Út

Egyedül baktattam a sínek mellett. Mélyen a gondolataimba lehettem merülve, mert csak a harsányan és dühösen a csendet megölő vonatfüttyre jöttem rá, hogy tulajdonképpen a síneken gyalogolok. Ijedten leléptem, de csak távolinak és álombélinek tűnt az a káromkodásfoszlány, amit bizonyára a mozdonyvezető vagy épp a kalauz intézett felém.
Az út élményei hangosabban kiabáltak nála.
Szóval így baktattam a tavaszi napsütésben. A tavaszi már talán nyáriba is hajlott, gyűrött, fehér (vagy inkább fehéres) ingemen át éreztem izzadságom minden nyűgét. A madarak azonban csicseregtek, ki tudja, mi okból, de tudták, hogy ezt kell tenniük. A nyárillat belengte az üres semmivel telt száraz sárga tájat. Én nem csicseregtem – elég volt az is, hogy átizzadtam az ingem és már fogalmam se volt, hol vagyok.
Múlandóság? Eh, fáradtság… Elfáradtam.
Egy örökkévalóságnak tetszett az idő és végtelennek a táj, mit bejártam. Leültem a földre és ekkor különös dolog történt. Inkább úgy mondanám, különös dolgot láttam. Azt, hogy valóban meg is történt, nem merem biztosan állítani, de mikor véget ért, egy újabb, az előbbinél hangosabb, harsányabb és durvább káromkodás-sorozat csapta meg a fülemet – nem kellett sok az elrobogó vonatnak, de idejében ráeszmélten, hogy én tulajdonképpen a síneken fekszem, hát egy gyors mozdulattal legurultam onnan.
Az esemény, ami a közelgő mozdony zaját is eltompította, egészen rendkívüli volt. Hogy egy óráig ültem ott tágra meredt szemekkel vagy 2 pillanatig, nem tudnám megmondani. Csak azt, hogy révülten néztem az eltűnő szerelvény utolsó kocsiját, mint aki teljesen normálisnak tartja, hogy nem közlekedik semmi, amikor megnyílik az ég…

A kutat végül is hirtelen pillantottam meg, bár nyilvánvalóan nem mostanában építették. Hiányos ismereteimből is a gémeskút tűnt a legmegfelelőbb leírásnak, bár ennek a gémnek a lábait férgek rágták és évszázados por lepte szárnyairól esetlenül lógott az a kötél, melyet semmit se sejtően húztam fel és magam lepődtem meg legjobban, mikor csillogóan tiszta vízzel teli vödröt emeltem ki. Mielőtt bármi meggondolatlant tettem volna, belenéztem. Érdekes arc mosolygott rám vissza. Furcsa fény ragyogott a szemében és valahogy annyira tisztán mosolygott, hogy elhittem: szabad vagyok.
Ittam.

Ugyanolyan hirtelen értem be a faluba, ahogy megtorpantam a síneknél. Egyszer csak ott volt szegényes házaival, fehér falaival, rendezett utcácskáival. Vagy utcácskájával? Nem számoltam, de lehet nem jutottam volna el kettőig. A templomtorony felé vettem utam – utam, mely végéhez közelített.
Koszos rongyokba öltözött koldus ült a lépcsőkön. Úgy néztem, aludt. Belenyúltam a zsebembe (nem is tudom, miért hittem, hogy találok benne aprópénzt), mire váratlanul ezt mondta nekem:
– Bizony mondom neked, boldogabb vagyok nálad, mert semmim sincsen, mégis él a szívem!
Ahogy ezeket kimondta, megkondult a harang és minden kongása fájdalmasan lüktetett fülemben. Egyre szaporábban vettem a levegőt, zihálni kezdtem és úgy éreztem, menten összedől velem a világ… felnéztem a koldusra, de elködösült látásom nem látott senkit a lépcsőkön… már lépcsőket se láttam, templomot se, halvány fényesség derengett, kiáltottam valamit, amit azonban elnyomott egy erősebb, mélyebb, durvább hang:

– ELVESZÍTJÜK!!!

Félhomályos kórházi szobából bámultam ki a csillagos égre. Anyám csendes zokogásán és a tompa gépi zúgáson túl szárnyalt tudatom, fenn a végtelenben. Vércsíkos tekintetem kiüresedett, de szívem tudta, miért dobog még… s ez a szeretet.