Utoljára

Az igazgatói iroda előtt ült. Ezen a héten már harmadszorra. Megmondták neki, ha még egyszer be kell rángatni a szüleit, ki fogják csapni, aztán mehet az utcára, lehet belőle kukás. Nem akarta, hogy kirúgják, de valahogy mindig őt kapták rajta, ha csinált valamit. Néha már csinálnia sem kellett semmit. Ha valami történt a suliban, ő volt az első, akit elővettek. Most is ezért ül itt. Pedig ő igazán nem tett semmit. De ez senkit sem érdekelt.
Már előre tudta, hogy a nevelője irtó mérges lesz, ha kijön a szobából. Mindig az volt, ha miatta kellett szégyenkeznie és hát bevallva, az utóbbi időben, csak bosszúságot okozott neki. Pedig ő tényleg nem akar bajba keveredni. Csak valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok. Így aztán bármit is tesz, az felbosszantja a nevelőjét. Mindegy mi az. Ha tv-t néz, ha olvas, ha kint biciklizik az utcán, a nevelőjét csak bosszantja. És persze mindig verés és büntetés lesz a vége. Néha már meg sem mer szólalni, mozdulni. Az anyja nem szól soha. Vagy ha mégis, akkor a nevelőjének ad igazat. Hogy tanuljon már meg viselkedni, ennyi idősen. De hisz ő viselkedik.
Az igazgatói ajtaja kitárul és a szülei kilépnek rajta. Még váltanak pár szót a bent lévő tanárokkal, aztán szigorú tekintettel ránéznek. Megfeszül ültében. Mindig valami belső reszketés vesz erőt rajta, ha a szülei így néznek rá. Idegei megfeszülnek, a szíve ki-kihagy, vagy szaporábban ver, mintha futott volna. Izzad és fázik egyszerre. És olyan furcsa édes-keserű érzés kezdi el kaparni a száraz torkát, hogy alig bír tőle nyelni. Pontosan tudta mi ez. A félelem. Félt a nevelő apjától. És félt, de még mennyire félt, hazamenni. Mert otthon, a négy fal között, senki sincs, aki féken tartsa. A nevelője sose bántotta, ha mások is voltak ott. Soha egyetlen ujjal sem nyúlt hozzá. Bezzeg, ha hazamentek. És hogy utált ő hazamenni. De hát hova mehetne? Mégis, hova?
Lódulj! – mordul rá a nevelője és a nyomaték kedvéért a ruhájánál fogva felcibálja a székből. Botladozva megy ki az iskolából, ballag végig az úton, míg aztán teljesen elcsigázottan beül az autóba. Minden porcikája tiltakozik tehetetlensége ellen. Lehajtott fejjel üli végig az alig ötperces utat a sulitól a pokol kapujáig. Végig azon töri a fejét, hogy húzhatná ki magát a minden bizonnyal kemény, és igazságtalan megtorlás alól. De semmi nem jut eszébe. Az összes érvet, amit fel tudott hozni ártatlansága mellet, már ellőtte, teljesen feleslegesen. Szavai, melyben azt magyarázta, hogy nem követett el semmit, süket fülekre találtak. És most engedelmesen, lehajtott fejjel kullog be a házba, nyomában felbőszült szüleivel. Egész végig az autóban mást sem hallott, csak hogy mit is kéne vele tenni, hogy végre normális kölyök legyen belőle. De soha senki nem magyarázta neki el, milyen is egy normális kölyök. Úgy érezte, hogy ő már mindent megpróbált.
A szülei összevesznek. Az anyja azt akarja, küldjék intézetben. Az ajtó mögött várja, hogy behívják. Könyörög magában, hogy a nevelője beleegyezzen. De ő hajthatatlan. Azt mondja, majd ő megneveli, csak adjanak neki időt. Végül az anyja kimegy a házból. Sose marad otthon, ha a nevelője „beszélni” akar vele.
Remeg a keze, ahogy a kilincsre teszi. Szája kiszárad, arca egyre szürkébb lesz, mire kinyitja az ajtót. Az ájulás kerülgeti. Minden idegszálával előre érzi az ütések súlyát magán. Teste nem felejtett el egyetlen „beszélgetést” sem. Minden egyes alkalom örökre szóló emlékként vésődött bele bőrébe. A nadrágszíj, a fakanál, a sörösüveg, mind azok az eszközök voltak, amivel jó útra próbálták téríteni. Minden egyes alkalommal, amikor csak rossz fát tett a tűzre. És elég sok ilyen alkalom volt.
A villáskulcs egészen új volt. Meg is feledkezik egy pillanatra a rémülettől, amikor meglátja nevelője kezében. Aztán már nincs ideje csodálkozni semmin. Az első ütés nem is fáj. Fekszik a földön, orrából vörös vércsík szivárog a kőre. Átfut a fején, hogy ezt majd neki kell feltakarítani, de sokáig nincs ideje ezen merengeni. A következő ütés a tarkóján találja el. Hallja a tompa reccsenést, mint amikor egy faág törik ketté, de nem érezi. Csak fekszik, mozdulatlanul, érzékeli nevelője örült dühét, hallja akadozó zihálását. Aztán egy idő után minden elúszik a levegőben.
A vakító fény egy vékony csíkon keresztül szivárgott be hozzá. Hiába próbálja, szeme nem enged be többet a külvilágból. Sokáig fülel, mire a neszek eljutnak tompán kongó-zsongó tudatába. Néhány óra megerőltető koncentrálás után, különböző hangokat képes megkülönböztetni. Gépek pityegése, cipők koppanása, elhalkult suttogások, szófoszlányok. És egy hang. Egy hang, ami azt suttogja, hogy vége. Hogy többé nem történik ilyen vele. Lehunyja szemét, kirekeszti a hangokat. Annyira szeretne hinni benne, annyira szeretne… de még nem tud. Most még nem.