– Most akkor mi lesz? Tuti nem is létezik az a Sajt, ha meg mégis, senki se olyan bolond, hogy nekünk adja – siránkozott Zana, ahogy kiértek a lyukból, és megint a napsütés felé fordíthatták az arcukat. – Pláne egy egér. Gondolom, az az Egon nagyon meg fog hatódni tőle, hogy egy macskát akarunk visszaszerezni.
– Hát, nincsenek túl jó esélyeink… – tűnődött Csöppfi is letörten, pedig ez igazán nem volt jellemző rá. Aztán megérezte a szellő cirógatását az arcán, és máris jobb kedve lett – …, de azért sikerülni fog!
A lányok csodálkozva néztek rá. Micsoda optimista!
– Mégis hogyan? – morgott Zana.
– Nem tudom. De sikerülni fog. Jól van, előbb keressük meg azt a lyukat.
Óvatosan közelítettek a megadott hely felé, nehogy most meg egy másik veszedelembe csöppenjenek. Ahogy araszoltak, egyre erősödött valami zaj. Éktelen zörgés, hozzá valami cincogás veszett magas hangon. Döbbenten néztek össze, hogy mi lehet az, de nem mertek hangosan megszólalni.
Már csak néhány lépés… Félve pislogtak körül, lehetséges támadók után. Úgy tűnik, tiszta a levegő. Leszámítva persze a zajszennyezést, ami itt már majdnem elviselhetetlenné vált.
És sajnos a megjelölt lyuk volt a hangrengés epicentruma… Bedugták a fejüket, de megint nem láttak semmit. Ezek az egerek szeretnek alaposan elbújni.
– Muszáj lesz bemennünk! – ordította Csöppfi.
– Mit mondasz? – kiabált Zana is.
– Be kell menni!
– Most nem mehetünk el! Már itt vagyunk!
– Mi?
– Nem mehetünk el!
– Akkor hogy jutunk oda?
– Mi?
– Hogy jutunk oda?
Úgy tűnt, kudarcba fullad a kommunikáció, de a zajforrás hirtelen megkönyörült rajtuk, egy kis időre elhallgatott. Végre egyeztettek, és mindhárman elindultak befelé.
Még csak a harmadik kanyart hagyták el, amikor robbanásszerűen újra beindult a zaj. A légnyomástól majdnem hanyatt estek. De összeszedték magukat, és mentek tovább rendületlenül.
Hamarosan egy hasonló üregbe értek, mint amilyen Szmirnisz fészke volt, a két üreg mégis szembeszökően különbözött egymástól. Itt összevissza voltak dobálva a rongydarabok, közöttük mindenféle szemét, élelemmel vegyesen: kenyérhéj- és csomagolópapír-darabkák, drótkarikák, szalonnacsócsálmányok, búzaszemek, dióhéjak, műanyagfoszlányok, sőt még néhány üvegcserép is egymás hegyén-hátán, békés rendetlenségben.
Az itt levő egerek is nagyon különböztek Szmirnisz bandájától. Azok lusta nézésű, tohonya egerek voltak, ezek itt csupa izgalom, csupa indulat. Mindegyiküknél fura kinézetű eszközök, azok adták ki a rémes zajt. Meg persze az egerek, akik teli torokból cincogtak hozzá. Némelyik egér drótkarikát viselt a derekán.
Egy ideig zavartalanul bámészkodhattak, a csapat ügyet se vetett rájuk. Aztán egy különösen rémes hangot hosszan elnyújtottak, még egy sorozatot ütött néhány az eszközére, és elhallgattak. Ekkor vették észre Katiékat.
– Nézd, haver, új arcok!
– Kik vagytok, kis sütemények?
– Biztos habos sütikék, ahogy elnézem a rózsás kis képüket! – cincogó röhögés.
– Öhm, ez itt Zana, ez Kati, én meg Csöppfi vagyok. Mindannyian mosolytündérek… ööö… vagyunk – ez persze nem volt egészen igaz, de úgy érezte, itt a részletek teljesen lényegtelenek.
– És? Mit kerestek itt? Meg akarjátok tanulni, milyen az igazi zene? – Erre mind nekiesett az eszközének, és újabb sorozat rémes cincogással kísérték a produkciót.
– Nos, hát, ez is bizonyára igen érdekes, de nekünk most fontosabb dolgunk van. – Zana rosszul bírta a hangorkánt. A csipkebogyóbokor tövében igazán nem szokott ehhez hozzá.
– Nem, kis piskóta! Tanuld meg, hogy a zenénél nincs fontosabb!
– Jó, persze, igazatok van, nézzétek el neki, hogy így beszél! Most vesztette el egy barátját – állt Csöppfi Zana és az egerek közé, mert azok olyan dühödten ugrottak fel, hogy féltette a tündért.
– Az más. Egy barát elvesztése még a zenénél is fontosabb. Ez jó. Erről csinálunk egy balladát, jó, fiúk? Az alaptéma legyen ez: – az egyik egér, akinek három drótkarika is volt a derekán, zörögni kezdett a „hangszerével”, hozzá bánatosan cincogott. A többiek elkapták a gondolatot meg a cincogást, és már megint nem lehetett hallani semmit… Pontosabban semmit, csak a születő művet…
Végre aztán nagy nehezen, számos zenei bejátszással sikerült előadniuk, hogy miért vannak itt. Amikor a Sajt történetéhez értek, az eddigi bánatos együttérzést féktelen vihogás váltotta fel.
– Most mi van? Mi olyan vicces? – Zana már a felfordulás határán volt mérgében.
– Hát a Sajt… Hogy az ősünk, az Egon lopta el… Hát ez jó… – némelyik égnek meresztette a hasát, úgy vihogott.
– Miért? Nem úgy volt?
– Persze, hogy nem! Ha így lett volna, szerintetek még mindig ilyen ócska cuccokban zenélnénk? Rég bérbe adtuk volna a darabjait, hogy legyen egy pár normális hangszerünk!
– Akkor… Most hol van a Sajt?
– Sehol, jófiú! A Sajt sosem volt, és sajnos sosem lesz! Mindig ilyen lepattantak maradunk! – belecsapott a hangszerén a húrokba. A hangszer a megszólalásig hasonlított egy dióhéjhoz, némi damillal. A megszólalásig, mert valamit csináltak vele, hogy sokkal hangosabb legyen, mint egy átlagos dióhéj.
– Hé! Még fölfedezhetnek minket! Akkor aztán turnézhatunk!
– Ja, fölfedeznek… A macskák… És turnézhatunk a gyomrukban…
– Haver, fel a fejjel! Tudod: a rocker szíve sose szomorú, mert elmenekül a zajtól a ború! És most együtt! – Újabb nótaszó. De a negatív hozzáállású egér megvigasztalódott. Ez is valami.
– De ha a Sajt csak egy mese – próbált visszakanyarodni az eredeti témához Csöppfi –, akkor miért kéri tőlünk Szmirnisz pont ezt? Simán be akar csapni?
– Hát, az se lenne szokatlan tőle, ez a Szmirnisz fiú elég nagy gané, és mindenkit becsap, akit tud, de most nem hazudott. Ő tényleg azt hiszi, hogy a Sajt létezik, csak mi elloptuk.
– Miért hiszi ezt?
– A mi ősünk beépített egerei terjesztették el az ő ősei között a sztorit. Először csak egy-két egérnek suttogták, mint ami nagy titok, és bajuk lesz, ha kiderül, aztán egyre többen suttogták, végül mindenki elhitte. Ráadásul abban az évben elég pocsék volt a termés, ez is rásegített a mesére. Azóta ez a legszentebb legendájuk.
– Hát akkor mi meg vagyunk lőve – keseredett el Zana. – Mit fog szólni Rozi néni…
– Ráadásul szegény cicó is hogy szenvedhet – görbült le Kati szája is.
Csöppfi azonban, szokásához híven nem adta át magát a kesergésnek.
– Jó, hát akkor a Sajttal nem tudjuk visszavásárolni a cicót. Tehát keresni kell valami másik módot – hirtelen odafordult az egerekhez. – Ti nem tudnátok segíteni valahogy?
Az egerek összenéztek. Aztán a háromkarikás válaszolt neki. Úgy tűnt, ő volt a vezér.
– Hát, srácok, nem is tudom… Nem mintha nem törnénk szívesen borsot Szmirnisz bajusza alá, de… kockázatos, tudjátok.
– De Rozi néni macskájáról van szó!
– Igen, igen, Rozi néni jó arc, meg a fullajtárja, a Kajtató fiú is rendes tag, ráadásul hozott nekünk néhány hangszert… Szóval szívesen segítenénk, de értsétek meg, kockázatos lenne az akció.
– Mitől lenne olyan kockázatos?
– Tudjátok, mi, ha egy mód van rá, nem megyünk két tölgyfánál közelebb Szmirniszék fészkéhez.
– Miért? Olyan nagyon verekedősek ezek a Szmirniszék?
– Hát nem éppen verekedősek, az öklöcskéjük puhány, karizmuk semmi… Ez jó, fiúk, figyeljétek! És most együtt!
Amikor kinótázták magukat, Csöppfi tovább kérdezősködött.
– Akkor? Mi a baj a vidékkel?
– Láttátok az ölmacskákat Szmirnisznél?
– Persze.
– És mit gondoltok, mit gondolnak a macskák az eljárásukról?
– Hát… biztos nem örülnek neki… Persze abban igaza van Szmirnisznek, hogy a macskák se valami kedvesek általában az egerekkel…
– Persze, ebben igaza van, de a macskák ezt nem így érzik, jófiú! A macskák egetverő pofátlanságnak tartják, hogy ezek a Szmirniszék sorozatosan lekicsinyítik a haverjaikat, és kirakati ölmacskaként tartják őket! Tipikusan ez az a helyzet, amikor mindenkinek igaza van, az eredmény pedig egy jófajta kis háború.
– Háború?
– Ja, a macskák és Szmirniszék között. A macskák vadásznak Szmirniszékre, azok pedig vadásznak a macskákra.
– De rémes!
– Rémes, rémes… A macskák amúgy is vadásznának, így legalább van ellenfelük. És ami a legfontosabb: az igazi veszélyzóna Szmirniszéknél van. Így nekünk nem kell annyira parázni a macskáktól. Mi jól járunk a kis játékukkal. Elzenélgetünk, néha lopunk ezt-azt, ami éppen kell… Ők meg háborúzzanak csak! És ami a lényeg: nem megyünk két tölgyfánál közelebb!
– Akkor nem segítetek nekünk?
– Azt nem mondtuk. De gondolkodni kell.
Az egércsapat összedugta a fejét. Halk pusmogás hallatszott. Aztán szétváltak, és a háromkarikás egér közölte az eredményt:
– Van egy tervünk.
6 hozzászólás
Kedves Ági!
Tetszik a folytatás, a zenekedvelő egerek leírása aranyos, humoros. Csak így tovább!
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Köszönöm, dolgozom rajta!
Nagyon aranyos, humoros, ötletes! Öröm volt olvasnom!:) Gratulálok Inesita!:)
Kedves sleepwell!
Köszönöm, hogy elolvastad!
Nagyon tetszik.
gratula
Kedves András!
Köszönöm!