Utazás, a szeretet és együttműködési effektus V. rész

Szerettem elmerülni szép szemedben,
az csoda volt, és mindmáig megfejthetetlen…

Kapkodtak csak levegő után, próbálták visszafojtani lélegzetük, lapultak, mint űzött vad, amikor pillanatra megpihen, próbálja kitalálni, vajon sikerült-e becsapnia üldözőit.

Az Idő valahogy elfelejtkezett a vízköpőről. Nem volt igazán szándékában, csak épp volt dolga, ezernyi. Sok száz év telt el, és senki sem bámulhatta a vízköpőt, senki sem csodálhatta kecsességét, szerénységét, kedves, finom arányait. Nem volt ám ő nevezetes, nem díszítette Rouen katedrálisát, amelyet aztán építettek, hogy „azokat” ott megégették. Nem díszített egyetlen ókori egyiptomi, görög, vagy római épületet, nem hivalkodott magasra törő, Valaki dicsőségét hirdető katedrálison. De történészek, régészek, irattárosok, meg mindenféle, mindenre ráérő, amolyan „haszontalan, a múltban vájkáló, molyozó tudós-népség”, tudtak létezéséről. Tudták, bizonyosak voltak abban, létezik! Keresték hát eszementen; levéltárosok, történészek böngésztek át régi pergameneket, próbálták megfejteni a megfejthetetlent, régészek meg ásattak a sivatagban, túrtak, oszt – kudarcot vallván, dúltak-fúltak – távoztak dolguk végezetlen. De nem találta meg őt, azok közül senki sem. Lám, ők meg rátaláltak, pedig nem is keresték. Valójában a vízköpő nem bővizű záporok vizét vezette tova, és nem volt feladata a gonosz elriasztása sem; találtak egymásra csak földalatti kicsi, kedves forrással…

Az a „valami” dühödten húzott el mellettük, gyorsan távolodott, zaja halkult. A férfi kezével kitapogatta a kis terrakotta szobrocskát, és emlékezett. Tenyerük odatartva mohón ittak a vízből. Mert hirtelen békéssé vált odalenn minden, szokatlan volt a hirtelen támadt béke, a csend.

A várost valahol a sivatag szélén, vagy közepén, alacsony falak vették körül, lakói őrtoronyból vigyázták a messzeséget, vigyázták az asszonyaikra, kedves kincseikre, akik után eszementen vágyódtak, lerongyolt lelkű, kéjvágyó, koldus- kóbor, szerencsétlen, nyomorú hordák.

Másnap az asszony mesélt, ő meg hallgatta. És rácsodálkozott arra a mesére. Érezte kihívásnak az asszony gyönyörű meséjét, mikor az mondta: „maradj még kicsit, holnap a te meséd, szeretném hallani. Nagyon akart valami szépet, sokkal szebbet mesélni. Megvolt néki ott, abban a városban mindene, napközben szokása szerint, csak szemlélődött, henyélt, törte fejét újabb meséken, a fejedelemasszony nem ért rá, ezernyi fontos dolga akadt. De esténként sokszor kilovagoltak a város szélére.

Meséltek aztán sokat,
meg hallgatták egymást.
Az asszony meséje mindig elbűvölte.
A Hold sokszor teli lett aközbe,
aztán fogyott, az Idő,
sápadt sarlóvá köszörülte…
Bámulták együtt.
Az ment a maga útján,
araszolgatott, haladt.
Ő meg mondta,
gondolta magába:
„jut ez csak kiválasztott keveseknek,
hogy szerethetek, és engem szeretnek.
Menj csak, Idő-szívem!
Szeretlek!
Maradt néki már csak a pillanat.

Az asszony egyszer mondta csak: „azt hiszem, minden meséd elmondtad, most menj”. Ő tudta, meséi elkoptak már, elkoptak lassan, mint ahogy ő maga is, meséivel együtt öregedett meg, tudta, annyira érezte, hamarost sor kerül majd a búcsúzásra, félt ettől nagyon, de végül bekövetkezett. Meg aztán rá kellett jönnie, be kellett vallania legalább önmagának, nem az ő meséi, nem az ő versei a legszebbek, a legcsodálatosabbak ezen a világon. De ez cseppet se bántotta már. Mert büszke volt arra, hogy ő hallhatta azokat a meséket, azokat a verseket, így irigység nem volt már lelkében csepp sem. Volt csak csak kicsi (nagy) szomorúság. Szedelőzködött, és tudta, adósa maradt annak az asszonynak, mindörökre.

– Hallod? Visszajön!
– Hallom szívem! Kérlek, nyugodj meg, ne félj, itt vagyok!

Az alagút mélyén az a valami nagy lélegzetet vett, a kopogtatás erősebbé, vált, aztán lett morgás, majd felhangzott a már jól ismert, és rettegett dühödt sikoltás-sivítás, ahogy megindult visszafelé. Elzúgott mellettük, azután messze, megállt, odafenn, az alagút bejáratánál. Hangot hallottak, olyat, mikor állomáson a mozdony fujtat, kiereszti a gőzt, de türelmetlen, mert nagyon indulna már. (És minden utas, meg a kalauz is beszállt már, mindenki csak az indulásra vár.)

A zaj erősödött, aztán elhalkult, majd megint erősödött, elhalkult, és így ment ez tovább. Kétségtelen, volt a zaj elhalkulásban, aztán a felerősödésében valami rendszer, valami kiszámíthatóság, valamilyen ritmikusság. Csak épp, ahogy múlt az Idő, az „elhalkult” zajt is jobban hallhatták már, és rájöttek akkor… Szóval, az a valami nem sietett, ezúttal átvizsgálta az alagút összes mellékágát, összes labirintusát. És, bizonyos volt abban, lesz Ideje bőven!

– Ne sírj! Kérlek, ne sírj!
– Nem sírok!
– Mennünk kell. Mélyebbre kell mennünk, azt hiszem.

Cat Stevens dalt dúdolt magában, a dal szólt arról, mikor a hajnal, a fény széttörte a sötétséget.

– Szép ez a dal!
– Tudom, de most mennünk kell.

És folytatták az utat lefelé, mert ezt kellett tenniük, semmi egyebet nem volt tennuiük.