A pofon nyomán kisarjadt a vér,
maga se értette, hogy megütötte,
sajnálta, nem tudta, miér’.
Arra ébredt, hogy fázik, a tűz kialudt az éjjel, asszonya nem volt sehol, csak kedves arcának lenyomatát látta a párnán. Üres volt már a kis ágy is. Utol kell érnem őket gondolta, még bajuk eshet! Az ajtóhoz lépett, kitárta azt és meglátta a hallgatag, csuda nagy fehérséget. Fogalma se volt, merre induljon utánuk, mert azon az éjszakán, volt telihold, játszott csillagokkal az égen, azok körülrajongták őt, meg csodálkoztak, hogy a Földet, amíg az emberek aludtak olyan összekucorodva, valami betakarta azt a fura kis bolygót, mert leesett a hó, el nem állt, azután, sajna, netán szerencséjükre, betakarta a menekülők összes kedves lábnyomát.
***
Nagyon hideg lett abban a mocskosul-steril laboratóriumban. A gépek tették tovább fontos dolgaik olyan szorgalmas-közömbösen, előírt programozásuk szerint, nem figyelve a világra, koncentráltak dolgukra, programozták őket csak emberek együtt összes hibáikkal, – magukba vélt – erényeikkel, ostoba, semmit érő vágyódásaikkal, összes szemétségükkel, perverzitásukkal, önzőségükkel, szánalmas kivagyiságukkal, a gépek meg sokszor nem értették az emberek, gazdáik viselkedését; gondolták magukban: „a gazda tudja, mi a jó, mi szolgáljuk őt, ez nem a mi felelősségünk”. Csak, kicsit (nagyon) sok mindent nem értettek, őket nem megalázásra, nem halálra programozták. Mindegy, gondolták magukba, nemsoká, úgyis szemétdombra, vagy újra hasznosításra kerülünk, vannak bennünk értékes alkatrészek, a gazda gondoskodik majd rólunk, vannak fontos alkatrészeink, meg van emlékezetünk…
***
– Nem, igazán nem az én felelősségem, én csak csépelem a billentyűket, ismerem összes fontos kódokat, fontos vagyok, gondolhat bárki, bármit felőlem, bármit, amit csak akar, én csak működtetem a védelmi rendszert, vírusirtónk a legkorszerűbb, szűrök, vigyázok, senki be ne hatoljon gazdáim titkaiba, figyelek, közvetítek fontos információkat. Jól fizetnek itt, az ellátásra se lehet panaszom, de ideje már innen tovább állnom. Utazom holnap, mindenképpen. Sok pénzt tettem félre, nyitok vállalkozást, keresek igazi társat, ideje megállapodnom. Gyerek nem kell még, majd eldöntjük később…
– A hatalmamba vagy, és most fizetsz. Meghalsz kicsi ringyó, te akartad, én meg utazom tovább. És hiába könyörögsz, elkéstél ezzel. Holnap jönnek értem, elutazom, kapok újabb fontos megbízatást. Mert rám szükség van! És tudod, holnap lesz nagy fogadás, fontos személynél, ehetek, ihatok kedvem szerint, semmi inasok lesik minden kívánságom, hogy kiszolgáljanak, tesznek kedvemre, amúgy a szenátor (vagy akármi-féle, nem értek én az ilyesféle választási procedúrákhoz, nem is érdekelnek), választásokra készül, utazgat, és elhanyagolja azt a kedves kis, dédelgetni való asszonyt…
– Hogy nem vettem észre eddig? Először csak piszok volt a körmöm alatt, később tüskévé vált Gondoltam, csak olyan szokványos, akadékoskodó adminisztrátor, akit küldtek csak a nyakamra. És nem jöttem rá, hogy pszichopata. Sokba fog kerülni ez mindannyinknak, egyformán a vétlen ártatlanoknak, meg a vétkeseknek is. Mindegy, holnap még utoljára felszállok mindenképp, de menekülnöm nem érdemes. Ostobák! Mind azt hiszik, lehet a kudarc után menekülés, elutazás? Szerencsétlen volt ez az egész ügy, nem kellett volna belekezdeniük, de mi meg parancsot teljesítettünk – mondhatnám. És jó lett volna Ővele megöregedni. Ismerem, tenne szemrehányást este, hogy borostás-borotválatlan vagyok, de azért tudna szeretni, reggel szaladna munkába, olyan kedves kócosul, adna megoldhatatlan napközbeni feladatokat, és monadná: „Kávé a termoszban, kaja a hűtőben, melegítsd meg szívem!” Én meg nem fogadnék szót, a világért se, innám hidegen a kávét, enném, melegítés nélkül a kedves ételét. Mert nem értek én már semmihez, a gáz begyújtásához, a mikro bekapcsolásához sem, én csak a repüléshez értek, ahhoz értettem, valamikor. Így hát ülnék majd a tornácon, hintaszékben, bevallanám, semmit nem csináltam egész nap, ellazsáltam az Időm, délután meg elaludtam, de most kicsit fázom, mert megöregedtem, kérjek, hozz takarót.