeztette, amikből olyan sokat látott itt a köveken napozni. Csak mosolygott azon, amit a túravezető mondott, hogy a hazavitt kövek folyamatos balszerencsét hoznak a birtokosukra.
A repülőtéren, hazafelé, egy pillanatra eszébe villant, hogy milyen kellemetlen lenne, ha az átvilágított csomagjukban kiszúrnák az „Uluru gyíkot”. Így nevezte el a kődarabot, amit gondosan betett egy fém hajlakkos doboz és egy fém dezodoros doboz közé, hogy takarják. Vagy jól sikerült elrejtenie, vagy nem törődtek vele az átvilágításnál, mert a csomag átment a vizsgálaton, anélkül, hogy kinyittatták volna vele.
Otthon kitette a vöröses, hullámos felületű követ a nappaliban a komód tetejére, egy zöld üvegtálban lévő potpourri mellé, és úgy találta, hogy remekül mutat. Ahányszor csak ránézett, eszébe jutott az Ausztráliában eltöltött idő, és az Uluru. Gyakran rámosolygott a kőre, és néha a kezével is megérintette rücskös hideg felületét.
Amíg külföldön voltak, a munkahelyén nagy változások történtek. Új főnököt kapott. A régi főnöke egy másik céghez ment dolgozni, magasabb pozícióba. Ez nem lepte meg Fannit, mert jó kapcsolatban volt eddig vele, és tudott arról, hogy pályázik egy részvénytársaság elnök-vezérigazgatói posztjára. Az annál inkább meglepte, hogy nem vitte őt magával az új munkahelyére. Pedig előzőleg beszéltek róla, hogy ha megnyeri a pályázatot, akkor számít Fannira az új cégnél, ahol magasabb pozíciót tud majd biztosítani neki. Na, ebből nem lett semmi. A régi főnöke szóba sem állt vele. Nem válaszolt az elektronikus leveleire, és a mobil száma is megváltozott.
Az új főnöke viszont magával hozta a már bevált munkatársait, és Fanni egyszerre csak azt vette észre, hogy kulcsember helyett egy megtűrt beosztott lett a munkaterületén, akire a legkellemetlenebb, legrázósabb, legmunkaigényesebb feladatok, és a legkevesebb elismerés vár. A kellemes szobáját is ott kellett hagynia, beköltözni egy parányi lyukba, amit három gyakornokkal osztott meg. Amikor átvitte a holmiját, csúfondárosan nézett rá az ajtón levő szám. A tizenhármas szobába költözött, és tizenhármas lett a telefon mellékének a száma is.
Ettől kezdve a tizenhármas szám köszöntött rá mindenhonnan. A legrémesebb munkáinak a határideje tizenharmadika volt. Ha beszélni akart az új főnökével, az sohasem ért rá, valamelyik közeli munkatársával üzente meg Fanninak, hogy talán majd tizenharmadikán tud beszélni vele.
Februárban tizenkettedikén elmentek a Hilton szálloda báljába a férjével, ahol remekül érezték magukat. Mikor éjfél után hazaindultak, kiderült, hogy az autójuk csomagtartójából kilopták Fanni táskáját, amit nem vitt magával a bálba, mert nem illett a ruhájához, hanem bezárta a csomagtartóba. A táskájában voltak az iratai, benne a lakcímük, és a házuk kulcsai. Mire tizenharmadikán reggel hazaértek, a házukat feldúlva találták, az értékeiket elvitték. Mivel a tolvajok kulccsal mentek be, nem számított betörésnek, és a biztosító nem fizetett.
Már rettegett a tizenhármas számtól, ami folyton kísértette. Ha a boltban kért tíz deka felvágottat, az eladó rögtön rákérdezett: „Tizenhárom deka, maradhat?” Folyton azt számolta, hogy tizenharmadiknak áll be a sorba az üzletben, a büfében, tizenharmadiknak száll be a liftbe. Ilyenkor hihetetlen, és rémes véletlenek történtek meg vele. A büfében leöntötte kávéval a szoknyáját az előtte álló kollegája. Az üzletben eltűntek a kedvenc felvágottai, a római sonka, a mortadella, ha megkérdezte az eladót, hogy miért nincsenek, akkor úgy tűnt a kelletlen válaszból, mintha sohasem tartották volna ezeket. A liftben csúnyán kiszakította a harisnyáját egy férfi aktatáskája, és egész nap szakadt harisnyában kellett lennie, mert nem volt ideje kimenni újat venni.
A férje szerint csak képzelődik, semmi alapja sincs ennek a tizenhármas számhoz fűződő babonának. Hamarosan Fanni is igazat adott neki. Az új fodrászhoz, akit a szomszédasszonya ajánlott, hetedikén ment el, hogy kipróbálja. Előbb csak a túl sötétre festett hajszín nem tetszett neki, aztán rémülten tapasztalta, hogy csomókban hull a haja. Valószínűleg valami rosszminőségű vagy lejárt festéket használt a fodrász. Hamarosan már azt sem tudta, hogyan fésülje vészesen ritkuló haját, hogy ne látszanak az egyre nagyobb kopasz foltok a fején.
Kudarc hátán kudarc érte a munkahelyén, ami kezdte kétségbeesésbe kergetni. Mindig utólag derült ki, hogy nem kapott elegendő információt az elvégzendő feladathoz, vagy közben változott a feladattal kapcsolatban valami, csak ő nem értesült róla. Hiába igyekezett, makacs elszántsággal, hiába ügyelt, hogy jól végezze a munkáját, valahogy sohasem járt sikerrel. Már úgy érezte, hogy hamarosan elveszíti az állását, ha nem bizonyítja a rátermettségét, de minél jobban erőlködött, annál rosszabbul mentek a dolgok.
A munkahelyi problémái miatt fel sem tűnt neki, hogy a férje egyre később jár haza, egyre kevesebbet beszélgetnek, akkor is csak az őt ért szerencsétlen esetekről van szó, és a hétvégi összebújások is elmaradnak.
Otthon sem szeretett lenni, hiányoztak a kedves tárgyak, a nagymamájától rámaradt képek, amiktől megfosztották a tolvajok azon a báli éjszakán.
Benne jártak a tavaszban, amikor egyszerre csak azt érezte, hogy folyton hányingere van. Már reggel, amikor felébredt, émelygett. Mire elindult a munkába alig tudta leküzdeni a hányingert, és egész nap ezzel küszködött. Pár napi gyötrelem után vett egy terhességi tesztet. A teszt negatív lett, és amikor használta, akkor jött rá, hogy nem is lehet terhes, hiszen már vagy hat hete nem voltak együtt a férjével. Belenézett a fürdőszobai tükörbe, és nem ismert magára. Nézte a rémes színű haját, az összegubancolt és agyonlakkozott csomók alól kivillanó kopasz foltokkal, a kétségbeeséstől szürke arcát, a reménytelenséget a szemében, és elsírta magát. Zokogott, mint akinek a szíve szakad meg, és úgy érezte, hogy ebből a sok gyötrelemből soha nem tud kikeveredni.
Pedig milyen jó volt még minden nem is olyan régen…
Mielőtt elutaztak Ausztráliába. Megbecsült, fontos munkatárs volt a munkahelyén, példaként állították a többiek elé, az éves értékelésnél a legjobb minősítést kapta. Szép volt az otthonuk, a férjével csodásan éltek, csinos volt, jó volt az egészsége. Milyen remek volt az ausztráliai utazásuk is, mennyit nevettek Enikőékkel, milyen nagyszerűen érezték magukat, mennyi mindent láttak. Amióta hazajöttek, azóta meg se vége, se hossza a balszerencse áradásának, semmi sem olyan, mint régen.
Ennél a gondolatnál elöntötte a forróság, aztán remegni kezdett, szinte vacogott a foga. Beharapta az ajkát, elfordult a tükörtől, és kiment a nappaliba. A komódon ott feküdt az Uluru gyík. Ránézett, egy nagyot sóhajtott, majd felvette a követ, és keresett egy puha rongyot, meg egy kis dobozt. Beleburkolta a követ a rongyba, és beletette a kis dobozba, egyetlen szót írt a papírra, amit mellé tett: „sorry”. Becsomagolta és megcímezte: Ausztrália, Uluru – Kata Tjuta Nemzeti Park Igazgatósága. Felöltözött, és elvitte a postára a kis csomagot. Úgy érezte, hogy egy percet sem bír ki többé a vöröses, hullámos felületű kővel. Amikor feladta a küldeményét, megkönnyebbülve lépett ki a postáról. Az ajtóban megállt, végignézett a virágba borult, tavaszi pompába öltözött utcán, mélyen beszívta az orgonák illatát, amit eddig észre sem vett. Majd befelé figyelt, de nem érezte a hányingert. Hosszú hetek óta először elmosolyodott.
Fanni nem tudta, hogy a címzettnek már hatalmas gyűjteménye van a turisták által az Ulururól hazavitt, és a világ minden tájáról visszaküldött kövekből.
27 hozzászólás
Tetszik a történet, de én más befejezésre számítottam. Így kissé misztikusra sikerült. A hajhullás és émelygés, hányinger alapján más kép alakult ki bennem…persze ezeket a stressz is okozhatta. (Eszembe sem jutott a terhesség.)
Kedves Judit!
Nagyon tetszik a történeted, de fölmerült bennem, ezért megkérdezem: Az egésznek valóság az alapja? Mert ennyi, ilyen sorozat a szerencsétlenségből, mégis csak sok. Én se vagyok babonás, de a 13-as szám engem is üldöz. Ha valami kellemetlen töténik velem, csakis 13-ika lehet. Ezt is azért tudtam követni, mivel fiatal koromtól nagyon sokáig naplót vezettem.
Nos, tetszett a történet, szépen, érdekesen írtad le a főhős viszontagságait. S annak mindig örülök, ha a vége jó!
Szeretettel: Kata
Kedves Arthemis! Jól ráéreztél a novella alapgondolatára! Az Uluru az ausztrál őslakosok szent helye, itt találkoznak az álomösvényeik. A szent barlangokban lévő ősi festmények közül egyeseket csak a nők láthatnak, másokat csak férfiak pillanthatnak meg. Egyik nem sem nézhet a másik szent helyének még az irányába sem, a fejüket is el kell fordítaniuk, ha arra haladnak át. Itt történnek a törzsi beavatások is. Nagyon misztikus az egész hely minden egyes hasadékához, szurdokához mitológiai események kötődnek. Ők nem úgy látják Ulurut mint a többi hegyet, hanem mint az őseik testét. A bennszülöttek Ausztráliában az Uluru hegyet őrző szellem leszármazottjainak tartják magukat és hiszik, hogy ez az őrző szellem itt marad örökké, hogy vigyázzon és segítse őket. Ez a misztikum az alapja a történetnek.
Kedves Kata! Igen, jó a megérzésed, a történetnek annyiban valóságos az alapja, hogy a turisták nem tisztelik a benszülöttek hitvilágát, sziklába vésett szerelmi üzeneteket, festékszóróval felvitt feliratokat, sőt egész graffitifestményeket is hagynak maguk után. A park ausztrál vezetése hétről hétre rengeteg csomagot kap. A csomagokban "Sajnálom Kövek" vannak – és levelek, amelyekből kiderül, hogy az eltulajdonított kődarabok szerencsétlenséget hoztak a mohó turistáknak. Elvégre, ha hiszünk benne, hogy vannak szerencsét hozó, és gyógyító kövek a természetben, / pld. A hegyikristály minden kövek leggyógyítóbbikaként van számontartva. Hatását az orvostudomány is elismeri, a hegyikristályból készült műszereket szivesen alkalmazza./ akkor lehetnek olyanok is, amik bajt, szerencsétlenséget, betegséget hoznak a tulajdonosaiknak.
Kedves Judit, röviden, nagyon misztikus, nagyon jó. indiában is van egy hegy, a govardhan, ahonnan nem szabad, de nem is ajánlatos elhozni egy követ. csak ha valaki ajándékba adja, persze nem akárki, hanem pl. egy guru. és akkor is szabályok vannak, mit kell csinálni a kővel, mert ha valaki dísztárgynak képzeli, ez lesz a következmény.
egyszer írtam egy tanulmányt az ulururól, persze az nem szépirodalom. szal nagyon átéreztem fanni problémáját.
szép napot.
Kedves Müszélia! Kevés ember akad, aki ne lepődne meg azon, milyen erős érzelmi hatást vált ki belőle az őslakók Uluruja. Robyn Davidson ausztrál utazó, aki teveháton járta be a fél kontinenst, Ösvények című könyvében így írja le érzéseit: "A szikla megfejthetetlen erejétől sebesen verni kezdett a szívem. Soha nem találkoztam még semmivel, ami ilyen kísérteties, ősi gyönyörűséget árasztott volna." A látogatók többsége is hasonló érzésekről beszél, s rendszerint meg is lepődnek, milyen erős érzelmi reakciókat vált ki belőlük valami, ami végül is nem más, csak egy jókora kődarab… Az őslakosok úgy tartják, az Uluru szent köveiből a legnagyobb vétek elbitorolni egyet. Sajnos Az Ayers-szikla, amelyet Ausztrália fehér bőrű lakossága "halott szív"-nek nevez, minden megválaszolatlan kérdésével együtt mindinkább csupán turistalátványosság lesz.
igen, és ebből még fényképről is nagyon sok átjön.
sajnos nagyon messze van.
1985 október 6-án az ausztrál kormány az Uluru tulajdonjogát visszaadta a helyi Pitjantjatjara őslakosoknak. Azonban ez nem szüntette meg a turista áradatot, mivel a visszaadás egyik feltétele szerint az Aṉangu nép 99 évre bérbe adja azt a Nemzeti Parkok és Vadvilág ügynökségnek, amely azt egységes egészként kezeli. Köszönhetően annak, hogy a park a Világörökségek listájára került, az évente idelátogatók száma 2000-ben meghaladta a 400 000-et!
Kedves Judit, megoldhatatlan kérdések. most olvastam, hány állatfaj van végveszélyben, mind az ember miatt. lassan minden el fog pusztulni, csak az emberiség szaporodik gátlástalanul (meg esetleg a legyek, tetvek). és nem az indiaiak és kínaiak járnak turista utakra ausztráliába. persze mindenki úgy gondolkodik, hogy első az ember; de milyen élet lesz az a földön, csak az ember és néhány parazita.
közben én is boldogan megnézném az ulurut, és szennyezném tovább…
Kedves Judit!
Nagyon jó történet, misztikus, elgondolkodtató. Nem tudom, a turisták pusztító hadjárata ellen mit lehetne tenni, de engem is elszomorít.
Szeretettel: Rozália
Kedves Eszter! Örülök, hogy tetszett neked az írásom. 🙂 Igazából egy felolvasásra írtam, de úgy tűnik, hogy abból nem lesz semmi, így feltettem.
Az őslakók szinte minden lehetőséget megragadnak, hogy kérleljenek: ne mássz fel az Ulurura, mert ez az ő szent helyük és ezt ők sem teszik. Még olyan kitűzőket, okleveleket, meg egyebeket is árultak, hogy "Én nem másztam meg az Ulurut!" A mászást életveszélyesnek tartom, hiszen a meredélyen, jobban mondva a hegy oldalán sehol egy fa, bokor vagy fűszál, de még egy darab kő sincs, olyan sima a felszín! És ha valaki mellényúl a láncnak, igen gyorsan legörög a hegy aljára. A feliratok szerint 35-en haltak meg a mászás során. Persze nem azért, mert mindenki lepotyogott, hanem a döglesztő száraz hőségben szívproblémák következtében.
Kedves Judit!
Ha eljutok /persze ez vicc/ oda, tiszteletben tartom -e szent helyet.
A világ ezernyi titkokat rejt, csábulni sem szabad minden esetben.Ami szent az szent! Sok mindenhez lehet kapcsolni negatívumokat,lásd történetedet.Elnyerte tetszésemet.Szívből gratulálok.Kellemes időtöltés nálad lenni.
/Találkozol velem, mégha ritkábban is ígérem:-)
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Kívánom, hogy juss el sokfelé a világban, még az Uluru-hoz is!
De el ne tévedj! Juss vissza hozzám is 🙂
Judit
Nagyon tetszett,ez az alkotasod.Szinte erezni a tavasz es a lelki kincsek sugarzasat irasodban.Szivbol kivanok,egy bekes&boldog nyarat,jo eleterot,hogy meg sok ilyen szep alkotassal orvendeztesd meg olvasoid.S.a messzi tavolbol…
Kedves Sankaszka!
Köszönöm a sok jókívánságot! Neked is hasonló jókat kívánok!
Örülök, hogy tetszett Neked ez a picit misztikus, nyári történet. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Az elején egy remek útleírásnak gondoltam, aztán tovább olvasva érdekes, kissé misztikus történet lett belőle, nagyon élveztem.
Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Nagyon köszönöm a gratulációt, örülök, hogy jó perceket szereztem Neked a novellám elolvasásával. 🙂
Judit
Ez nagyon érdekes történet volt, különösen nekem, aki ásványgyűjtő is vagyok, és én is szoktam hozni magamnak, emlékbe köveket, azokról a helyekről, ahol megfordulok. Ennek folyamányakét „kiolvastam” az Ásványbibliát és a Gyógyító kövek c. kiadványt is. Mindkettő nagyon érdekes. Hogy mennyire vannak úgy a dolgok, ahogy pl ott le van írva, azt nem tudom, de a kipróbálásukból nagy baj nem lehet. Bár abban is van egy-két ásvány, amire azt írják, hogy semmiképp sem tartsuk otthon….Megvagyok nélkülük, ezért ezt a tanácsot is megfogadtam. Van egy csomó dolog, ami működik, ha máshogy nem, akkor a „tudatunk” működteti. Ezt a jógán tett személyes tapasztalatokból szűrtem le. Az agyunk rengeteg olyasmire képes, amiről lövésünk sincs és nem is használjuk, pedig nagyon sok dologra nagyon nagy hatást tudunk gyakorolni, ha akarunk és természetesen „akaratlanul” is.
Kedves Szusi!
Bizony az ásványgyűjtőknek különösen nagy kísértés az, hogy ilyen helyekről emléket vigyenek haza magukkal! 🙂
Azonban egy előadáson hallottam, hogy akár sugárzó is lehet köztük. Az átok a misztikumok közé tartozik, de tudjuk, hogy a tárgyaknak rezgésük van, ami igenis kihathat az életünkre.
Nekem is van három ásványom /három szerencse kövem/, remélem jól "működteti őket a tudatom." 😀
Köszönöm, hogy elolvastad, és hozzászólást is írtál.
Judit
Élvezetes olvasni ahogyan írsz. Bár nem vagyok babonás és nincs uluru kövem sem, azért van úgy hogy az embert elkapja a balszerencse.
Delory
Kedves Delory!
Sajnos nem olyan sok időm van az írásra, mint szeretném. Tele vagyok tervekkel, mi mindent szeretnék megírni, a magam örömére, mások szórakoztatására, elgondolkodtatására. Köszönöm, hogy nem csak elolvastad ezt a régebbi történetemet, hanem hozzászólást is írtál. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nem szabad ilyen falánknak lenni, mint Fanni, amit nem szabad, azt nem szabad…:)
Nagy élmény volt ez az írásod (is). Szinte magam előtt láttam az óriás kőtömböt, s a színkavalkádot, ahogyan jellemezted, mintha csak ott jártam volna.
Amúgy nem vagyok babonás, nem is szabad annak lennem, hiszen az egyik gyerekem 13-án született, s ráadásul még péntek is volt.:) Lám, nekem szerencsét hozott.
Ida
Kedves Ida!
Nagyon boldoggá tettél azzal, hogy keresed az írásaimat, mert tetszenek Neked!
Köszönöm! Örülök, hogy ez az alkotásom is tetszett.
A turisták "nézzük meg, ha már ott vagyunk" és vigyünk valami emléket onnan /már a kínai nagyfal is omladozik, a rengeteg turista kíméletlen viselkedése miatt/ mentalitását meg mindannyian ismerjük. Időnként mi is gyakoroljuk…
Judit
Kedves Judit !
Különös érzés fogott el amikor olvastalak. Nem tudom babona-e ami eszembe jutott.
Sorozatosan áldozata vagyok a vásárlásaimnak. Mindig későn veszem észre becsapódottságomat. Általában üzletben vásárolok, mert azt biztonságosnak találom. Aztán jönnek a szórólapok s hirdetik ugyanaz az áru a felébe kerül mint a boltban.
Hát tudod,engem is sokszor a hányinger környékez miatta , csak az a baj én nem vihetem vissza a hibátlan árut.
Szeretettel olvastam gondolatébresztő novelládat,
Zsófi
Kedves Zsófi!
Elég nehéz szórólap alapján vásárolni, mert az éppen akciós termékeket szórólapozzák, és nem biztos, hogy pont akkor, és pont azt szeretne venni az ember.
Megspórolod a bosszúságot, ha nem fogadsz el szórólapot, és a postaládából egyenesen a papírgyűjtő zsákba teszed megnézés nélkül. 🙂
Én, ha valamit venni szeretnék, a keresőprogramba szoktam beírni a tárgy nevét, és az akció szót. Így megmutatja, hogy éppen hol akciós. Vagy az árgépben hasonlítom össze az egyes boltok árait.
Judit
Kedves Judit !
Ugyan kicsit késve,de csak ideértem 🙂
Igen a 13-as szám, bár én nem vagyok babonás. Nekem is van itthon egy-két kövem, mi emlékeztet néhány régi szép emlékre.
Tetszett alkotásod, örömmel olvastalak mint mindig.
Szeretettel : Zsu
Kedves Zsu!
Valamilyen szinten mindannyian gyűjtjük a köveket, főleg emlékbe. Nekem is vannak különböző tengerek partjain összegyűjtött köveim, remélem nincsen köztük szerencsétlenséget hozó!
Egy rózsakvarc kristály kellene a Te gyűjteményedbe. 🙂
Judit