Placebo

A bal kezemben ott remegett a borotva. A fél arcomról már lehúztam a habot. Mereven, üveges tekintettel bámultam magam a fürdőszobatükörben. A gyomorom, a halántékom lüktetett. A lábaim földbe gyökereztek. Minden izmom megfeszült. A füleimben óriási nyomást éreztem, zúgott, mintha egy hatalmas vízesés mellett állnék. Azt hittem kettészakad a koponyám. Úgy tűnt, mintha valaki a torkomból felfelé üvöltene az agyamba. Mintha egy másik test szorult volna belém. Egy másik test, ami én vagyok. Saját magamba szorultam, mintha önmagam parazitája lennék, ami most előtörni készül. Meg akar születni. A szám széle idegesen rángani kezdett. Ordítani szerettem volna, de a számat egy fehér, szűk csíkká szorítottam. A torkomból valami tompa hörgés kúszott fel. Próbáltam visszatartani magam. Kezemből kiesett a borotva és belekapaszkodtam a mosdóba. Erőlködtem, hogy ne romboljak, pedig égetett a vágy. Egy kitörni készülő vulkánt próbáltam visszafojtani magamban. Szakadt rólam a víz, mintha leöntöttek volna.
Aztán magam sem tudom mi történt pontosan.
A jobb kezemmel belebokszoltam a tükör közepébe. Felordítottam, ahogy az üvegszilánkok beleálltak az öklömbe, de akkor már nem volt megállás.
Üvöltöttem, de már nem a fájdalomtól. Annyira elborult az agyam, hogy már nem is éreztem a fájdalmat. Az összes polcot, szekrényt felborítottam. Mindent, ami törhető volt a fürdőszobában, széttörtem…Mintha kívülről láttam volna magam, amint habzó szájjal, de élvezettel tombolok. Nem is én voltam, hanem valaki más.
Saját magamat sem kíméltem, vagy az a valaki más szedett darabokra, már nem is tudom. Hirtelen összefolyt a két személyiség. Téptem a hajam, mellkasomat véresre karmoltam, nekiszaladtam a falnak. Majd összegörnyedve a kád szélébe kapaszkodva elhánytam magam. Ezután elsötétült előttem a világ, összeestem, és elájultam.
Amikor magamhoz tértem, körülnéztem a fürdőszobában. Az összes polc összetörve, kiszakítva a falból ott hevert darabokban a padlón. A víz fröcsögött a kád csapjából, valamivel leverhettem a forgatógombjait. Széttört üvegcserepek darabjai úszkáltak a véres vízzel összekeveredett kifolyt parfümös és arcszeszes lében. Mindenem sajgott, bőrig ázva feküdtem a padlón, bámultam a plafont, és fáztam. A levegőben édeskés, fűszeres szag keveredett a vizes, átázott vakolat szagával. Magamhoz tértem, bár nem voltam magamnál. Egy jó darabig még nem bírtam felkelni a padlóról. Csak bámultam ki a fejemből; lassacskán tudtam csak feldolgozni, hogy mi is történt. Mintha egy nagyon-nagyon lassú ébredés lett volna az egész, és ami történt, valóban álomszerű élmény volt számomra. Csak a bizonyítékot, hogy mégsem álom volt, elég valószerűen tükrözte a romhalmazzá zúzott fürdőszoba. Mikor sikerült feltápászkodnom, akkor vettem észre, hogy a kezemben még mindig ott a borotva. Ekkor, megint azaz érzés kerített hatalmába, hogy mégsem én lehettem az, aki ezt művelte. Más viszont nem lehetett.

– Elég rémesen hangzik, nem igaz? – kérdeztem a két orvost, mikor befejeztem a beszámolót.
– Hallottunk már cifrábbat is, elhiheti! Ez volt az első alkalom? – kérdezte az egyik orvos.
– Igen.
– Mikor történt ez pontosan?
– Körülbelül 4 éve.
– Milyen kezelést kapott? – tette fel a kérdést a másik fehér köpenyes alak.
– Gyógyszeres. Azóta is kezelés alatt állok. Havonta egyszer kontroll.
– Az orvosa tud róla, hogy jelentkezett a programra?
– Nem.
– Miért nem mondta neki? – kérdezte ismét az előző.
– Szólnom kellett volna?
A két orvos egymásra nézett, egyikük sóhajtott egyet, odahajolt a másik füléhez, és halk sustorgásba kezdtek. A négyzet alakú asztal, ami mögött ültem, egy csupasz, szürkés, meglehetősen nyomasztó helységben. Az asztal másik oldalán, velem szemben a két orvos duruzsolt egymásnak. Egyikük kezében egy tábla pc volt, valamit jegyzetelt, jelölgetett. A két férfin ugyanolyan fehér köpeny volt. A köpenyük bal felső zsebére névjegytáblát csippentettek. Az tábla pc-s orvos fiatalabbnak tűnt, maximum 30 éves. Rövid göndör haja volt, és frissen borotvált ovális arca. Élénk, kék szeme olykor fürkésző pillantást küldött felém.
A másik orvos egy idősebb alak volt. A halántéka enyhén őszült. Rendezett, ápolt szakállában is volt egy-két vékony fehér vonal. Egyik szemüvege a nyakában lógott, a másik pedig az orrnyergén ült, lencse mögé zárva barna szemeit.
A szemüveges valamit mondott az fiatalabbik orvosnak, az bólogatni kezdett, és bejelölt valamit a gépen. Majd mindketten elhelyezkedtek a székükben, rám emelték a tekintetüket.
– Volt többször is ilyen rohama? – kérdezte az idősebbik orvos.
– Hasonló volt. Még egyszer előfordult ilyesmi, két évvel ez előtt. Nem volt ilyen súlyos. Csak elkezdődött a roham, aztán sikerült megnyugodnom.
– A kezelés ellenére is volt még egy rohama?
– Igen, de az az én hibám volt. Nem vettem be a tablettákat.
– Miért nem? – kérdezte a fiatalabbik orvos, miközben a gépet nyomogatta.
– Azt hittem rendben vagyok, ezért egyszerűen nem vettem be a tablettákat. Hiba volt.
Az idősebbik orvos a szakállát dörzsölte, majd odafordult a másikhoz, aki éppen felpillantott a gép kijelzőjéről.
– Mit gondolsz? – kérdezte a fiatalabbik.
– Szerintem mehet. – válaszolta a szakállas. – Van még pár dolog, amit el kell intézni. – folytatta mondanivalóját, miközben egyenesen a szemembe nézett.
– Lesz egy-két személyesebb kérdése az ifjú kollegának, kérem, arra válaszoljon őszintén. Ezt követően egy belegyező nyilatkozatot kell majd aláírnia, mely szerint önként vállalkozik a tesztre, illetve hogy mi tájékoztattuk az esetleges mellékhatásokról, és lehetséges problémákról. Nekem most el kell mennem, várnak egy másik konzultációra. – felállt és közben az órájára pillantott. – ami azt illeti, pár percet már így is kések. A kolléga gondjaira bízom magát. Még találkozunk. Minden jót! – és azzal távozott a szobából.
A fiatalabbik orvos ekkor pergő gyorsasággal elkezdte feltenni a kérdéseit a szexuális hovatartozásomtól kezdve, a drogfogyasztási szokásaimon keresztül, a szüleimmel való kapcsolatomig.
Hetero, néha fű, szüleim élnek, elváltak, apámmal nem tartom a kapcsolatot.
– Miért nem? – csapott le az utolsó mondatra azonnal.
Én meg, mint egy betanult szöveget, rögtön válaszoltam:
– Fiatal koromban, amikor kellett volna, sosem volt elérhető, sosem hallgatott meg, az alkohollal problémái voltak, anyámat szolgának tekintette.
Mint egy betanult szöveg…gondoltam magamban. Persze akár betanult szöveg is lehet, hiszen ezen volt időm töprengeni eleget, tehát a válasz gyakorlatilag azonnal készen volt.
További kérdések hangzottak el sportra, családi állapotra, munkára, jövedelemre vonatkozóan, amire azt válaszoltam, hogy már nem sportolok, bár régen kosárlabdáztam, egyedül élek, testvérem sincs, barátnőm alkalmi, adatbiztonsági-szakértő, sokat.
Na igen, gondoltam magamban, egy ma divatos szingli, ma divatos szakmával, aki szénné keresi magát, csak az agya sántít egy kicsit.
Ekkor az orvos egy papírt tolt elém az asztalon. A nyilatkozat volt, amin igazolom, hogy az emberen végzett gyógyszeres tesztre saját elhatározásomból jelentkeztem.
Bal felső zsebéből elővett egy tollat, bekapcsolta, majd ráhelyezte a papírlapra, amit én azonnal aláírtam.
Az orvos felállt, eltette a tollat, fogta a papírlapot és a tábla pc-t majd az ajtó felé indulva nekikezdett:
– Átkísérem a laborba. Egy komplett, nagy-orvosi vizsgálatot követően elfoglalhatja a szobáját, persze csak akkor, ha a vizsgálat szerint is alkalmas lesz a projektre. Át kell néznünk a csomagját. Nem lehet magánál mobiltelefon, pda, notebook, semmiféle kommunikációs eszköz, továbbá nem lehet ennivaló, szúró-vágó eszköz sem. (Mint egy gép, úgy mondja – gondoltam). A kísérlet alatt nem tarthat kapcsolatot senkivel. A jelenleg rendszeresített gyógyszerét is elvesszük. Másnap reggel elkezdjük az új teszt-gyógyszerrel való kezelést. Folyamatos orvosi felügyelet alatt lesz, kamerákon keresztül megfigyelés alatt tartjuk.
Mikor befejezte, rám nézett, kissé lekezelően felhúzta szemöldökét, én bólintottam, mintegy biztosítva a felől, hogy az általa elmondott dolgokat megértettem. Egy darabig csendben mentünk egymás mellett a folyosón a labor felé, majd ismét megszólalt:
– Gondolja el! Ha a szer sikeresen teljesít a teszt során, akkor ön már nem lesz rászorulva a folyamatos kezelésre. Ami azt jelenti, hogy az ilyen speciális, hogy úgy mondjam, skizofrén jellegű dührohamok, mint amilyenre ön is hajlamos, nem jelentkeznek többé. Mintha egy meghűlést kezelnénk. Volt? Nincs! – az orvos, ez utóbbi megjegyzését már majdnem mosolyogva tette hozzá, de még időben észbe kapott és gyorsan visszaerőltette magára a hidegvérű pókerarcot, amitől azt hitte megőrzi felsőbbrendűségét.
Mikor odaértünk a laborhoz, az orvos rábízott egy nővérre, ő pedig továbbment a folyosón, közben félig hátrafordulva visszaszólt: mire itt végzek, visszajön.
– Nem túl közvetlen pasas. – mondtam a nővérnek, miközben bevezetett a laborba.
– Ne foglalkozzon vele. Mindenkivel ilyen. Nem sokan kedvelik.
A laborban az általános vizsgálatokon túl, amely kimerült vérnyomás, magasság és súlymérésben, valamint a látásvizsgálatban, vért és vizeletet is vettek. Valamint adtak egy injekciót, valami multivitamint, amit a nővér csak simán „lószérumnak” hívott. Elmondta, hogy vagy három napig nem fogom tudni azt a kezemet a vállam felé emelni, húzódni fog, és ahogy fogalmazott, az izom kissé bedurran.
– Vagyis bedagad?
– Igen. De úgy három nap, és elmúlik.
A szúrásoktól eltekintve nincs bajom az orvosi vizsgálatokkal, sőt, kimondottam szeretem, ha babrálnak rajtam. Talán azért mert alapjában véve nincs semmi bajom…úgy értem fizikailag. Hogy a fejemben mi a van, az más kérdés.
Mikor végeztünk, a laborban ismét megjelent a tábla pc-s doki, és átkísért a szobámba.
A szoba elég kellemes volt. Tágas, világos, bár egy kissé rideg. Otthonosnak nem mondtam volna. A bejárati ajtóval szemben egy hatalmas ablakon keresztül ömlött be a fény. Amint beljebb léptem, megéreztem a sokáig zárt szobákra jellemző áporodott szagot.
Odamentem az ablakhoz, és kibámultam rajta, egy szép gondozott parkra nézett, ami az intézet belső udvara volt. Megpróbáltam kinyitni, az orvos rögtön figyelmeztetett: – Az ablak csak bukóra nyílik!
Visszafordultam, és körülnéztem a szobában. A plafonon, minden sarokban egy-egy kamera figyelt. Tőlem jobbra két egyszemélyes ágy volt, egymás után hosszában elhelyezve a fal mellett, felettük falra szerelt polcok. Az egyik polcon egy csúnya asztali lámpa éktelenkedett. Közvetlenül a bal oldalam mellett egy ajtó nyílt, ami a fürdőszobába vezetett. Az ajtó után egy íróasztal volt, az oldalával a falra, a hátuljával a fürdőszoba ajtó keretéhez tolva. Így az asztal az ablakkal szemben volt elhelyezve, kihagyva a helyet az ajtónak a fürdőszoba felé. Az íróasztal mögött egy szék, majd két keskeny könyvespolc tele könyvekkel, azután pedig egy nagy ruhás szekrény.
A fürdőszobába lépve kellemes meglepetés ért. Egy teljesen felújított helység fogadott. Nagy zuhanykabinnal, érdekes, bézs és vörösesbarna taposóval és ugyanolyan színű, a plafonig felrakott csempével. Az ajtóval szemben, a felső sarokban szintén kamera őrködött, igaz itt csak egy, de az, az egész teret befogta. A jókora tükör előtt a pulton egy odahelyezett "dizájnos" mosdótál volt, mellette pedig pipere dolgok: sampon, szappan, fogrém, zuhanysapka, egyszer használatos borotva és fogkefe.
– Mint egy szállodában! – vigyorogtam a doki felé, aki közönyösen fogadta lelkesedésemet.
– Át kell néznem a holmiját. – szólalt meg aztán, és egyenesen az egyik ágyra rakott utazótáskám felé vette az irányt.
Kinyitottam a táskámat, és kiborítottam az ágyra mindent. A mozdulat elég lendületesre sikerült, így a bal vállam azonnal nyilallni kezdett, eszembe juttatva a „lószérumot”.
Az orvost különösebben nem hatotta meg a jelenet. Morózusan átvizsgálta a holmimat, elvette a PDA-mat, a telefonomat, a hozzá tartozó töltőket, a gyógyszeres dobozaimat, és az édességeket is. Elővett egy nagy papírtasakot, ráíratta velem az elkobzott dolgok listáját, ezután ő belepakolt, leragasztotta, és a ragasztásnál aláíratta velem.
Elindult az ajtó felé, majd mielőtt kilépett volna rajta visszafordult és azt mondta, hogy most rendezkedjek be, pihenjek, és holnap reggel találkozunk.
Ami azt illeti hulla fáradt voltam, így mikor kipakoltam a cuccaimat, lefeküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy ez a fiatal orvos mennyire idegesítő. Elégedett voltam, hogy visszafogtam magam, és nem kezdtem el riposztozni. Nagyot ásítva továbbfűztem a gondolatot, ha ennek vége, felmarkolom a pénzt, és meg sem állok Firenzéig. Meg Rómáig…meg…

Másnap reggelig aludtam. Arra ébredtem, hogy egy ápoló egy zsúrkocsit tol be az ajtón. Az ágy szélén ülve végignéztem a kocsin, zsemle, vaj, méz, kefir, főtt tojás, virsli volt a reggeli menü, egész jó, gondoltam. Volt még egy kancsó forró víz, három tea filter, kávé, és egy kis fehér tálkában pedig ott volt egy sárga tabletta. Kicsit jobban magam elé húztam a kocsit.
– Ezt étkezés után vegye be! – mondta az ápoló, miközben a tablettára mutatott, majd sarkon fordult és kiment a szobámból. Kifelé menet az ápoló kulccsal nyitotta az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy az ajtó belső oldalán nem volt kilincs.
Hirtelen elég nyomasztónak éreztem a szobát, ennek ellenére nagy étvággyal vetettem neki magam a reggelinek. Amikor megéreztem a jam édes illatát, a nyál azonnal összefutott a számban, így elsőként annak láttam neki. Annyira éhes voltam, hogy ami a zsúrkocsin volt, mindent megettem.
Ezután bevettem a tablettát, ittam rá egy korty teát.
Magam sem tudom mire vártam, de csak ültem továbbra is az ágy szélén, és bámultam a könyvespolc felé. Nem gondoltam semmire.
Kis idő múlva felálltam, félretoltam a kocsit, és ledobtam magamról a pólót és a boxer alsót. (Sosem szerettem a pizsamákat).
Miközben elindultam a fürdőszoba felé, kinézve az ablakon láttam, hogy beborult, és eleredt az eső. A fürdőszobában letusoltam, majd a tükör elé álltam, és bekentem az arcom borotvahabbal.
Mikor már félig megborotválkoztam, enyhe szédülés fogott el, a pultba kellett kapaszkodnom. Kissé megijedtem, de miután a szédülés gyorsan alábbhagyott, megnyugodtam. Befejeztem a borotválkozást, fogat mostam, és visszamentem a szobába, hogy felöltözzek.
Amint beléptem a szobába, észrevettem, hogy egy fickó éppen akkor mászik ki a másik ágyból, és botorkál oda a zsúrkocsihoz. Kócos, vállig érő haja, ovális, borostás arca volt. Amolyan macsó megjelenésű, nem nagydarab, de jól kidogozott testű figura. Karikás, fekete szemeit dörzsölgette, közben ásított, nyújtózkodott és azt kérdezte:
– Van még valami kaja?
Egy darabig csak álltunk egymással szemben, anyaszült meztelenül. Majd az jutott eszembe, hogy a programban nyilván nem egyedül veszek részt, de attól függetlenül szólhattak volna, hogy lakótársam lesz.
– Nincs. Mindent megettem, nem tudtam, hogy lakótársam van.
– Nemrég érkeztem.
Körülnéztem a szobában.
– Csomagod nincs?
– Már becuccoltam a szekrénybe.
– Végülis elég nagy, elfér benne kettőnk holmija is.
Odamentem a szekrényhez, és felöltöztem. A fickó, bekapott valami maradék zsemledarabot a zsúrkocsiról, majd visszabújt az ágyába, és elaludt.
Megnéztem az órámat. Lassan 11 óra, délben orvosi vizsgálat, addig olvasok valamit, gondoltam. Odamentem a polchoz, és meglepetésemre ott volt egy Woolf kötetet, amit éppen a napokban kezdtem el olvasni. Jacob szobája. Micsoda szerencse! A PDA-mon magammal hoztam ugyan, digitális könyv formájában, de azt az a fiatal, fafej orvos elvette.
Az ajtó mellé toltam a zsúrkocsit, majd leültem az ágyamra. A hátamat a falnak vetve olvasni kezdtem. Egy kósza pillantást vetettem a macsóra, aki a másik ágyon aludt, majd elmerültem a könyv sorai között.
Elvesztettem az időérzékemet, mert úgy gondoltam nagyon rövid idő telt el azóta, hogy olvasni kezdtem, mégis ahogy az órámra pillantottam, észrevettem, hogy egy perccel már elmúlt dél.
Kattant a zár, és bejött az ápoló, meg a fafej doktor. Az ápoló szó nélkül kitolta a zsúrkocsit, kocsikerekek egyre halkabban, ismétlődően nyikkantak, ahogy gurultak a folyosón. A fafej orvos pedig (kezében a tábla pc-vel) szólt, hogy kövessem a laborba az orvosi vizsgálatra.
– Ő nem jön? – kérdeztem, a hüvelykujjammal a hátam mögé bökve, ahol a macsó aludt.
– Ki? – kérdezte, miközben a vállam fölött a hátam mögé pillantott.
– Hát Ő! – mutattam megint – Aki a másik ágyon alszik!
– Nem. Induljunk. – mondta, miközben valamit bejegyzett a tábla pc-n.
A laborban megint vettek vért és vizeletet. Vérnyomásmérés után, az orvos visszakísért a szobámba.
– Ez nem tartott sokáig.
– Nem. Örüljön neki. Pihenhet. – dobta oda válaszként. – Holnap délben találkozunk.
Azzal becsukta az ajtót, és elment. Leültem az ágyra, és folytattam a könyvet.
A fürdőszobából zuhanycsobogás hallatszott, a fickó ágya szépen bevetve, üresen állt.
Hirtelen a férfi, mint akit üldöznek, ordítva kirohant a fürdőből.
– Mi történt? – ugrottam fel az ágyról.
A fickó odaszaladt az ablakhoz, kirántotta, kihajolt, lenézett, visszanézett rám, majd ordított, felugrott, és kivetette magát az ablakon!
– ÚRISTEN! – rohantam az ablakhoz. Lenéztem, és szemmel kerestem a hullát a földön, de nem találtam sehol. Azon kaptam magam, hogy az alattam lévő ablakokat számolom, 1.2.3..4…5.
Öt emelet alattunk. Nem élhette túl! De hol a test? És, hogy a fenébe nyitotta ki az ablakot?
Ekkor nagy dörrenéssel kivágódott a bejárati ajtó. A fiatal orvos, és az ápoló rontott be, majd meglátva engem a nyitott ablaknál lelassítottak, és óvatosan közeledni kezdtek, mintha valami veszélyes állatot akarnának becserkészni.
– Kiugrott a fickó! – kiáltottam, és mutogattam lefelé.
– Hogyan nyitotta ki az ablakot?
– A lakótársam volt, kiugrott, de nem látom sehol.
– Hogyan nyitotta ki?!
– Sehogy, nem én voltam, most mondom!
– Jöjjön el az ablaktól, csak lassan!
Feléjük léptem, mire a két férfi, megfogta a karom, és az ágyamhoz vitt. Kibámultam a nyitott ablakon, még mindig esett az eső.
– Az a fickó. A lakótársam. Kirohant a fürdőszobából, feltépte az ablakot és kiugrott. – mondtam a két alaknak mintegy megadva magam, miközben egy injekciót nyomtak a karomban.
– Pihenjen egy kicsit. – szólt az orvos, de a szavait már úgy hallottam, mintha egy fémhordó fenekén lennék, és ő fentről szólna le hozzám.
– Mit adtak be nekem? – kérdeztem egyre bódultabban – Mikka-Makka gyere haza…! – valamiért, teljesen valószerűtlenül, ez a mondat hagyta el a számat, miközben kámpicsorodva, röfögve, röhögtem egyet, majd sötét öntudatlanságba süllyedtem.
Azon az éjjelen arra ébredtem, hogy valaki a bejárati ajtón motoz. Halkan kattant a zár, az ajtó résnyire kitárult, és a folyosóról beszűrődő halvány fénycsík megvilágított egy nővért, amint az ajtón bepréselte magát. Sebtében bezárta az ajtót, majd egyenesen az ágyam lábához jött.
Bebújt a takaró alá, és közben lassan egyre feljebb és feljebb kúszott. Közben a szájával végigcsókolta a combomat, és lejjebb húzta a boxer alsómat, amit már akkor nagyon szűknek éreztem…Éppen fel akartam hajtani a takarót, amikor hirtelen felültem az ágyon, és azt vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok. Az ágyamban senki sem volt rajtam kívül. A másik ágy is üres volt. Az ajtó zárva. Már éppen hajnalodott, valami fény már derengett a szobában. Ekkor óriásit dörrent az ég, és az eső szakadni kezdett. Az ablak felé fordultam, és akkor, a fürdőszoba ajtajában megláttam a lakótársam alakját. A bal kezében egy nagyobb fajta összecsukható kést tartott, jobb kezének mutató ujját a szája elé helyezve pisszegett, jelezve hogy maradjak csendben.
– MI A FENÉT AKARSZ!? HOGY KERÜLSZ IDE?! – kiáltottam rá, és rémülten kiugrottam az ágyamból.
– Maradj csendben! – suttogta, amolyan tébolyult vigyorral a száján – Mindjárt elkapom!
– Kit te barom?! – rivalltam rá!
– A pulykát!
– MIT???!! – kérdeztem megütközve – Milyen pulykát!?
– Ott van Te vakegér! Nem látod?! – horkant fel, majd abban a pillanatban, rávetette magát az ágyára, és a zsebkéssel elkezdte cafatokra vágni a párnáját, miközben röhögve kiabált.
– ELKAPTAM!, ELKAPTAM A DÖGÖT! NÉZD MENNYI TOLLA VAN! – süvöltötte.
A párnából szétfröccsenő tollpihék az egész szobát betakarták; a levegőben lassan ereszkedtek alá. Őrült birkózása közben vörösre színeződtek a felbolygatott, felkavarodott pihék.
Egy kis ideig eltartott, míg megértettem, hogy a fickó magát is kaszabolta a késsel, amit valószínűleg észre sem vett. Megpróbáltam közelebb kerülni hozzá, hogy megállítsam valahogy, nehogy nagyobb kárt tegyen magában; valójában attól tartottam, hogy rám is rám támad, ezért mindenképpen el akartam tőle venni a kést. Az én késem. Hogy került hozzá?!
Közelebb lopakodtam, és rávetettem magam.
Megpróbált lerázni magáról, meg akart fordulni az ágyon, minden erőmmel próbáltam visszatartani. Leestünk a földre, és ott tovább birkóztunk. Annyira szorítottam a nyakát, hogy szinte én is alig kaptam levegőt. A késsel maga mögé szurkált, és a karomat, amivel a nyakát hátulról elkaptam, próbálta megvágni. A másik kezemmel igyekeztem elütni a kést a kezéből, de nem sikerült, párszor betalált. Több sebet is ejtett rajtam, vörösre festettük az ágyát, és a padlót is. A vér a linóleum padlóján csúszóssá vált, így nehezítve a küzdelmet.
Megpróbált felállni, de csak térdeplő pozícióig jutott. Ennek ellenére, még így át is tudott vetni a vállán. Bika ereje volt. Én hanyatt vágódtam előtte, és így a fejem felől, felém tudott hajolni. A mellkasomat végigszántotta a késsel, de a kezemmel valamelyest vissza tudtam tartani a lendületét. Elég mélyre ment a vágás ahhoz, hogy én is felordítsak, de nem eléggé hogy ne tudjak kigördülni előle. Felugrottam és iszonyatosan arcon rúgtam a jobb lábammal, ugyanakkor egy vércsíkon megcsúszva hanyatt estem. Az esést sehogy sem tudtam tompítani, így a tüdőm az erős becsapódástól összeugrott, és csak tátogtam levegő után. A lakótársam kitörött első fogakkal és vörös, vérző orral feküdt mellettem. Feltápászkodtam, és kényszerítve kihúztam magam, hogy a tüdőm rendbe jöjjön. Ekkor az ajtót megint feltépte valaki. Kiáltozást hallottam
– Szedáld le! Szedáld le! – Abban a percben már éreztem is a vállamon a tűszúrást. Mielőtt elkábultam volna, még egy futó pillanat erejéig lenéztem a kezemre, és észrevettem benne a késem.
– Csak sikerült elvenni tőle! – suttogtam megkönnyebbülve.
– Kitől? – kérdezte a fiatal orvos.
– A lakótársamtól! – feleltem lelassulva, és lehunytam a szemem.
– Nincs lakótársa! – de ezt a feleletet, már nagyon messziről hangzott.
Az agyam mélyén, fényes, sárga szilánkként villant a mondat: – Nincs lakótársa! Aztán azonnal kihunyt, mint a vízbe oltott gyufaszál…

Térdig érő fűben gázoltam, egy mezők közepe felé, ahol egy óriási tölgyfa állt. Nagyokat léptem, magasra emeltem a lábaimat. Nem siettem, igaz már szerettem volna árnyékba húzódni; a déli nap nagyon erősen tűzött. Már majdnem odaértem a fához, amikor észrevettem valamit, amint megcsillant a jókora fű között. A két kezemmel széthajtottam a fűszálakat, hogy lássam, mi van ott. Majd meglepetésemre a késemet emeltem fel a földről.
Émelyegni kezdtem, és körülöttem hullámozni kezdett a táj, a színek, a formák összefolytak. Felpillantottam az égboltra, a nap tűző fénye elvakított egy pillanatra. Elkaptam a fejem, majd kezemben a késsel, elindultam a tölgyfa alá. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, amit egyik kézfejemmel letöröltem. A tölgyfa alatt álltam, mikor észrevettem, hogy a kezem véres.
A homlokomhoz kaptam, a másik kezemmel is, ami szintén véres lett.
Értetlenül bámultam a fa alól a hullámzó mező felé; annyira valószerűtlennek hatott minden.
Meghaltam?
Hangot hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam, és megpillantottam a lakótársam, amint azt kérdezi:
– Valószerűtlen egy állapot, igaz?
Meg kellett volna lepődnöm, ennek ellenére nem tettem. Nem féltem, nem kérdeztem semmit. Csak figyeltem a férfit, és azt fürkésztem benne, hogy honnan annyira ismerős. Mintha ezer éve ismerném.
– Persze hogy ismersz! – szólalt meg hirtelen.
– Honnan tudod, mire gondolok? – kérdeztem, de valahogy természetesnek tűnt, hogy tudja!
– Ahogy te is tudod, én mire gondolok. Emlékezz! – kiáltott rám.
A fülemben őrült sebességgel suhogott a szél, a gyomrom a torkomba szaladt. Felfelé rohanó, nagy, fehér, csillanó négyzeteket láttam…1,2,3,4,5 valami…5 ablak. Zuhanok!
– Na! Látod már? – kérdezte a férfi, mire én nagy levegőket véve igyekeztem magamhoz térni.
– A zuhanás! Amikor kiugrottál az ablakon?! – kérdeztem értetlenül.
– Te akartál kiugrani, de nem tetted, megtettem én az agyadban.
– Akkor Te nem létezel, nem beszélhetünk itt.
– Dehogynem. Itt beszélhetünk. Azt képzelsz el, amit akarsz! Az más kérdés, hogy az agyadnak van egy rejtett zuga, amit nem Te vezérelsz, hanem én. Skizofrén vagy öcsém! – a mondatot már röhögve fejezte be! – Elég nehezen ment, de csak megszülettem végre LAKÓTÁRS!
– Hogyan tovább? – kérdeztem bátortalanul.
– Elmondom, hogyan tovább. Ketten vagyunk a fejedben. Egy test, két személyiség, két tudat. Próbáljunk meg megférni egymás mellett, és nem lesz gond. Lakótársak vagyunk a koponyádban.
– Magamat vagdostam szanaszét! – rémlett fel előttem a kép.
– Igen. Hát kívülről nagyon úgy festett a dolog. De bent az agyadban velem verekedtél. Nézd a jó oldalát.
– A jó odalát? – kérdeztem megütközve. – Hol van ennek jó oldala? Meghülyültem!
– ÓÓÓóó…Nem kell úgy a szívedre venni. Új lehetőségek tárultak eléd, amit, ha ügyes vagy, kiaknázhatsz. Vannak dolgok, amiket ha nem akarsz megcsinálni, majd megcsinálom én.
– Nem akarom, hogy bármit is csinálj.
– Ne dühöngj, ezzel csak az én malmomra hajtod a vizet…Szokd meg, és alkalmazkodj az új állapotodhoz. Vagyis az új állapotunkhoz…

Amikor magamhoz tértem, egy kórteremben feküdtem. A nővér éppen a kórlapra jegyzett valamit, amikor észrevette, hogy felébredtem.
– Hát magát jól kiütötték. – jegyezte meg mosolyogva. – Örülök, hogy felkelt végre, jó sokáig nem volt magánál.
– Meddig? – kérdeztem álmosan.
– Tegnap előtt hozták le, tele volt nyugtatóval. A tegnapi napot átaludta, ma pedig ezen a szép napos reggelen ébredt. Szólok is a doktornak.
A nővér kiment, én pedig meredten néztem a plafont, és nem gondoltam semmire. Eszembe jutott, hogy álmodtam, és azon kezdtem el töprengeni. Önkéntelenül is azon kaptam magam, hogy kuktatok az elmémben, mintha egy komód fiókjait húzgálnám, és keresnék benne valamit.
Skizofrén vagyok…a javából…gondoltam magamban.
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta a két orvos. Az idősebbik, akivel csak a megbeszélésen találkoztam, levette az ágyam végéről a kórlapot, nézegetni kezdte, majd felpillantott, és megkérdezte jól érzem-e magam.
– Igen. – mondtam, majd feljebb ültem az ágyon; hirtelen megéreztem a kés vágta sebeket, amint húzódtak, ahogy fészkelődtem. – Az égető sebeket leszámítva, igen. Mellesleg – folytattam – mi volt az a szer amit adtak? Mert úgy tűnik, nem működött valami jól.
A két orvos egymásra pillantott, majd a fiatalabbik megszólalt: – Semmi. Placebót kapott. Nem volt hatóanyag a tablettában – válaszolta, miközben alig észrevehetően megrántotta a vállát – A tesztel el akartunk menni a végsőkig. Azt szerettük volna látni, hogy egy már teljesen kialakult tudathasadásos állapotot is képes-e a szer visszafordítani. Ehhez előbb el kellett engedni, hogy is fogalmazzak, az Önbe zárt szellemet! Ezek után kapott volna hatóanyagot is tartalmazó tablettát, de…
A szemem kikerekedett, a levegő a tüdőmben rekedt, és pár másodpercig nem tértem magamhoz a hallottaktól. Ráadásul az orvos cinikussága is egyre jobban dühített!
– Én arra vállalkoztam, hogy az akkori állapotomhoz képest, tesztelhetnek rajtam egy új anyagot, amitől akár végleg helyrejövök. Ehelyett – emeltem egyre feljebb a hangom – mivel csak placebót kaptam az addigi viszonylag stabil állapotom teljesen felborult, és végérvényesen megváltozott. Stabil lettem! – folytattam ordítva – Stabil SKIZOFRÉN!
– Ne ordítson, kérem! – csitított az idősebbik orvos, mire én lassacskán megnyugodtam.
– Kialudta magát? – kérdezte a fiatalabbik orvos, mintegy mellesleg odavetve. Először azt hittem tréfál, de sem arca, sem a szeme nem ezt jelezte. Felhúztam a szemöldököm, és azt kérdeztem:
– Hogy érti ezt!?
– Egyébként, hová dugta el a kést? Nem láttam magánál akkor, amikor átnéztem a holmiját. – vádló tekintettel meredt rám.
– Halvány fogalmam sincs! Nem emlékszem arra sem, hogy egyáltalán elhoztam volna magammal otthonról! – válaszoltam ingerülten.
Most már elegem lett a fiatal orvos pökhendi és lekezelő modorából. Összehúzott szemöldököm alatt a szemem majd kiugrott a helyéről. Az idősebbik orvoshoz fordultam, majd dühösen odavetettem, hogy nem ártana visszafognia a fiatalabbik kollégáját.
– Ne vegye magára. – mondta az idősebbik orvos közömbösen.
– De igen! Most már magamra veszem! Elegem van belőle! – ordítottam.
Ekkor halkan kattant a zár az ajtóban.
Mindkét orvos egyszerre fordította oda a fejét, majd egymásra néztek; közben a hátuk mögött valahonnan odalépett a lakótársam, és kérdőn felvonta szemöldökét.
Lassan a párnám alá csúsztattam a kezemet, és valami fémeset tapintottam ki.
– Mit csinál? Mit csinál? – hőkölt vissza a két orvos riadtan.
A lakótársam kezében ekkor megvillant a zsebkésem, aminek éles pengéjét, mint egy hegedűművész a vonót, a fiatal orvos nyakára illeszti.