Utazás a múltba

Ébred a hajnal és mossa arcát a csepegő esőben.
A pályaudvar nagyot ásít, álmos alakok imbolyognak,
vonatra várnak, s a fázós idő megcsípi arcukat.
Vágányok között botladozó fények csillognak
a zúzott kövön, éles hang jelzi, a vonat megérkezett.
Felszállok. Mély sóhaj a hosszú út előtt.
Füstszagú fülkében az otthagyott éjszaka maradéka.
….és lassan elindul a vonat. A lehúzott ablakon még besurran
a távolodó város utolsó lehelete.
Robog a vasparipa, belehasít a tájba,
és, mint film pereg a rohanás ablakom előtt.
Mellettem ül az idő, s hozzám simul a várakozás.
Mi lesz az út végén? Mi vár ott rám?
Gondolataim már régen leszálltak egy eldugott kis falu,
ócskán rogyadozó állomásán.
Itt születtem, itt tartott anyám először kezébe,
és sírtam emlője után, vagy csak a teste melegére vágytam.
Már régen nincs meg az a kisház, a maradék emlékek
virulnak helyén, meg néhány vadvirág, és szépek.
Nem ismer itt már senki, mégis, itt mindenki, mindenkinek köszön.
Az öregek, még emlékeznek apámra, a traktorosra.
Könnyek felhője gyűl szemembe, talán a portól, mit a szél kavar,
vagy csak a múlt fényes képei csalják, mi eddig a szívben,
mint apró parázs pihent, s most lángra gyúlt hirtelen
Köszönöm sors, hogy még egyszer itt járhattam,
apró utcákon, fehérre meszelt házak között.
Tehénszagú legelőn, mit a pipacsok tűz piros ruhába öltöztetnek.
Már a templom tornya mögé bukott a vörösen izzó napkorong.
Indulni kell, egy más otthon hívogat.
A vonat ablakából sokáig visszanézek,
már csak a templom tornya látszik, majd az is eltűnik.
A szem homályossá válik, és néhány könnycseppben
a kis falu emléke tovább ragyog.