Utcazenészem

Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma. Semmit nem változott a Balaton, a napsugarak vakítóan tükröződnek a szelíd habokról, sétahajók szelik át a végtelen vizet, kirándulni vágyó utasok a fedélzeten, minden úszó járgányon élet.
Apró gyermekként gyakran jártam itt, hiszen a nyarakat nagyszüleimnél töltöttem. Balatonudvaritól csak karnyújtásnyira van ez a hely, könnyű volt megközelíteni, akár naponta többször kiruccanhattunk ide.
Mindig vonzott a történelem, szerettem megélni a régmúltat, a magam sajátos, gyermeki módján, nem tudom számát sem annak, hogy hányszor néztem meg az apátság épületét kívül és belül, mennyiszer csodáltam meg a Balcsit, no, meg hány fagyit nyaltam el ott ez idő alatt torokfájásig, az már mellékes.
Egyszer, amikor arra jártunk, érdekes dologra lettem figyelmes. Egy fiatal, még alig férfikorba serdült ifjú ült a templom előtti téren, kopottas gitárján – átszellemülten – fülbemászó dallamot pengetett. Arca szomorúnak tűnt, nagyon megsajnáltam.
Fekete öltözéke egyszerűségről árulkodott, szegénynek látszott.
Sötét, göndörkés haja háta közepéig ért, néha félszegen füle mögé gyűrte rakoncátlan tincseit, amikor azok zavarták játékában. Ujjai virtuózan járkáltak hangszerén, nem tudtam követni, ráadásul bársonyos hangon énekelni kezdett. Megbabonázva álltam előtte. Szeme mélybarna színben tündökölt, égető, csodás fényben. Belém ivódott ez a feledhetetlen kép.
Ahol állt, előtte nyitva volt hangszerének tokja, pénzérmék csillogtak benne, az arra haladók beleejtettek néhány forintot.
Nagyapámat kérdeztem:
– Papa, miért dobálnak pénzt neki?
– Azért, mert ebből él. Zenél a járókelőknek. Utcazenész.
Tízévesen még nem értettem, de elfogadtam a magyarázatot.
Nem tudtam elszakadni a helytől, a zenésztől, bár nagyapám fejét csóválta emiatt, pajkosan megdorgált. Az utcazenész ifjú elvarázsolt, mert úgy pengette kopott hangszerét, hogy lelkemig hatolt. Szerettem volna szomorúságáról kérdezni, de papám nem engedte.
Jólesik ezeket az élményeket feleleveníteni, ha már újra eljutottam ide. Miközben stílusosan fagyit nyalok, a történelmet is nyilván átgondolom, de egyre mélyebbről hallom azt a feledhetetlen zenét, melyet tízévesen szívtam magamba ezen a helyen. Maradandó élmény, ha még most is megszólal bennem!
Egyedül vagyok, bármit megtehetek. Nagyapám már nem terelget, magam ura lehetek. Kiülök a kőkorlátra, eszementen lógatom lábam, tárt lélekkel csodálom a víztükröt. Távcső sem kell, anélkül is tudok tájékozódni. Látom a túlpartot, tudom, hogy odaát sekélyebb a víz, de nekem az északi vonzóbb. Mindenki fürdőzik itt is, ott is, élvezik a hűsítő habokat.
Jó itt. Nyugalom, éltető erő, napsugarak, vízközel, emlékek.
Elindulok az apátság irányába, hogy újra találkozhassak a történelemmel. Nem valószínű, hogy változott volna bármi is, de meg kell bizonyosodnom erről, mint mindig. Csak néhány lépést teszek, aztán valami felbolygatót hallok.
Araszolok a hang irányába, mágnesként vonz egy dallam, melyet talán hallottam már valamikor. Földbe gyökerezve torpanok meg a téren.
Fekete öltözékben, őszülő halántékkal, varkocsba font hajjal, zenétől átszellemülten egy férfi gitározik csodaszép hangszerén. Hosszú, kecses ujjai virtuózan uralják a húrokat, de szemmel képtelen vagyok követni, mert megszólal bársonyos, delejes hangja. Megbabonáz. Mélybarna szeméből fényként tükröződik a zene, mindezt apró szarkalábak övezik. Előtte nincs tok, se pénzérmék. Láthatóan, saját kedvtelésből zenél, mindenki örömére.
Találkozik tekintetünk. Megvárom, amíg befejezi ezt a dalt, majd csak utána kérdezem.
Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma.