Utcai idill

Tömeg. Mennek az emberek az utcán. Ki ide, ki oda. Természetesen sietnek, kivéve, aki már túl öreg hozzá, de az már úgyis kisiette magát addigra.

Egy fiatal nő, ahogy előretolakszik, folyton önmagát lesi a kirakatüvegeken, amelyek visszatükrözik a tülekedő sokaságot.- A fenébe is! Ez már a hatodik, aki belém jött! Mégis mit képzelnek, ingyen vettem ezt a kabátot, vagy mi?! – Megáll, megigazítja a haját a kedvenc bizsuboltja kirakatüvegének segítségével, amely boltról már előzőleg megállapította, hogy nem csak az ott kapható ékszerek, de a kirakatüveg is kitűnő minőségű.

Szitkozódva veszi észre, hogy valamelyik állatnak máris sikerült a cigarettájával egy apró, körülbelül egyegészötvennyolcszázad milliméter átmérőjű lyukat égetnie vadonatúj kabátjának bal vállába. – Elegem van! – A haját kezdené tépni, de ráeszmél, hogy ezzel tönkretenné tökéletesen tupírozott haját.

– Ha már rágyújtanak arra az átkozott izére, legalább olyan márkájút választanának, amelyikről biztosan tudják, hogy a hamuja lepereg az ilyen, magentaszínű bőrdzsekikről, mint az enyém!- Dühében már toporog csodálatos, 12 cm magas magassarkújában, de még idejében rájön, hogy ez sem a megfelelő eszköz idegességének levezetésére. – Látja Mr. Lehamuz, most majdnem kitört a cipőm sarka emiatt!! Atyaég, még rágondolni is szörnyű! Az, de ciki lett volna, hogy jutottam volna haza!

Folytatni akarja útját, persze előtte még egyszer belepillant a "tükörbe".- Áááááá!!!!! – Többen megfordulnak siettükben az utcán, az éles, sipító hang hatására, mikor látják, hogy nem történt semmi számukra érdekes, továbbrohannak, ha lehet, még gyorsabban, mint az előbb, hogy behozhassák ezt az egy másodperces késést.

– Nem, nem és nem!!! – A nő a kirakat előtt hisztizik. – A hajam!! Ennek a szálnak a másik oldalon kellene állnia! Most mi lesz velem?! Már most is mindenki bámul, hát, még ha meglátják ezt a szörnyűséget! Úgy fogok kinézni, mint egy közönséges utcalány! – Próbálkozik még egy ideig, de hidrogénszőke (higgyük el, hogy nem festett?) haja, már menthetetlen. Könnyeit a legjobb minőség kínai selyemből készült, apró, rózsaszín szívecskékkel ellátott zsebkendőjével itatja fel, majd erőt vesz magán. – Nem érdekel! Én egy erős nő vagyok, elviselem az élet csapásait. Az se érdekel, ha mindenki engem néz, akkor is eljutok a fodrászhoz!

Azzal felszegve fejét megbántva, hiúságában megsértve, de büszkén elindul hosszú és kínos útjára, a túloldalon álló fodrászüzlet felé. Útközben a táskájába nyúl, hogy elszívja kedvenc márkájú cigarettájának egyik becses darabját, nyugtató gyanánt.

Észre sem veszi, hogy mikor a szél a hamut hátrafelé fújja, a legtöbb szemcse a vadonatúj, magentaszínű kabátjának nem csak hogy bal, de jobb vállán is megtelepszik, hogy újabb egyegészötvennyolcszázad milliméter átmérőjű lyukakat égessen rajta.

Bár a nő meg volt győződve róla, hogy az emberek őt fogják bámulni az egész, hosszú úton, ez nem következett be. Annyira el volt foglalva magával, hogy nem láthatta: a többi ember is szintén csak magával van elfoglalva, cseppet sem érdekli őket más, csak rohannak eszüket vesztve, már maguk sem tudják hová.