Utálom a halat

Aznap halat sütöttem vacsorára, hozzá krumplipüré és zöldsaláta volt.
Akkor még kicsik voltak a gyerekek. A nagyobbik ovis, a kisebb bölcsis. Azt tudni kell, hogy akkor még Jugoszláviában éltünk, Újvidéken. Hogy magyar óvodába járhassanak a gyerekek, 15 kilométert kellett buszoznunk oda is, vissza is. Rohantam munkába, munka után összeszedtem a gyerekeket, s buszoztunk haza. Éppen már holtfáradtan tálaltam a vacsorát, mire a férjem is megérkezett, tehát együtt vacsorázhattunk. Kisfiamnak szedtem a tányérjára először, a halból gondosan eltávolítottam a szálkát, hát hiszen kicsi még, nehogy a torkán akadjon. Azután a kislányomat vettem ölbe, s szépen falatonként eltávolítva a szálkákat etettem. Mikor jóllaktak, mind ment a dolgára, a gyerekek futkároztak, egyedül maradtam az asztalnál. No gondoltam, beérem néhány falattal. Bekaptam egy falat kenyeret, amíg szedtem a tányéromra a krumplipüréből, halból, le is nyeltem közben, s ó jaj, torkomon akadt a szálka. No, ez viccnek is rossz, hiszen csak egy falat kenyér volt, a halhoz még hozzá sem nyúltam. Viszont szúrta a torkom erősen. Nem tudtam nyelni. Gyorsan kerítettem egy tükröt, néztem, vizsgálgattam a torkom, s bizony ott volt az az átkozott szálka, onnan vigyorgott rám a mandulámból. Nem vagyok egy gyáva teremtés, na de, hogy jön az onnan ki? Megrémültem.
Szóltam a férjemnek, hogy szedje össze a gyerekeket, be a kocsiba, és vigyen gyorsan a kórházba, az ügyeletre. Értetlenkedett, hogy mi a baj, de nem tudtam magyarázkodni, mert egyre jobban szúrt, egyre kevésbé tudtam már megszólalni is.

Végre megérkeztünk, gyorsan rátaláltam a megfelelő ügyeletre. Bekopogtam, megkérdezték mi a baj, mondtam, de már szörnyen fájt, már úgy éreztem bedagadt a torkom, alig bírtam beszélni.
– Na lássuk! – mondta az orvos. Belenézett a torkomba.
– Megvan, csak jó nagyra tátsa el a száját, s pillanatok alatt megszabadul tőle – mondta udvariasan.
Csakhogy nekem tátott szájjal már öklendeznem kellett, főleg ha a torkomban matattak. Nyugtatgattak, a nővér fogta a fejem, az orvos nyugodt hangon beszélt hozzám: mindjárt megleszünk… még egy csepp türelmet… na, megvan, mondja és mutatja a nem is nagyon apró méretű szálkát.
Ült velem szemben az orvos, a szemembe nézett, s kérdezte:
– Asszonyom, ön először evett halat?
Én még mindig öklendeztem, már a gyomrom is felfordult, szólni sem igen tudtam, hogyan is mondhatnám meg neki, hogy most sem ettem halat… Csak egy halk köszönömöt mormoltam, s távoztam.