Utazás – megérkezés

Sok sok esztendőnyi várakozás után úgy döntöttem, hogy útra kelek. Környezetemben mindenki utazik. Utazásaik során annyi mindenben van részük, hogy élmények egész csokrát hozzák magukkal, amit aztán megőriznek az örökkévalóság számára. Akárcsak egy imakönyvben őrizgetett lepréselt kis virág, olyan sokatmondó azon élmények sora, melyeket átörökítenek gyermekeik és azok gyermekeinek lelkébe, tudatába.
Eljött az idő, én is utazni vágyom.
Alaposan fel kell ám készülni. Az ember nem kószálhat csak úgy a világban, tudnia kell merre menjen, melyik utat válassza és kik legyenek a kísérői. (A kísérőkben manapság nem bízhatunk. Könnyen lehet hogy épp azért szegődnek az ember mellé, hogy megnehezítsék az útját. ) Azt tudtam, hogy nem egyhangú kirándulásra vágyom. Látnom, éreznem , tapasztalnom kell. Szomjazni akarok a sivatagban, szomjamat oltani az oázisban. Magas , éles levegőjű hegyvidékre vágyom, ahol jéghideg vizű kanyargós patakból iszom a tenyeremből. Sűrű erdőben akarok puszta kezemmel utat vágni és szembeszállni a tigrissel, akinek csíkos bundája láttán rémület markolássza majd szívemet, de tudni fogom, én akartam így. Elefánt háton fogok bevonulni hatalmas városokba, király leszek és koldulni fogok.
Találtam egy éppen nekem való utazási irodát, ahol biztosítottak, hogy mindezeket a kalandokat tudják garantálni. Lelkemre kötötték, hogy ne feledjem az út során, hogy a tigris nem valódi, a sivatagi szomjúság csak illúzió és a fegyverek sem igaziak, amivel lőnek majd rám. Megígértem, hogy emlékezetemben tartom .

Hangos sírásban törtem ki. Tüdőm egyszer csak megtelt levegővel, tágult a mellkasom és azt hittem, megfagyok. Idegenek vettek körül, mozgattak, szédültem és fájt, ahogy hozzámértek. Túlságosan nagy volt a fény, a színek harsányak voltak, a hangok ijesztőek. Féltem. Nyomban elfelejtettem, hogy az emberevő tigris nem lesz igazi.