Üresség

Összehúzta magát a takaró alatt, és csendben figyelte az éjszaka neszeit. Szíve már nem dobogott olyan hevesen, mint az előbb, amikor hirtelen felriadt álmából. Próbált emlékezni arra, hogy mi zaklathatta fel. Hiába erőltette az agyát, nem jutott eszébe.
Lassan megnyugodott, izmai engedtek a feszültségből. Az ablakon keresztül bámulta az éjszakai égboltot.
A hold tányér-képe eszébe juttatta barátnőjének elképedt arcát, amikor elmesélte azt, mit is titkolt az elmúlt években. A férjéről mesélt. Arról, hogyan is tornázta le magát a férje abba a mélységbe, melyben élt.
A beszámoló alatt átélte újból az elmúlt éveket. Szinte égette arcát a pír, mint azokon az estéken, amikor hiába próbálta férje ….. hm. figyelmét felébreszteni. Eleinte saját magát okolta a sikertelenségért. Edzőterembe kezdett járni, hogy visszanyerje lánykori fittségét. Karcsúságát visszanyerte, férje érdeklődését nem. A megaláztatás megsavanyította. Úgy érezte magát, mint egy túlhasznált hűtőszekrény, tele morzsás morcossággal, penészes panaszokkal. Az önvád aztán hirtelen múlt el. Gondolatban megrántotta a vállát: ha nem, hát nem. Arra gondolt, hogy ha belép életébe valaki más, az nem lesz házasságtörés, hisz házassága már csak papíron létezik. Ami nincs, azt nem kell őrizni. Újra kiegyenesítette a derekát, és örömmel nyugtázta az elismerő pillantásokat. A pillantásokat igen, de a tolakodó szavak már elrémítették. Érezte, hogy még nem készült fel a továbbállásra. Miértek torlódtak elé. Miért fordult el a férje, miért nem törődik vele, miért fontosabb számára az ital, mint a felesége. Mert az ital, egyre fontosabb lett. Siralmas volt nézni, hogy a valamikor jóvágású, értelmes férfi, hogyan bámulja üres tekintettel, kezében borospohárral a tévét. Őrajta újra kitört a harci kedv. Megpróbálta orvoshoz cipelni párját, – sikertelenül. Amikor szembesült a ténnyel, hogy minden hiábavaló, visszahúzódott saját csigaházába. Éjszakánként még előfordult, hogy visszaálmodta a régi szerelmes éjszakákat. Ilyenkor odafordult a mellette szuszogóhoz, – de a mozdulat itt elakadt. Taszította a szomszéd ágyban fekvő idegensége. Mert az a férfi – férfi? – aki ott aludt, már idegen volt. Egyre ritkábban tért vissza álmaiba a szerelem. Egyre ritkábban sajgott fel a magány. Elfogadta a társas-özvegységet. Néha beszélgettek. Ilyenkor úgy tűnt, rendben csörgedeznek dolgaik. Kivéve, ha valamiben nem értettek egyet. A vita hevétől férje tűzbe jött, káromkodott, üvöltött. A tettlegességtől talán csak a feleségéből áradó megvetés tartotta vissza. Ködösülő agyán talán átsejlett, hogy már ez az egyetlen érzelem, amit párja érezni bír iránta.

Az asszony az oldalára fordult, magzatként húzta össze magát. Arra gondolt, miért van még mindig itt, miért nem képes tovább lépni. Aztán eszébe jutott az álma. Újra érezte a templom hűvösét, látta a menyasszony mennyei mosolyát. És hallotta saját hangját: holtomig, holtáig ….